Ahogy a könyv címe, úgy a borítón látható fénykép is magyarázatra szorul. Kezdjük a képpel, amelyen a szerző és férje, Kovács Péter művészettörténészek láthatók, amint Buksival valószínűleg hazafelé tartanak a székesfehérvári Csók István Képtár bejárata előtt. A látvány – a házaspár és tacskójuk – évtizedek óta a székesfehérvári belváros utcaképéhez tartozik. Buksi – a Buksik sorában talán a harmadik – egyúttal az általuk képviselt következetesség és állhatatosság metaforája is lehetne, hiszen a hatvanas évek eleje óta a Kovács-Kovalovszky házaspárnak mindig is tacskója volt, mindig is Buksi. Most, ha jól tudom, V. Buksi uralkodik. És ha már kutya, akkor jusson eszünkbe Weöres Sándor „Kutya-tár” című verse, mondjuk az első versszak: „Harap-utca három alatt / megnyílott a kutya-tár, / síppal-dobbal megnyitotta / Kutyafülű Aladár. / Kutya-tár! kutya-tár! / Kutyafülű Aladár!” Ennek a kedves versnek a története bevésődött a helyi városi legendák közé, miszerint a Székesfehérvári Múzeumot 1945-46-ban vezető költő a múzeum kőtárát a háború után megnyitó régészeti felügyelőnek, Radnóti Aladárnak szánta a verset, mivel – állítólag – nem vette jó néven, hogy in flagranti találta őt igazgatói irodájában az akkor Bognár utca 3 szám alatt található épületben.
Kovalovszkyék 1963-tól, friss diplomásokként a Harap utca 3-ban kezdték meg művészettörténészi pályájukat Fitz Jenő régész, múzeumigazgató támogatását, védelmét, barátságát élvezve. Az elmúlt több, mint fél évszázadban nem csak belakták a várost, de kulturális arculatát is meghatározták, és elhelyezték a modern és a kortárs képzőművészet térképén. Ezekről az évtizedekről szól a könyv, Kovalovszky Márta szubjektív, öntudatos, és érzékeny visszatekintése.
A Bognár utca azóta Országzászlótér, és a régi múzeumépület falára idén Weöres Sándor emléktábla is került. Ez a harmincas években többszörösen bővített szerény épület méretéhez képest hatalmas mértékben járult hozzá a 20. százai magyar művészet súlypontjainak áthelyezéséhez, egyes lebegő életművek fixálásához. A képtárat 1937 júniusában Hóman Bálint kultuszminiszter nyitotta meg. A múzeumot tervező egyik építész, Molnár Tibor visszaemlékezései szerint „a régi épület bővítése mókás emléke a Schmidl-Molnár közös tervezésének. Schmidl (Schmidl Ferenc – a szerk.) a romantikus hajlamai szerinti boglyas-íves földszintet, a meg nem valósult impozáns középlépcsőkart, én a képtár feladatnak megfelelő, csupa ablak, üvegtető első és második emeletet, közöttük pedig ravaszul megszerkesztett kis lépcsőházat terveztem. Ebből kicsit furcsa eredmény lett.” A furcsa eredmény a mai napig kiállítótérként szolgál, ahol a Kovalovszky Mártáék örökösei nem egyszer most is országos jelentőségű tárlatokat rendeznek.
A hatvanas évek második fele óta olyan alkotók kaptak itt kiállítási lehetőséget, akik máshol alig, vagy egyáltalán nem mutathatták be munkáikat. Képzeljük el, hogy Pilinszky János megnyitja Kondor Béla kiállítását 1968-ban. De olyan, az akkori idősebb, vagy középnemzedékhez tartozó művészek is, mint Korniss Dezső, Schaár Erzsébet, Ország Lili szintén itt mutathatták be újabb munkáikat. Kovalovszky szerint egyrészt az érdeklődésük, másrészt a szükség vitte rá őket arra, hogy modern és kortárs művészettel foglalkozzanak. Egy zseniális ötletnek köszönhetően az ország egyik legkomolyabb modern művészeti gyűjteményét hozták létre Székesfehérváron az elmúlt évtizedekben. Huszonéves művészettörténészekként levelet írtak az általuk nagyra becsült és jelentősnek tartott művészeknek „Tisztelt Mester” megszólítással, hogy ugyan adjanak eredeti műveket a múzeum gyűjteményébe, és jöttek is a festmények, szobrok, grafikák. A Székesfehérvári Múzeum lassan kortárs fellegvárrá vált, ahol a kihagyhatatlan szombat délelőtti megnyitókon tolongtak a Budapestről és a környékbeli városokból érkezett érdeklődők.
Kovalovszkyék nagyban hozzájárultak az Európai Iskola alkotóinak elismeréséhez, művészettörténeti helyükön való kezeléséhez. Akkor csináltak kiállítást Korniss Dezsőnek, amikor senki más, illetve több tárlaton szerepeltették az Európai Iskolából is ismert művészeket. Tudatosan lavíroztak a tiltott és a megengedett között, elmenve a végsőkig, ugyanakkor szem előtt tartva, hogy kiállítást szeretnének csinálni, nem pedig a betiltást, bezárást elérni. Olyan egyedi hangú életműveket mutattak be, mint Schaár Erzsébeté, Ország Lilié, ugyanakkor kurátorként még a nyolcvanas, kilencvenes években is megmaradtak a klasszikusnak számító festészet, szobrászat, installáció műfaján belül, tudatosan mellőzve például a videó műfaját.
Emellett a Csontváry-életmű újrafelfedezéséhez is nagyban hozzájárultak az 1963-ban, a Csók István Képtárban rendezett kiállítással, amelyet ötvenezren láttak Székesfehérváron, majd Kádár és Hruscsov feleségeinek látogatása után a minisztérium sürgősen Pestre szállíttatott a Szépművészeti Múzeumba. A kiállítás után 1964-ben jelent meg Németh Lajos Csontváry-monográfiája, de a festő neve nem csak a szakma, hanem az érdeklődő nagyközönség előtt is ismertté vált.
A hetvenes évek elején beszűkültek a lehetőségek, a minisztérium több kiállítási tervükre mondott nemet, azzal az indokkal, hogy nem aktuális, ezekben az esetekben a Kovalovszkyékban élő ügyesen lavírozó kulturpolitikus sem tehetett semmit. A következő évi kiállítási terveket a Megyei Tanács és a minisztérium illetékesei hagyták jóvá, vagy utasították el. A szerző igen plasztikusan ír ezekről a tervtárgyalásokról: „Fejfájós napok voltak ezek, az ember azon kapta magát, hogy titokban vizslatja a megjelenő minisztériumi, megyei, pártbizottsági előadók homlokráncolását, mosolyát, kávéivását vagy ebédidejének hosszát, e megannyi megfejtésre váró, sokatmondó jelet, amely valamiképpen – azt lenne jó tudni, hogyan – összefüggésben állhat az István Király Múzeum jövőjével.”
Nem volt egyszerű elfogadtatni az illetékes elvtársakkal mondjuk az Európai Iskola alkotóit, vagy éppen a kortárs művészeket. A nyolcvanas években aztán enyhült némileg a szigor, fiatal kortársakat is kiállíthattak, „bevezethettek”, és ők ezt meg is tették: Roskó Gábor, Révész László László, később Wahorn András, Király Tamás szintén bemutatkoztak Fehérváron.
Kovalovszky Márta könyve több is, kevesebb is, mint (személyes) tudománytörténet, már csak a rendkívül gazdag képanyag miatt is érdemes kézbe venni. Korniss Dezső megsimítja Vajda Júlia arcát, a szerző a Velencei Biennálé magyar pavilonját mossa fel, Néray Katalin és Kovács Péter 1985-ben Glasgowban twistel, és még sorolhatnám. A képek mögötti nem mindennapi történetek többnyire a szövegben meg is találhatók.
A székesfehérvári kortárs művészeti jelenlétet már jó ideje adottnak vesszük, pedig nem volt ez mindig így. Ez az egész jelenség nekik és – az utóbbi tíz évben – örököseiknek köszönhető. Kovalovszky Márta több mint forrásértékű visszaemlékezéséből kiderül, milyen nehéz, vidám, kalandos történet is Székesfehérváron kortárs művészetet csinálni.
Nehéz, vidám és érdemes.
Kovalovszky Márta: Harap utca 3, Székesfehérvár, Városi Képtár – Deák Gyűjtemény, 2013, 157 oldal, ár nélkül