„…meg te, akinek ne haragudj, de nem jegyeztem meg a nevét”
(Részlet arról az állománygyűlésről, amelyen az Indexet kiadó Index.hu Zrt.-t
tulajdonló alapítvány vezetői és a szerkesztőség munkatársai találkoztak,
2020. július 23-án. Forrás: 444)
Kezdjük a végén? Jó. Itt, az artportalnál, mindig is abból indultunk ki, hogy a művészet, a művészi kifejezés szabadsága nem választható el a szólásszabadság általános helyzetétől, így evidensen szoros kapcsolatban van a médiaszabadság helyzetével is. Ami az Index-nél történt, megmutatta, mi vár Magyarországon mindenkire, aki kritikus a fennálló hatalommal szemben, aki nem simul bele a hatalom által felkínált magatartásmódba és narratívába. Álljon itt a szolidaritás mondata is: együtt érzünk az Index stábjával, elküldött főszerkesztőjével, illetve újságíróival, szerkesztőivel, munkatársaival, akik most, a tarthatatlan helyzet nyomán levonták a következtetéseket és kivonultak ebből a kelepcéből.
Nem voltak hajlandók kivárni, megalázó egyezkedésekbe bonyolódni, egyfelől-másfelől típusú alkukat keresni, eljátszani a nekik megírt silány szerepet s ezzel hozzájárulni az elmaszatoláshoz, a lap lassú kimúlásához. Fölismerték, hogy ezzel a hatalommal nem lehet alkudozni. Inkább vállaltak – hatalmas egzisztenciális kockázattal együtt – egy olyan gesztust, ami mindenki számára egyértelművé tette, milyen tétekről van itt szó. Ami tíz-, vagy talán százezreket aktivizálhat, és amiből – ez sem mellékes – minden fontosabb nemzetközi hírforrásnál hír lett.
Azok a képek, amelyeken sorban érkeznek az újságírók, hogy beadják felmondásukat, és amelyek most bejárták a világot, egyértelműen beszélnek a mai Magyarország állapotairól. Arról, hogy szellemi emberként, és egyáltalán, autonóm emberként mára nyomasztóan nehézzé vált az élet ebben az országban. Az elfogyó levegőről, a sarokba szorítottságról. És áttételesen arról is, hogy mennyire bonyolult mifelénk a hatalomhoz való viszonyulás, hogy milyen súlyuk lett az egyéni döntéseknek, hogy a személyes az mennyire politikai, hogy mekkora kockázata van itt ma a gerincességnek, és – talán különös, de arról is – mekkora felszabadító erő rejlik a közösségben, a tudatos, közös cselekvésben, a dupla vagy semmi merész vállalásában.
Ami a média területén zajlik, az történt és történik a kultúra és a művészet területén is: intézmények szétverése, megosztás, csoportok és emberek kijátszása egymás ellen, einstand és kifosztás. S miközben megjegyezzük, az Index szerkesztőségében is vannak a képzőművészeti szcénában aktív tagok, azaz művészek, hadd emlékeztessünk itt arra, hogy a közös ki- és egyben bevonulás, az együttes ellenállás első példáját épp a képzőművészeti színtér adta, amikor 2013 tavaszán művészek, művészeti szakemberek, aktivisták és diákok egy csoportja, két hétre (jelképesen, és nem jelképesen) elfoglalta a Ludwig Múzeumot – az intézmény több tucat munkatársa pedig fölmondott. Pontosan a maszatolás, a hatalompolitika folytonos intervenciói, az átláthatatlan és szakmaiatlan döntéshozatal, a hatalmi manipuláció elleni tiltakozásként. Ez akkor, az MMA elleni tüntetésekkel, az intézmények elvételével szembeni tiltakozásokkal együtt egy hosszú akciósorozat része lett. Nem sok hasonló gesztus akadt eddig, de az Akadémiai Dolgozók Fóruma és a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói és tanárai hasonló, erős, közös kiállásra voltak képesek, most, amikor rájuk került a sor. Az akadémiai és a színházi színtér ugyanis – ahogy ezt írtuk korábban –, tavaly és idén tanulta meg, amit a képzőművészeti szcéna már évekkel ezelőtt: milyen az, amikor megfosztják intézményeitől, amikor idegennek bélyegzik a saját közegében, amikor lehetetlenné teszik a munkáját.
Ez a félév azt is megmutatta: tényleg mindenkire sor kerül. Teljesen mindegy, hogy hol van és mit csinál, ha nem a hatalom kiszolgálója, akkor bizonyosan célkeresztbe állítják. Emlékszünk még? A NER első éveiben sokan legyintettek, hogy ugyan, a hatalom számára egyáltalán nem fontos a kultúra. Ma már látjuk, hogy semmi sem fontos és minden egyformán az: a gépezet nem áll le, mert nem képes leállni. Ebbe a mechanizmusba nincs beépítve a konszolidációs képesség és egyetlen zónát sem tekint semlegesnek, számára minden tér harctér. A kultúra is egyértelműen ilyen terep, milliárdokat költenek el intézményalapításra, a kánon görcsös átalakítására, csak éppen az output nincs arányban a beleöntött pénzzel. Hitelességet és legitimációt nem lehet vásárolni, tehetséget főleg nem. Beszúrnánk ide: az az OFF-Biennále Budapest kapott meghívást a 2022-es Documenta résztvevői, formálói közé, amely annyi pénzből működik, amennyiből az MMA székházának függönyei, vagy a Terror Háza Múzeum szobanövényei sem jönnének ki.
Ha már az Andrássy úton járunk: nem kevés mazochizmus kell hozzá, de érdemes megnézni a XXI. Század Intézet nemrég megrendezett Mozgásban – Kultúrharc a XXI. században című konferenciájának (a konferencia kifejezést majdnem idézőjelek közé tettem) videóanyagát (itt és itt). Aki megpróbálja, sok dermesztő sületlenséget fog hallani, dölyfös és egyben dögunalmas fejtegetéseket arról, hogy a liberalizmus mennyire és hogyan halott, és persze folytonos, szervilis hajbókolást a hatalom előtt, de azt is hallani fogja, hogy egyes megszólalók türelmetlenül sürgetik, hogy legyen végre befejezve a munka. Most már tényleg maradéktalanul távolítsanak el mindenkit a kultúrából (külön említést kapnak a művészeti intézmények), aki nem a „mi” emberünk. Végre minden létező forrástól fosszák meg azokat, akik nem „velünk” vannak. Ne legyen félreértés, ez itt nem a véreb-média, ez itt egy közpénzen fenntartott tudományos intézet konferenciája, olyanok beszélnek, akik részben formálói a jelenlegi hazai kulturális politikának.
Milyen illúziók lehetnek még? Ha lettek volna is, a tavasz folyamán szétfoszlottak, amikor kiderült, a kulturális színtérnek semmilyen mentőcsomagot nem készített elő a kormányzat a vesztegzár következményeinek enyhítésére. Erről is részletesen írtunk, itt. Segítség helyett inkorporáció van, a közpénz itt soha nem a közt szolgálja és mindig ravasz feltételekkel adják (írj zenét Trianonról!), a képzőművészeknek valószínűleg szerencséjük van, hogy ebből kimaradtak. Az intézményi szféra esetében pedig jól látszott, az államnak szándéka sem volt rá, az önkormányzatok pedig nincsenek abban a helyzetben, hogy bármennyit is enyhítsenek a non profit intézmények gondjain (tisztelet a kevés kivételnek), miközben pontosan lehetett tudni, hogy ez a szféra milyen gondokkal küzd. Az idei első félév nem hozott egyebet, mint növekvő kiszolgáltatottságot és egyre szorosabb kontrollt a társadalom mind több csoportja felett: a kulturális közintézményekben is megszűnt a közalkalmazotti státusz, és a miniszternek most már közvetlen beleszólása lett a legkisebb, legeldugottabb intézmény vezetői pozícióiba is.
Kettőezerhúsz tavaszán-nyarán új világ köszöntött be Magyarországon: nyílt és egyértelmű a hadüzenet az autonóm gondolkodás és alkotás minden formája ellen. A művészi kifejezés szabadságát vizsgáló, Freemuse nevű, dániai székhelyű nemzetközi civil szervezet tavasszal napvilágot látott jelentése is jól azonosítja ezt, a budapesti Oktatói Hálózat januárban megjelent anyaga pedig az elmúlt tíz év ide vezető folyamatait is feltárja.
A hatalom a karanténhelyzetet sok szempontból tesztüzemnek fogta föl, többek között kipróbálhatta azt is, milyen, ha radikálisan korlátozza az állampolgárok lehetőségeit a szabad véleménykifejtésre, az állampolgár pedig láthatta, milyen az, ha embereket visznek el közönséges Facebook posztok miatt. Visszaértünk hát az elejéhez – azaz a végéhez –, a művészi kifejezés szabadsága szorosan összefügg a szólásszabadság, a médiaszabadság helyzetével.
Molekulánként fogy el a levegőnk, és egyre gyorsabban.
A nyitókép forrása: Pixabay.com
