ArtPortal: A beszélgetés első részében a legutóbb magyarra fordított könyvéről volt szó. Ezúttal egy másik budapesti előadásáról kérdezném, amelyben a kronotoposzokról – vagyis, ahogy Ön definiálja, az idő társadalmi konstrukcióiról – van szó. Tézise szerint az idő érzékelésének jelenlegi módozata, vagyis a jelenlegi kronotoposzunk a „tágas jelen” fogalmával jellemezhető. Leginkább a digitális forradalomnak és az „elektronikus memóriánknak” köszönhetően „ahelyett, hogy magunk mögött hagynánk a múltat, olyan jelenben élünk, amelyet megszállt a múlt. A mi problémánk pedig az, hogy máris túl nagy mennyiségű múlt áll rendelkezésünkre. A múlt, amelyet már nem tudunk magunk mögött hagyni, és a fenyegető jelenünk között jelenünk immár nem az átmenet észrevehetetlenül rövid pillanata, hanem egy folyamatosan táguló jelen, amely az egyidejűségek által egyre tágabbá és tágabbá válik.”[1] Felmerül ezzel kapcsolatban a stagnálás gondolata. Pontosabban az, hogy ebből az egyre táguló jelenből nem lehet továbblépni a jövőbe.
Hans Ulrich Gumbrecht: A tágas jelen gondolatába belejátszik a stagnálás, de nem ezen van a fő hangsúly. Teljesen rendben van, ha valaki stagnálásként definiálja, de a stagnálásnak túlságosan negatív a konnotációja. Nem feltétlenül akarom a tágas jelent negatív konnotációval ellátni.
AP: Számomra a stagnálás gondolata egyfelől azt jelenti: minden elérhető, emiatt nincsenek irányadó narratívák, politikailag ugyanott tartunk (legalábbis Magyarországon), mint ötven éve. Másfelől ott van a COVID-járvány és az orosz–ukrán háború, amelyek mégiscsak történelmi fordulópontokká válhatnak. Lehet ebben koherencia?
HUG: Erre majdhogynem van egy elméletem. A „tágas jelen” témája mind tudományos, mind tudományon kívüli körökben nagy visszhangot váltott ki. Manapság, legalábbis Németországban és svájci német területeken az emberek úgy használják a fogalmat, hogy nem tudják, hogy én dobtam be a köztudatba – ami igazából a legnagyobb siker. Ez persze dicsekvésnek hangzik, de csak a fogadtatását akartam érzékeltetni. Szóval, amikor erről adok elő – egyszerre tudósoknak és laikusoknak –, meg tudom mondani, hogy ki az, aki még sosem hallotta ezt a gondolatot, mert ők azok, akik általában úgy reagálnak: „Igen, valóban! Miért nem gondoltam erre korábban? A jövő többé nem a lehetőségek nyílt horizontja és a Baudelaire-i rövid jelen valóban eltűnt!” Aztán főleg a diákok, miután elkezdenek gondolkodni róla, hamar visszakoznak. Az elméletem szerint azért – hogy helytálló-e, nem tudom –, mert a tágas jelen mindent magába foglal, vagyis semmi nem törlődik el. Ez azt jelenti, hogy a történelmi világkép, az előző kronotoposz még mindig velünk van, és uralja a társadalom bizonyos diszkurzív dimenzióit. Nem azért, mert az emberek továbbra is törődnének vele, hanem mert semmi nem törlődik el. És szerintem az intézményesített bölcsészetet nagyrészt még mindig a történelmi világkép uralja, amit nem is feltétlenül ellenzek. A legtöbb egyetemen egy olyan diplomamunkát vagy doktori értekezést, amely nem teszi kifejezetten magáévá a történelmi világképet, el fognak utasítani. Ezért gondolom, hogy amikor egyetemi keretek között beszélek a tágas jelenről, az emberek, különösen a fiatal diákok, egyetértenek vele. Amint azonban elkezdenek gondolkodni róla, a gondolkodásuk eszközei, a történelmi világképünk ellenkezni kezd.
De nem csupán az intézményesített bölcsészet az a terep, ahol fennmaradt a történelmi világkép. A parlamentáris demokrácia is nagy mértékben függ tőle, szüksége van a nyílt jövő fikciójára, mert anélkül nem lehet választást nyerni. A választóknak hinni kell benne, hogy a politikusok formálhatják a jövőt, és azáltal, hogy valaki X-re vagy Y-ra szavaz, ő maga is hozzájárulhat ehhez. Vagy vegyük a tőzsdét. A tőzsde elektronikusan működik, ami azt jelenti, hogy a jövő, amire a brókerek reagálnak, tizenöt vagy talán ötven másodperc távolságra van. Látják, hogy éppen ki fektet be, és ennek függvényében vagy haladnak a fősodorral, vagy ellenállnak. És ez a tizenöt vagy ötven másodperc nem a jelen szempontjából nagyon rövid idő, hanem azért, mert ebben a felállásban egyáltalán nem látszik, hogy mi a lesz másnap. Szemben a szocialista tervgazdaságok ötéves ciklusaival, amelyek előfeltétele volt, hogy meg tudjuk jósolni a jövőt a következő öt, tíz, vagy tizenöt évre. Az volt aztán a történelmi világkép! A kapitalizmus – ha feltételezzük a nyitott jövőt – mindig is majdhogynem szándékosan vak volt erre a típusú jövőre. Persze alapjaiban nyitottnak gondolja a jövőt, amelyet formálhat a gazdasági növekedés, és valaki, aki nagyon szegény, gazdaggá válhat – ez mind világos. De a hosszú távú – rettentően hegeli –, szisztematikus gondolkodás sosem volt a valódi kapitalizmus sajátja. Azt is lehetne mondani: a kapitalizmus nemhogy nem ideológia, hanem kizárólag gyakorlat. Nincs ideológiája. A kapitalizmus ideológiáját egyedül az ellenségei írták. Azt mondhatnánk, hogy Marx a kapitalizmus legjobb ideológusa – persze ő nem az, akit a kapitalisták valójában olvasnak.
AP: Nemrégiben hunyt el Bruno Latour, ahogy Michel Serres is. Úgy tűnik, hogy azok, akiket ikonikus alakoknak tartunk, eltűnőben vannak. Mit gondol ezekről a szerzőkről? Valóban eltűnnek az ikonikus bölcsészek?
HUG: Igen, ikonikus alakok voltak, ugyanakkor elmondható, hogy az ikonikus alakok mindig olyan figurák, akik eleve a mainstream gondolkodást testesítik meg. Michel Serres-rel kollégákként tiszteltük egymást, de biztosan nem rajongtunk egymás iránt, intellektuálisan sem. Ami teljesen rendben van. De igen, Michel Serres ikonikus volt, ám a filozófiának ehhez kevés köze van. Tudni kell, hogy Serres – aki soha egy szót nem tudott angolul, és csakis franciául tudott tanítani, ami meglehetősen furcsa – prózája elsőrangú. Ő a huszadik század egyik nagy intellektuális prózaírója. Szerintem a fogadtatását és a hírnevét is nagyban prózaírói minőségének köszönheti. Ez persze nem teszi másodrangúvá, mint filozófust, de nagyban megkülönbözteti Latour-tól. Serres-nek sosem volt programja. Számtalan jó és kevésbé jó ötlete volt, mivel rengeteg dolog érdekelte. Az önéletrajza is érdekes, tengerésztisztnek indult, szóval a tenger és a földrajz egyfajta vezérmotívumokként jelennek meg a munkásságában, és ez nem sok filozófusról mondható el.
AP: És van most valaki a horizontján, aki hasonló szerepet tölthetne be, mint Serres vagy Latour?
HUG: Nem állítom, hogy ikonikussá kellene válnia, de van valaki, akit itt velük együtt említhetünk, ez pedig Peter Sloterdijk. Az ő esetében odáig megyek, hogy kijelentem: Nietzsche óta ő írja a legjobb intellektuális prózát Németországban. És ez nem akármi. Nem azt mondom, hogy annyira jó, mint Nietzsche, de azért volt Nietzsche óta néhány jó német intellektuális prózaíró. Annyiban hasonló Serres-hez, hogy a legjobb ötletei neki is a prózájából származnak. Sloterdijk leginkább német jelenség, százezrével adják el a könyveit Németországban. És egyáltalán nem triviális filozófiát ír. Mármint sok a könyveiben az – egyáltalán nem hegeli – történelem, és néha nem lehet megállapítani, hogy mi egy könyvének a fő tézise, mégis olyan könyvekről beszélünk, amelyek komplexebbé teszik a rálátásunkat a világra. A német középosztályra kétségtelenül nagy hatással volt, annak ellenére, hogy sosem kapott tudományos állást. Nem azért, mert nem akart volna, hanem mert a tudományos világ nem igazán akarta elfogadni. Persze azért is irigykednek rá, mert az első könyve, A cinikus ész kritikája állítólag a 20. század második legtöbbet eladott filozófiai könyve – az első a Lét és idő. Szóval nagyon komolyan veszem a Sloterdijk-jelenséget. Jár is rendszeresen a Stanfordra. Nem vagyunk közeli barátok, de mindenképpen csodálom. Abból a szempontból, hogy milyen mértékben járul hozzá a társadalomról folytatott gondolkodásunk komplexitásához, Sloterdijk mélyebbre és messzebbre megy, mint bármely általam ismert kortárs filozófus. De valahogy az emberek nem veszik elég komolyan filozófusként, mert nem „hivatalos” filozófusként van számon tartva. Mintha a 21. században állami alkalmazottnak kellene lenni, hogy filozófusként komolyan vegyenek…
Hogy mi a helyzet általában az ikonstátusszal? Ez csak egy megfigyelés, de itt van például Markus Gabriel, egy fiatal, csupán 42 éves német filozófus. Könyvei és tehetsége alapján neki van lehetősége arra, hogy ikonikus alakká váljon. Megvan a tehetsége és lehetősége, hogy írjon egy-két olyan dolgot, ami változást hoz. De még ha meg is írná azokat a könyveket, amelyek megírására szerintem képes, még akkor sem biztos, hogy ikonikus alakká válna. Mégpedig azért, mert – és ez megint csak egy empirikus megfigyelés, magyarázat nélkül – azt hiszem, elértünk egy olyan korszak végéhez, amikor egymást követték a bölcsészettudomány ikonikus alakjai. A feleségem például sosem mondaná, hogy én magam ikonikus alak vagyok, de azt mondja, hogy én vagyok talán az utolsó tagja annak a generációnak, ahol ez még lehetséges volt. Azt is mondja, hogy talán nem is azért hívnak meg, amiket mondok, hanem a személyiségem miatt. Így kell érteni, amit megfogalmaztam Serres-ről, vagy amit elmondhatnék Sloterdijk-ról: egyéniségek voltak. Elképzelhető, hogy holnap hirtelen öt emblematikus figura tűnik fel… de egyáltalán nem ez az érzésem… Mondok egy példát a Stanfordról: nálunk a Division of Literatures, Cultures and Languages nevű intézet tömöríti az összes irodalomtudományi szakot, nagyjából negyven oktatója van. És ha valaki fel tudná mérni ennek a negyven oktatónak az átlagos teljesítményét, az kétségkívül magasabb lenne, mint korábban bármikor. Mind kitűnőek, a lehető legjobbak. De egy sincs közülük, aki ikonikus alak lenne. Ezzel nem azt mondom, hogy ínséges időket élünk vagy benne ragadtunk valamiféle dekadens állapotban, mindössze azt, hogy nem valószínű a felismerés: „úristen, ő lehet az!”. És sok helyről hallottam, hogy nem látnak ilyen alakokat. A természettudományok egy elég banális oknál fogva termelnek ki sztárokat: vannak Nobel-díjasaik. Azt is hozzátehetnénk, hogy a természettudományok esetében objektívebben mérhető egy kutatás fontossága, gondoljunk csak a paradigmaváltásokra: senki sem gondolt a relativitásra Einstein előtt, ahogy senki sem foglalkozott kvantummechanikai matematikával Schroedinger előtt. Ez a felállás azonban nem létezik a bölcsészettudományokban, mert szerkezetileg nem alkalmasak erre. És mégis, volt egy korszaka a nagy alakoknak a bölcsészeten belül, amelynek legintenzívebb időszaka szerintem a ’70-es és ’80-as évek voltak.
AP: És mi a helyzet Latour-ral? Szerinte a klímaválság nem hagy más lehetőséget az emberiség számára, minthogy visszatérjen valamiféle premodern állapotba. Az Ön elképzelése szerint a tágas jelen kronotoposzában a jelenlét „visszatér az életünkbe”, szintén egy premodern, az idő középkori társadalmi konstrukciójához hasonlító időtapasztalatokat hozva magával. Úgy tűnik, mindkettejük gondolkodásában megjelenik egyfajta visszatérés egy modernitás előtti állapotba. Mennyi hasonlóságot lát a saját és Latour gondolkodása között?
HUG: Mindig azt mesélem, hogy kedveltük egymást. Mindketten barátok voltunk Sloterdijk-kal, így az ő születésnapján találkoztunk. Sloterdijk Latour mellé ültetett, mert Latour kizárólag franciául tudott, szóval sürgősen szüksége volt valakire, aki beszél franciául. Egy ennél absztraktabb szinten azt mondanám, hogy ami közös vonásunk, az a szubjektum-objektum paradigma elhomályosítása. Arról a klasszikus szubjektum-objektum felállásról beszélek, amellyel először Descartes állt elő, amely a német idealizmus előfeltétele és így tovább. Ahogy Michel Serres és jómagam is – egészen pontosan a Jelenlét előállításában – megfogalmaztunk egyfajta jelenlételméletet vagy jelenlétfilozófiát: ebben egyezünk Latour-ral. Azt is mondanám Latour-ról, akit nagyon kedveltem, és szomorú vagyok, hogy már nincs közöttünk, hogy ő természetesen egy kifinomult konstruktivista volt. Szerintem a konstruktivizmus elérte a szellemi végpontját, hiszen már mindent megcsináltak, amit intellektuálisan a konstruktivizmussal kezdeni lehetett. Azt nem mondanám, hogy cserébe a filozófiai realizmus korát éljük, de intenzíven vágyunk a filozófiai realizmusra. Legutolsó sorban pedig Latour stílusa, karaktere, szerepe… sosem ment az idegeimre, nem egy szónok volt, de… nekem nincs igazán programom. Mármint remélem, hogy a könyveimmel hozzájárulok a világ komplexitásához, de nem én fogom lelassítani a globális felmelegedést. Még a magánéletemben is utálom megmondani embereknek, hogy mit tegyenek. És nem mondom, hogy Latour… de ez a legnagyobb különbség. Nem hirdetek programot. Latour-nak meg volt programja. Amit pedig a különböző létmódokról mondtál, amelyekről azt gondoltuk, hogy magunk mögött hagytuk…
AP: …és amelyek most visszatérni látszanak.
HUG: Igen. A csekély eltérés Latour és köztem az, hogy igen, érdekesnek találom, hogy visszatérnek, de ez mindig inkább egy diagnosztikus leírása marad a jelennek ahelyett, hogy azt mondanám: „hál’ Isten, hogy visszatérnek és meggyőztük a világot, hogy fontos kultiválni a jelent.” Szóval igen, azt hiszem – és ebbe sosem gondoltam bele korábban – ebben az értelemben mindketten vonzódunk a jelenlételmélethez. De az, ahogyan Latour ezt a vonzalmát kezelte, amit kezdett vele, az kifejezetten eltért attól, amit én csinálok vele.
AP: És az Ön számára honnan ered a vonzalom a jelenlét elmélete felé?
HUG: Abban a légkörben, amikor foglalkozni kezdtem vele, a jelenlét fogalma eléggé elhanyagolt volt. A dekonstrukcióban mindenki a távollétről beszélt. Furcsamód – nem filozófiai álláspontot foglalva –, ez engem sosem vonzott. A szüleim nem voltak igazán katolikusak, de engem annak neveltek. Azt gondolom, hogy enélkül a katolikus neveltetés nélkül sosem írtam volna meg a Jelenlét előállítását. Egy keveset tanultam is katolikus teológiát, nem azért, mert igazán vallásos lettem volna, hanem kifejezetten azért, mert lenyűgöztek olyan fogalmak, mint például a „valós jelen”.
AP: Egyik kurzusunkra el kellett olvasni a Jelenlét előállítását, és emlékszem, hogy már akkor is azon gondolkodtam, hogy miért nincs a távolléttel vagy a hiánnyal kontrasztálva? Annyira kézenfekvő lenne. Gondolom, tucatszor feltették már ezt a kérdést, de most azért kérdezem meg én is, mert van ennek a kérdésnek egy dimenziója, ami mind személyesen, mind tudományosan fontos számomra. Ez pedig az, hogy mit gondol a halálról?
HUG: Nem foglalkoztat. Annyiban foglalkoztat, hogy Heidegger egyszer azt mondta, hogy a leglényegibb… nem szeretem a lényeg szót, szóval inkább úgy mondanám, hogy a mátrixa minden filozófiai kérdésnek az, hogy…
AP: …miért van inkább valami, és nem inkább semmi?[2]
HUG: Nagyjából ezer alkalommal ültem ezzel a kérdéssel, és hagytam ülepedni, és ilyenkor mindig fizikailag, testileg hat rám. Ami lenyűgöz, és egyre többször kapom magam azon, hogy erre gondolok. És Heideggernek valószínűleg igaza van, valószínűleg nem lehet továbbmenni ennél a kérdésfeltevésnél. Ugyanakkor erős vonzerővel bír, magához húz, az ember valamit kezdeni akar vele. De írni sosem fogok róla, mert nem tudnám, hogyan kezdjek neki. Míg van ez a híres passzus Heideggertől a Lét és időben, a halállal való szembenézésről és annak a borzalmáról, amikor az ember egy pillanatra meglátja, hogy semmi nincs odaát.[3] Ezt a gondolatot ugyanannyira lenyűgözőnek találom, ugyanúgy a zsigereimig hatol. De bizonyos módon – túlértékelni sem akarom Heideggert – ennyi elég. Úgy értve, hogy ezzel kapcsolatban nem érzem ugyanazt a vonzerőt. Vég nélkül hivatkoztam diákoknak erre a passzusra, és azt gondolom, hogy nyelvileg még a jobb szövegrészei közé tartozik. Emiatt lett a 20. század legtöbbet eladott filozófiai könyve is. Ugyanakkor ez a rész nem nyújt semmiféle megoldást, kizárólag egy filozófiai leírását a halálnak, amit én legalábbis meghatározónak érzek. De éppen azért, mert annyira kerek és egész, részemről nem érzem azt az intellektuális vonzást, hogy írjak róla.
AP: A következő kérdés a digitális bölcsészetre vonatkozik. Részben a bölcsészettudomány „módszeresítését” látom benne – programkódok, adatbázisok, keresőmotorok –, másrészről a digitalizált térben hozzáférhetőbbé válhatnak a tudományos eredmények. De a hozzáférhetőség miatt könnyebben találok idézeteket, emiatt a szövegek fragmentálódnak, a gondolatok gyorsabban cserélődnek. Valahogy fellazulnak a könyvbe zárt tudományos diskurzusok. Mi a véleménye erről, mennyiben hasznos a bölcsészet számára a digitalizáció?
HUG: Kezdem a digitalizációval és az egész elektronikus jelenséggel. Nem azért, mert a Szilícium-völgyben lakom, hanem mert úgy gondolom, hogy ez egy technológiai ugrás, és a technológiai ugrások nagyon hamar egyetemessé válnak. Az emberek az elején még Gutenberghez és a könyvnyomtatás feltalálásához hasonlították. Szerintem ez nem ugyanolyan fontos, hanem sokkal fontosabb. Az a törés, amelyet a digitalizáció hozott, végtelenül nagyobb a könyvnyomtatás feltalálásánál. Egészen hihetetlen. Miért mondom ezt? Először is, mert egyetértek Hegellel abban, hogy a jelen azonosítása a filozófia enyészpontja, vagyis bármit is kezd az ember a filozófiával, végső soron a jelen azonosításának egyik módjáról van szó. A jelen pedig nem elgondolható anélkül, hogy figyelembe ne vennénk, mit jelent a digitalizáció. Másodszor, volt egy doktorandusz hallgatóm, akit kedveltem és most a Princeton-on tanársegéd. Anélkül, hogy különösebb köze lett volna a számítógépekhez, megtanult programozni, mert úgy gondolta, hogy a 21. század második felében ahhoz, hogy profi értelmiségi legyen, elengedhetetlen lesz, hogy tudjon programozni. És egyetértek abban, hogy ha realisztikusan és megfelelő módon akarunk gondolkodni a témáról, a gyakorlatban is tudnunk kell alkalmazni. Harmadszor pedig – és ezzel elérkeztem a digitális bölcsészethez – úgy gondolom, hogy a digitalizálásról kialakult vita a bölcsészszakmán belül, mintha valamiféle szavazás lenne, hogy akarjuk-e az elektronikus átállást vagy nem, vagy igen, de nem túlságosan: nevetséges. Hiszen az egész digitális jelenség metaforikusan épp úgy működik, mint egy visszafordíthatatlan biológiai evolúció. Ahogy a fiatalok – és ehhez már Ön is későn született – először nyúlnak okostelefonhoz, olyan, mintha a testük meghosszabbodása lenne. A digitális bölcsészethez nem értek különösebben, nem vagyok egy nagy számítógépguru, de amit mondani akarok: úgy hiszem, hogy a bölcsészettudományok alapításuk óta – mondjuk Dilthey volt az 1890-es években, aki először gondolta el diszciplínák együtteseként – kisebbségi komplexussal küzdenek. Bizonyíték erre – legalábbis Németországban – az ellentétes retorika: „Valójában semmi nem fontosabb a bölcsészetnél, és hogy merészel a kormány egyetlenegy pozíciót is megszüntetni a Középkori Német Irodalom Tanszéken?” Úgy vélem, hogy ez a fajta sértettség már-már freudi frusztrációkat leplez, és hogy a bölcsészettudományok védekező attitűdje ebből a kisebbségi komplexusból ered. És szerintem pontosan ebben a szellemben jelent meg a digitális bölcsészet is, hogy mondhassuk: „mi is értünk a digitális dolgokhoz!” Ahogy azonban látom – javítson ki, ha tévedek – az egész pusztán eszközhasználati kérdés. Mondok egy példát. Az első dolog, amit tudományos pályafutásom alatt írtam, a „modernitás” fogalomtörténete volt. Az ilyen munkához egy egész archívum kell, hiszen nem lehet csupán három idézettel dolgozni, a szövegnek százszámra kell tartalmaznia idézeteket. Amikor ezt a munkát csináltam, a kötet szerkesztője, Reinhart Koselleck úgy becsülte, hogy „bele kell kalkulálni 2-3 év anyaggyűjtést, utána lehet elkezdeni gondolkodni”. A számítástechnika korában ez egy óra alatt megvan. (Persze nem nekem, de nálunk minden tanszéken van valaki, aki segít a szoftverek használatában. Megkeressük és segít megfelelően keresni. Ami fantasztikus! Kivéve, hogy mindez cseppet sem változtatja meg a szellemi munkafolyamatot, mert a valódi munka, mondjuk egy fogalomtörténet megírásánál – és írtam pár ilyet – csak az anyaggyűjtés után kezdődik.
AP: És a kigyűjtött anyaggal töltött idő? Illetve nem merül fel annak a kockázata, hogy az összegyűjtött anyag az online keresés miatt csak részleges és főleg részrehajló lesz? Hiába gépelnénk be ugyanazt a szót a Google keresőmotorjába, mi ketten két teljesen eltérő eredményt kapnánk.
HUG: Ezért annyira hatékony. És természetesen igaz: teljesen más, amikor az ember talál egy idézetet, és elkezd róla gondolkodni. De emlékszem, mennyi időbe telt és mennyire unalmas volt végigolvasni ezeket a szövegeket abban a hitben, hogy lesz néhány izgalmas pontjuk a modernitásról, de aztán ötszáz oldalon át semmi… Még ha el is fogadjuk, hogy a technika nyújthat a bölcsészet számára olyan hasznos eszközöket, amelyekkel időt spórolhatunk izgalmasabb dologra, ezek a technikai eszközök nem lényegi elemei a bölcsészetnek. Félreértés ne essék, szerintem a bölcsészetnek kötelessége gondolkodnia a digitális ágensekről, de szerintem semmi olyan nincs bennük, ami igazi változást hozna intellektuális helyzetünkbe. És még egy lábjegyzet: hallott már Friederich Kittlerről?
AP: Igen, a német médiaelmélet alapító figurája.
HUG: Igen, a barátom volt. A ’90-es évek végén pódiumbeszélgetést szerveztem neki és Terry Winogradnak. Terry Winogradról azt tartják, hogy ő a „számítástechnika” tudományág feltalálója, és bár nem hivatalos minőségben, de segített a Google-fiúknak létrehozni a Google-t. Friederich pedig tudott programozni, és rengeteget írt a témában, szóval összehoztam őket. Másfél, vagy inkább csak egy órán át illedelmesen elbeszélgettek, majd Winograd így szólt: „Figyelembe véve, hogy maga irodalomtudós, csodálatra méltóan sokat tud a számítógépekről.” És ezt őszintén mondta, nem ironikusan. Ami természetesen nagyon frusztrálta Kittlert, mert ő akart lenni a „valódi” számítógépes szakértő. És Friederich tényleg nagyon jártas volt a témában, feldolgozta történelmileg, tudott programozni, de hát… fényévekre volt attól, hogy érdemben hozzá tudjon járulni valamivel.
AP: Az utolsó kérdésem több diáktársam nevében is teszem fel, olyanok nevében, akik elszántak és motiváltak, akik szenvedélyesen és személyesen érintettek a kutatási témáikban. Rengeteg a bizonytalanság a jövőnket illetően, főleg abban a tekintetben, hogy egy olyan financiálisan kielégítő állást találjunk, ahol az itt megismert szenvedélyt kamatoztatni tudjuk. Szóval a kérdésem egyszerűen annyi, hogy milyen tanácsot adna nekem, a barátaimnak, és bárkinek, aki ezzel a bizonytalansággal küzd?
HUG: Visszakanyarodok arra, hogy míg nehezen lehetett volna bárki pesszimistább nálam a bölcsészettudományok jövőjével kapcsolatban, és most sem akarok túlságosan optimistának tűnni, de az elmúlt öt évben azt tapasztaltam, hogy megnövekedett az érdeklődés a bölcsészek iránt az egyetemeken kívül. Érdeklődés alatt rendesen fizető munkát értek. Öt évvel ezelőttig mindig azt mondtam, hogy a probléma az, hogy bár gyönyörű dolog tanulni, de miután megvan a doktori, a tudományon kívül nincs reális alternatíva. Hiszen még ha fel is akarnák az embert venni valahova az egyetemen kívül, túlképzettnek minősül, az intézmények pedig rendszerint félnek a túlképzett munkaerőtől, félnek, hogy arrogánsak lesznek stb. Ebben némi javulást érzek.
Az anyagiak tekintetében, ha visszatekintek a nyugdíjba vonulásomig, némileg kérkedve ezt mondhatnám: ugyanezzel az intellektussal a legtöbb szakmában nagyjából tízszer ennyit kereshettem volna. Persze jól kerestem. Nem volt sok dolog az életben, amit a feleségem vagy a gyerekeim ne tudtak volna megengedni maguknak. Hál’ Istennek sosem akartak egy yahtot vagy egy házat Zürichben. És tudom, hogy milyen nevetségesen alacsonyak a bérek az Ön országában. De! A legnagyobb előnye a hivatásunknak – ez az első üzenetem –, hogy az aránya azoknak a munkaóráknak, amelyeket olyasmire fordítottam, amit szeretek csinálni, rendkívül magas volt azokhoz a munkaórákhoz képest, amelyeket olyasmivel kellett töltenem, amit nem szeretek csinálni. És ebben nem kivétel sem Magyarország, sem bármely más ország a világon. Nem szeretem a „kutatás” szót használni, de hívjuk kutatásnak és írásnak: ezt roppantul élveztem. Elég jó tanári értékeléseket is kaptam, annak ellenére, hogy sosem élveztem rettenetesen a tanítást. Az adminisztratív üléseket utáltam, de nem is láttak a kollégáim ebben a tekintetben semmilyen tehetséget bennem, így szerencsére sosem voltam tanszékvezető, ne adj’ Isten dékán! Mindenesetre, amit hangsúlyozni szeretnék: ebben a szakmában nagy az aránya az olyan a dolgoknak, amelyek csak a saját döntéseden múlnak.
A harmadik észrevételemhez pedig hadd hozzak egy példát Stanfordról: Ezen az egyetemen – amely kétségkívül világelső a számítástechnikai tudományokban – egy főszak–minor kombináció annyira népszerűvé vált, hogy képzést indítottunk belőle. Ez a kombináció pedig a számítástechnika–összehasonlító irodalomtudomány.
AP: Hogy micsoda…?
HUG: Igen, az elején eléggé furcsán hangzott. De úgy gondolom, hogy mindez a jövő informatikusainak azt a vágyát mutatja, hogy komplex horizonttal rendelkezzenek. Hiszen ha megnézzük, hogy összehasonlító irodalomtudomány néven milyen tárgyakat vesznek föl, azt látjuk, hogy nem csak kortárs irodalmat. Én középkori irodalmat tanítottam nekik, és odavoltak érte. Más szóval elképzelhetőnek tartom, hogy a jövőben a bölcsészet intézményi keretek között minorként fog működni. Még ha nő is az érdeklődés a bölcsészet iránt, sosem lesz nagy piaca a bölcsész munkáknak. Még ha bővül is, akkor is kicsi marad ahhoz képest, ahány ember elvégzi. De ha úgyszólván „minorként” tekintünk rá – megmaradva az egyetemi analógiában –, talán jobban be tudja tölteni azt a funkcióját, hogy komplexitást termeljen és rugalmasságot adjon a társadalomnak, mintha „főszakként” végeznéd.
Úgy értem, hogy tapasztalataim szerint az Ön országában a bölcsészek számára nagyon nehéz, hogy tudósként mindenképp munkát kell vállalni az egyetemen kívül is. Nekik azt javaslom, hogy mellékállásban folytassák a tanulmányaikat. Talán kevésbé azt az álomképet kergetve, hogy egy nap bölcsészettudományi oktatókká válnak. Hiszen, ha nagyjából jól értem a helyzetet itt és néhány, főleg kelet-európai országban, ez elég valószínűtlen. És minél kevésbé reméli az ember, annál boldogabb lesz, hiszen attól függetlenül még mindig megtörténhet, de legalább nem gondolja, hogy meg kell történnie. Függetlenül attól, hogy milyen munkában köt ki az ember, a bölcsészeti tanulmányoknak nem csupán akkor van értéke, ha a végén középkori német irodalmat oktathat. Persze senki nem fogja ezt most nekem elhinni, főleg azért, mert az ELTE még mindig az egyetlen magyarországi egyetem és szellemi közeg, amelyet ismerek, de a legfőbb indok, amiért szeretek ide visszajárni, az a kiemelkedően magas színvonal. Sokakat nagyon szeretek itt, és szeretem a várost is, mégis ez a színvonal az, amit elsősorban Budapesttel azonosítok. Csak nézd meg ezt a beszélgetést, lenyűgöző! Az érzés, hogy az egész számít neked, és nem csupán egy interjú megcsinálása volt. Szóval szeretném, hogy tudják az itteni bölcsész hallgatók, hogy nem feltétlenül részesülnek jobb oktatásban Bécsben vagy Berlinben, mint Budapesten. Ez akár jó végszó is lehetne.
[1] Hans Ulrich Gumbrecht, Szellemtudományok – mi végre?, szerk. Kelemen Pál et al. Budapest, Kijárat, 2016, 65.
[2] Vö. Martin Heidegger, Mi a metafizika?, ford. Vajda Mihály, in: „…költőien lakozik az ember…” Válogatott írások, Budapest, T-Twins / Pompeji, Budapest / Szeged, 1994, 33.
[3] Martin Heidegger, Lét és idő, ford. Vajda Mihály et al. Budapest, Osiris, 2019, 280–292 (§ 52–53).
