A Fortepan online fotóarchívum 2010-ben kezdte, és mára szinte mindenki ismeri. Számtalan offline és online médium hivatkozik rájuk és használja a képeiket, de a médián kívül a kulturális szakmában dolgozóktól laikus műkedvelőkig rengetegen válogatnak az archívumból. Ingyen. Merthogy a Fortepanról ez terjedt el: nyitott, jóhiszemű, önzetlen. Persze a közönség nem csak le-, hanem fel is tölt: a Fortepan befogad anyagokat adományozóktól, a körülötte levő online közösség pedig egyes fotók azonosításában is segít. Közgyűjteményi funkciók is felmerülnek itt: a beérkező és feldolgozott fotóanyagokat ugyanis olykor közintézményeknek adja át a Fortepan.
De tényleg: mi lesz a fenntarthatósággal? Mit és mennyi ideig bír el egy non-profit magánkezdeményezés? Milyen pontokon és milyen módon tehet szert mégis bevételekre? Intézményesedés? Piacra lépés? Mert miközben a Fortepan sikere töretlen, a finanszírozása bizonytalan. Az anyagával ellentétben a működési mechanizmusa már kevésbé ismert: sokan nem tudják, miből, hogyan, milyen háttérrel működik, azaz igyekszik fennmaradni.
Tamási Miklóssal, aki szinte egyszemélyben a Fortepan, a Mária téren ülünk egy apró, utcafrontos üzlethelyiségben, ahová nem lehet belátni, mert az ablakokat – ahogy bent a falakat is – szinte teljesen eltakarják a fotókat őrző kartondobozok.
aP: A Fortepant még akkor indítottad el, amikor az OSA/CEU-ban dolgoztál. Az induláskor milyen mértékben állt az ötleted mögé az intézmény? Támogatták a projektet?
Tamási Miklós (T.M.): Nem volt ilyen jellegű kapcsolat. Én ott dolgoztam 16 éven át, onnan kaptam a fizetésemet, ott formálódtam szellemileg, de a Fortepant az OSA-tól teljesen függetlenül indítottuk el Szepessy Ákossal.
aP: Rögtön a kulcskérdésnél vagyunk: miközben mindenki ismer benneteket, mégsincs meg a kellő beágyazottságotok, stabilitásotok. Nem akadt olyan intézmény, amely anyagilag vagy legalább szervezetileg a Fortepan mögé áll volna?
T.M.: A mi elsődleges célunk a digitalizálás, a gyűjteményépítés, de tárolni nem akarjuk, és nem is nagyon tudjuk a fényképeket. Több közintézménnyel is ápolunk szoros kapcsolatot, együttműködést. Vannak megállapodásaink, amelyek alapján, ha olyan a hagyaték terjedelme és minősége, akkor azt digitalizálás után átadjuk az adott intézménynek. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára így gyarapodott két fontos gyűjteménnyel a Fortepan jóvoltából: Schoch Frigyes sztereofotóival és Berkó Pál hagyatékával – ő egyébként számomra az egyik legfontosabb a Fortepanon publikált anyagok szerzői közül. De adtunk már a Szabó Ervin Könyvtárnak is hagyatékot, például Nagy Gyula ’56-os anyagát, ami közel ezer kocka volt. Az nem kevés. Feldolgoztuk az UVATERV archívumát is, ezt a Lechner Központ kapta meg, szóval több közintézménnyel van megállapodásunk. De az egyik legfontosabbat a levéltárral kötöttük (Budapest Főváros Levéltára) igazából ők őrzik meg azt, amit nekünk már nincs kapacitásunk tárolni, és náluk kutatható is. De ez a kapcsolat, bár abszolút kétoldalú, nem kizárólagos. Amikor a MediaWorks bezárta a Népszabadságot, megörökölték a fotóarchívumot is. Minden 1964-után készült negatív ott volt a szerkesztőségben, a 2000-es évek elejéig fotóztak így. Ez hosszas tárgyalások után az Országos Széchényi Könyvtárba fog kerülni, ők digitalizálják, de érdekes módon, maguktól úgy döntöttek, hogy átválogathatjuk, és a 10 százalékát public domainnel feltehetjük. A többi valószínűleg jogdíjas lesz.
aP: Tehát vannak szakmailag fontos kapcsolataitok, de ezek mennyiben járulnak hozzá a Fortepan költségeihez? Miből tartod fönn a projektet, és persze magad?
T.M.: Most van egy fix bevételünk, az Index.hu-n hetente jelennek meg történetek Fortepanos fotókból szemezgetve. Az ötletet és a fotót mi adjuk, az újságírói munka az övék. Ezért kapunk nettó 180.000 forintot. Mi ezt a rovatot egyébként egy évig ingyen csináltuk velük, de megkeresett minket valaki a VS.hu-tól, és ajánlott érte 200.000 forintot. Mi meg már akkor is csórók voltunk, mondtuk az indexeseknek, hogy jött ez az ajánlat, átvinnénk a rovatot. Erre mondták, hogy hát ennyit ők is tudnak fizetni, ha akarjuk. Úgyhogy maradtunk. Egyébként Török András (a mecénásokat és projekteket összekötő Summa Artium vezetője – a szerk.) kívülről, amennyire tud, segít, ő nagyon lelkes, folyton keres szponzorokat nekünk.
aP: Tudvalévő, hogy közpénzt nem egykönnyen fogadsz el.
T.M.: Volt már példa arra, hogy egy minisztérium megkeresett minket, hogy adnak támogatást, de ezt így nem éreztük fairnek. Ne az történjen, hogy X minisztérium minket direktben támogat. Írjanak ki egy pályázatot, legyen esélye bárkinek megkapni azt a pénzt, aki ilyesmit csinál.
aP: Miből táplálkozik ez a rendíthetetlennek tűnő idealizmusod?
T.M.: Nem érzem idealizmusnak, szerintem ez a normális. Van még itt egy érdekes történet egyébként. 2008-ban megvette a Reuters hírügynökséget egy David Thomson nevű fickó, aki egy igazi mágnás. Ő még a kilencvenes években elkezdett építeni egy magán fotógyűjteményt, aminek az Archives of Modern Conflict (AMC) nevet adta. Elsősorban fegyveres konfliktusok, háborúk, forradalmak dokumentumait gyűjti. Megkeresett minket a gyűjtemény egyik kurátora, első körben azzal, hogy hadd nézzék át azokat az anyagokat, amik nálunk maradnak – tehát a digitalizálás után nem kéri vissza az örökös –, és ha tetszik nekik valami, akkor megvásárolnák tőlünk az eredeti papírképeket. Ennek annyira nem örültünk, mert egyrészt mi már ugye kötöttünk egy megállapodást a Fővárosi Levéltárral, hogy nekik adjuk át a papírképeinket. Másrészt volt egy érzésem: amikor valaki nekünk adja a képeit, nem kér érte semmit, mi pedig aztán eladjuk…ez nem tűnik fairnek. De aztán addig-addig gyúrtuk a dolgot, hogy most ott tartunk, hogy kaptunk tőlük egy kvázi közvetítői megbízást, ami arról szól, hogy ha mi találkozunk olyan gyűjteménnyel, ami izgalmas lehet a számukra, akkor összekötjük őket a tulajdonossal és közvetlenül tőle vásárolhatják meg, de előtte még mi is megkapjuk az anyagot digitalizálásra.
aP: Egy külföldi kapcsolat mindenképpen biztató, főleg, ha egy mágnás is érintett a dologban…
T.M.: Ez a fickó teljesen őrült, megkereste a Kanadai Nemzeti Galériát és összeállt velük, hogy egy fotográfiai intézetet hozzanak létre, és ennek számára folyamatosan vásárolnak fel privát archívumokat a világ minden tájáról.
aP: Vannak még ehhez hasonló pozitív inspirációk? Mondjuk technikai téren: például készült egy applikáció a Fortepanhoz.
T.M.: Igen, ez egy szuper alkalmazás lett, bizonyos szempontból szinte jobban működik, mint az oldal. Gyorsabb, jobban kereshető, ráadásul tök ingyen, puszta szimpátiából készítette el nekünk Pálfi András, programozó, miután személyesen találkoztunk, hogy átadja a nagyapja fényképeit. De ez igazából „csak” annyi, hogy az oldalt optimalizáltuk telefonra. Azonban mi ezen felül szeretnénk egy olyan helyspecifikus applikációt is, aminek nem feltétlenül a gyűjtemény a lényege, hanem az azon alapuló játék. A budapesti belvárosban cirkálva automatikusan feldobná, hogy ha az ember olyan helyre téved, ahol tízméteres körzetben készült archív fotó. Első körben az 5. kerületre készítenénk el, 1500 fotóval. Pontosan megadva nemcsak a lokációt, hanem az irányt is, hogy ez az egyben azt lásd, amit az akkori fotós látott, segít megkeresni ugyanazt a pozíciót, szöget, magasságot és ehhez így elkészítheted a saját képpárodat.
aP: Olyasmi, mint az ablakamultra.hu, Kerényi Zoltán oldala? Ő egyébként vállaltan a Fortepan gyűjteményéből válogat…
T.M.: Nem, ez teljesen más, számára az egy művészeti tárgyú projekt, nagyon precízen végzi a párosításokat. Mi viszont csak játszani akarunk, szórakoztatni. Ilyen egyébként egyelőre nincs a világon sehol. Lisszabonban van hasonló, de csak kicsiben, kevés képpel és nem arra ösztönöz, hogy képpárokat készíts, hanem egyfajta montázsokat lehet vele létrehozni. A mi céljaink között az is szerepel, hogy ez pár éven belül legyen természetes a világban. Bécsbe, Párizsba, Berlinbe is eladnánk, ha adnak képtartalmat akkor megcsináljuk nekik az appot. Ha itthon ez beindul, és ha csak a turisták egy százaléka használja, az is 20.000 ember. Már elkezdtük tesztelni. Kevés az alkalmas kép, és nagy meló betájolni, hogy az app használója tényleg egyértelműen megtalálja az azonosságot. Az igazán jó alapképek nyilván azok lesznek, ahol történik valami, hogy legyen egy jelenet, ne csak egy statikus utcakép. Ami engem motivál – túl azon, hogy külföldön el tudjuk adni és ebből lenne bevételünk –, hogy Magyarországon maradva, kisebb településekre is megcsináljuk. Legyen természetes, hogy bárhol jársz, találhatsz ilyet, hiszen minden településnek van múltja. Mondjuk, kisiskolások számára akár, akiknek a szülei, nagyszülei fényképei begyűjtésével építhetik Jászkarajenő vagy Verőce fotográfiai archívumát.
aP: Ingyenes volna mindez?
T.M.: Igen, de ha úgy alakul, lehet, hogy teszünk rá reklámokat is. A cél az, hogy ciki legyen, ha nincs ilyened. Hogy, mondjuk egy európai fővárosban ez alap legyen, hogy van egy ilyened, mert a turisták úgyis a telefonjukat nyomkodják mindenhol és egyébként minden fővárosnak van saját fotóarchívuma, akkor miért ne nézzenek az emberek archívumokat a telefonjukon?
aP: Ezen a kezdeményezésen túl találkoztatok már külföldi példával, létezik a Fortepanhoz hasonló kezdeményezés?
T.M.: Ilyen formában nincs, mert profi fotósok sehol nincsenek olyan helyzetben, mint Magyarországon. Nem is az a fura, hogy máshol nincs ilyen, hanem hogy például a szlovének, osztrákok nem értik, hogy nálunk hogyan létezhet. Hogy ennyire nincs a fotográfiának rangja, értéke, műtárgyjellege, piaci értéke. A szerző odaadja ingyen a komplett életművét és public domainnel feltesszük? Egy francia fotós képei vagy az ügynökséget illetik meg, amelynek dolgozott, vagy egyszerűen besétál velük egy közgyűjteménybe, és eladja.
aP: A magyar közgyűjteményeknek nincs pénzük hagyatékokat felvásárolni?
T.M.: Nyilván van, de korlátozottan. És ha vásárolnak is, nem olyat és nem azt, ami minket érdekel. A Fortepan nem titkoltan tömegfotóval foglalkozik, és alapvetően a negatívokra hajtunk, a múzeumok viszont műtárgyat vásárolnak, a negáknak nincs műtárgyértékük ebből a szempontból. Ennek a korszaknak a szerzői kifogytak a vintage papírképekből. De jellemzően azért sem vásárolnak, mert a nagyobb közgyűjteményeknek, mint például a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára, nagyon nagy a restanciájuk, rengeteg feldolgozásra váró anyag áll a raktáraikban. Egyébként pont ilyen jellegű együttműködéseink már vannak: segítünk nekik, mi digitalizálunk közgyűjteményeknek, most éppen a Közlekedési Múzeumnak.
A nyitókép egy sérült fotó a Fortepan gyűjteményéből 1909-ből.
A cikk lejjebb folytatódik.