Paolo Ventura csak rövid videóüzenetben tudta köszönteni február 28-án megnyílt első budapesti kiállításának látogatóit a Budapest Fotófesztivál keretében, a Műcsarnokban, és néhány napja a járvány miatt már a tárlat sem látogatható. A Velencei történet – Automaton című kiállítás a tervek szerint viszonylag soká, június 7-ig tart nyitva, így később még van esély megismerkedni a második világháború alatt a megszállt Velencében játszódó, álomszerű képekben megindítóan elmesélt történet két hősével, egy idős zsidó órással és az általa kreált robotfiúval, s talán a fotók szerzője is pótolhatja az elmaradt budapesti útját. Azonban egyelőre egy középkori hangulatú olasz kisvárosban, Anghiariban van, és két hete nem hagyhatja el a házat, ahol lakik. Nem is fényképezhet – ezt persze nem tilos, de mégsem tud, mert nincs vele kamerája sem. Hogy mit csinál a fotózás helyett, arról az egyik vezető német művészeti folyóiratnak, a Weltkunstnak adott telefonon rövid interjút. A beszélgetésből a művész új arcát ismerjük meg – egy olyat, amit, mint kiderül, eddig ő maga sem ismert.
Az interjú eredetileg a Weltkunst magazin március 17-i hírlevelében jelent meg, magyar változatát és az eredeti anyagban is szereplő illusztrációkat a szerző, Lisa Zeitz és a művész hozzájárulásával közöljük.
Hogy vagy, Paolo?
Jól. Azért lassan megőrülök egy kicsit. Olyan, mintha börtönben lennék. Egy látogatók számára kialakított lakásban vagyok egy régi toszkánai kolostorban, ahová kéthetes önkéntes karanténba vonultam, mert Milánóból, a „vörös zónából” jöttem. Mivel nincs nálam a fotós felszerelésem, csak néhány festékem és nagy papírlapjaim vannak, elkezdtem festeni.
Mit festesz?
Azt, amit magam körül látok. Kifigyelem a szomszédaimat, akik a belső udvarra néző ablakaiknál állnak, de lefestem a virágokat, vagy akár egy kávéfőzőt is. Kint gyönyörű tavasz van, a madarak csiripelnek, de az emberek tele vannak félelmekkel és amennyire csak lehet, igyekeznek kerülni egymást.
Hogyan gondoskodsz magadról?
Az ebédem keksz és tea, estére készítek magamnak valami egyszerű ételt. Valahogy működik a dolog. Pénteken végre láthatom a feleségem és a fiam.
Ez a fekete ruhás hölgy a feleséged?
Emlékezetből festettem.
Sok művész van most abban a szerencsétlen helyzetben, hogy valahol van egy kiállításuk, amit senki sem láthat. Nálad is ez a helyzet?
Igen, most épp a budapesti Műcsarnokban van egy egyéni tárlatom. Nem sokkal a megnyitó előtt jött egy telefonhívás, hogy jobb lenne, ha most nem utaznék. De a kiállítás egészen június közepéig tart.
Fotós vagy és most festesz – milyen érzés ez?
Az alkotás folyamata egészen más, ha az ember teljesen a nulláról indul. Bizonyos értelemben élvezem is. Sőt néha már úgy érzem, hogy ha ennek itt vége lesz, még egyszer karanténba fogok vonulni. Semmi másra nem kell gondolnom, mint arra, amit éppen csinálok. Sem a fiam házi feladata nem jár a fejemben, sem a félelem, a pánik… Ha összeszedem magam és jól koncentrálok, akkor fejben egy másik dimenzióban vagyok és egyszerűen csak festek.
Nyitókép: Paolo Ventura: Behind the walls (2017), részlet a sorozatból. Forrás: paoloventura.com
