Nemrég nyílt meg a 10. Berlini Biennale, ezúttal összesen öt helyszínen: az Akademie der Künste hansavierteli épülete, a KW Institut for Contemporary Art és a Hebbel Am Ufer mellett idén további két helyszín is csatlakozott a nemzetközi művészeti rendezvényhez, a ZK/U Center for Art and Urbanistics illetve a Volksbühne a főépülettől független Pavilonját nyitotta meg a közönség előtt. Az idei kurátori főszerepet a dél-afrikai Gabi Ngcobo kapta, kurátori csapatában részt vettek még Nomaduma Rosa Masilela, Srubiri Moses, Thiago de Paula Souza és Yvette Mutumba.
A szervezők a világegyetem eddigi biennále-történelmének legrövidebb kurátori koncepcióját adták közre, egy megközelítőleg 15 soros szövegben. A kiállítás címét (We Don’t Need Another Hero) Tina Turner 1985-ös, ikonikus dalától kölcsönözték, jelezve, hogy a jelenkori társadalomnak nem újabb hősökre és messiásokra van szüksége, akik valamilyen külső, szinte mindenkitől függetlenül kialakult gonosz veszélytől mentenek meg minket (nemzeteket, emberiséget, stb.) hanem valami másra. Ez pedig a kurátorok szerint az önfenntartás, mint politikai tett, amely ellenáll a merev tudáskonstrukcióknak és történelem-narratíváknak. Merthogy ezek járulnak hozzá a toxikus szubjektivitás jelenkori tömeglélektanának kialakulásához, amely a privilegizált csoportok egyéni szintű pszichológiai és gazdasági biztonságára koncentrál, és mindezt a tágabb társadalmi környezetről leválasztva kezeli.
A kurátorok nem adnak kidolgozott megoldóképletet egy új történelemfelfogáshoz, sőt – Frantz Fanonnak, a posztkoloniális elméletek egyik meghatározó alakjának nyomdokain haladva – a tökéletes rendszertelenség programját követik. A művek a széles körben elfogadott, alapvetően a nyugati fehér középosztályt szolgáló történelem-narratívákat bontják le a felvetett témák és megközelítések sokaságával, geopolitikai pluralitásával, amelyekben a koloniális múlt és a jelenlegi gazdasági viszonyok kontextusában értelmeződnek az etnikai és nemi hierarchiák dinamikái.
A kiállítás egyik kimondatlan, de kétségkívül leghangsúlyosabb témája a színes bőrű nők gazdasági és társadalmi kiszolgáltatottsága, legyen szó akár első, második vagy harmadik világbeli országokról. Több mű dolgozza fel történelmi példákon keresztül a társadalmi igazságtalanságok ellenében kialakuló túlélés, passzív ellenállás és az azon való túllépés lehetőségeit. Más művek a közösségi emlékezetet, a Berlin Biennále idei címére rímelő nemzeti hősképeket és azok kortárs funkcióit kérdőjelezik meg, értelmezik újra. A globális zűrzavar ellenpontjaként kapnak helyet a média stratégiái, amelyekkel különböző hatalmi érdekek mentén konstruálnak könnyen értelmezhető lokális világképeket, világmagyarázatokat a látszólagos káoszból.
A kurátorok több olyan súlyos társadalmi anomália megjelenítésének adtak teret, amelyek ismerősek lehetnek a nemzetközi mainstream aktivizmus kortárs hullámaiból, de nem konfrontatív attitűddel közelítenek a témákhoz, hanem nyugodtabb, távolságtartó magatartással, a szubjektív tapasztalatokat komplex módon értelmezve. Nem az egyszeri nézőt vonják felelősségre elidegenítő módon, sok esetben indokolatlan szégyenérzet keltve. Ehelyett a feltárt globális zűrzavarból eredő zsigeri feszültség sarkall reflexióra és gondolkodásra a múlt és a jelen hatalomgyakorlási mechanizmusainak igazságairól, dimenzióiról, fluid jellegéről.
A Berlin Biennálén mintegy 50 művész és művészcsoport több mint 100 munkája látható, és minden helyszínen vannak kiemelkedő alkotások. Következzék egy szubjektív válogatás. Az egyik legemlékezetesebb installáció az Akademie der Künstén Sara Haq Trans:plant című viszonylag puritán műve volt: a kiállítótér különböző pontjain a padló faborításának réseiből előtörő, onnan kiálló, szavannai jellegű, száraz fűfélék. A jobbára monumentális műveket felsorakoztató szekcióban frissítően hatottak a térben elszórt filigrán fűszál-csoportok, amelyek a kiállítótér felénél álltak össze néhány négyzetméternyi összefüggőbb növényzetté. A Magyarországon elterjedt “azért a víz az úr” típusú képzelettársításhoz képest ezek a fűszálak lényegesen pontosabban fogalmaznak meg valamit a makacs, passzív társadalmi ellenállás atomizációjáról.
Sara Haq: Trans:plant, 2018, fotó: Benedek Kata
Az KW Institute hatszintes kiállóterének anyagából kiemelkedett Dineo Seshee Bopape, az intézmény nagy központi terében látható apokaliptikus environmentje. Ebbe három további alkotót is meghívott a művész: Jabu Arnell, Lanchell Workmann és Rombert Rheem munkái integráns részét képzik a műnek. A lerombolt térben álló munkák különböző szempontokból vizsgálják a fekete nők szexuális tárggyá alacsonyítását, áldozatként való megbélyegzését, összekapcsolva ezek pszichés vonatkozásait.
Mindezzel szemben a ZK/U-ban mindössze tíz művész szerepel, szinte mindannyian önálló teret kaptak, ahol nagyobb összefüggő koncepciókat valósíthattak műcsoportokat vagy installációkat állíthassanak ki. A kevesebb művész és az erős határok miatt a látogatóknak nagyobb esélyük van elmélyedni egy-egy munkában. Az itteni művek közül kettőt emelnék ki. Heba Y. Amin megalomán geopolitikai utópiáját, az Atlantropa című projektet, amely egy új euro-afrikai kontinens létrehozását veti föl, amelyben egy Berlintől Fokvárosig húzódó csatorna segítené a javak újraelosztását, illetve az afrikai népességet abban, hogy kiaknázzák Európa adottságait. A fanyar humorba csomagolt koncepció jól karikírozza Európa egzisztenciális félelmeit az afrikai gazdasági bevándorlóktól, miközben tükröt tart a koloniális múlt egyoldalú lezárásának.
Tony Cokes Black Celebration című videója az 1965-ös detroiti zavargások médiavisszhangját elemezve olyan olvasatot mutat meg, amely ellentmond a lázadókat irracionális bűnözőknek bélyegegző narratíváknak. A klubszerűen berendezett pincehelyiségben tíz kisebb képernyőn, monoton háttér előtt kortárs politikai szövegrészlet-montázsok és kommentárok váltakoznak, pop- és rockzenei aláfestéssel.
Cokes ezekkel azt illusztrálja, hogy mennyire súlyosan determinálja a média a politikai és civil kezdeményezések beszédmódját, és amellett érvel, hogy bármilyen politikai emancipációs törekvés elsődleges feltétele a média stratégiáinak dekonstruálása.
Tony Cokes:Evil.35: Carlin/Owners, 2012, fotó: Benedek Kata
Bár az idei program rengeteg kérdést vet fel, és egyet sem válaszol meg teljesen, az bizonyos, hogy a legutóbbi, 2016-os, viszonylag egyhangú biennále poszt-internetes tematikája után, most lényegesen sokoldalúbb, érdekesebb és élvezhetőbb anyag várja a látogatókat. A Berlin Biennale a KW-ban olvasható falszövegben keresésre hív fel, és a biennále-formátum jövőbeni lehetőségeiről is gondolkodik. A jelenre pedig – ahogy Gabi Ngcobo kurátor fogalmaz – egy tervet ajánl, „hogy miként nézhetnénk szembe a kollektív őrülettel”. Hősök nélkül, egyedül.
A kiállító művészek listája: Agnieszka Brzeżańska, Ana Mendieta, Basir Mahmood, Belkis Ayón, Cinthia Marcelle, Dineo Seshee Bopape, Elsa M’bala, Emma Wolukau-Wanambwa, Fabiana Faleiros, Firelei Báez, Gabisile Nkosi, Grada Kilomba, Heba Y. Amin, Herman Mbamba, Joanna Piotrowska, Johanna Unzueta, Julia Phillips, Keleketla! Library, Las Nietas de Nonó, Liz Johnson Artur, Lorena Gutiérrez Camejo, Lubaina Himid, Luke Willis Thompson, Lydia Hamann & Kaj Osteroth, Lynette Yiadom-Boakye, Mario Pfeifer, Mimi Cherono Ng’ok, Mildred Thompson, Minia Biabiany, Moshekwa Langa, Natasha A. Kelly, Okwui Okpokwasili, Oscar Murillo, Özlem Altın, Patricia Belli, Portia Zvavahera, Sam Samiee, Sara Haq, Simone Leigh, Sinethemba Twalo és Jabu Arnell, Sondra Perry, Tessa Mars, Thierry Oussou, Tony Cokes, Tony Cruz Pabón, Zuleikha Chaudhari
A 10. Berlin Biennále három fő helyszíne 2018. szeptember 9-ig tekinthető meg. A teljes programra a belépő 16 euro, a kedvezményes jegy 10 euro.
Nyitókép: Dineo Sheshee Bopape, Untitled (Of Occult Instability) [Feelings], 2016–18, bricks, light, sounds, videos, water, framed napkin, installation view (detail), 10th Berlin Biennale, KW Institute for Contemporary Art, Berlin, photograph: Timo Ohler