A bevezetőt olvasva talán lezáratlan vagy vitatható módon lezárt restitúciós ügyek juthatnak elsőként eszünkbe s az ilyen ügyek valóban a „kritikus” eladások jelentős részét teszik ki, de bőven vannak példák más területekről is. Rendszeresen olvashatunk például arról, hogy afrikai, ázsiai vagy latin-amerikai országoknak a nagy árvervőházak székhelyein működő nagykövetségei igyekeznek megakadályozni egyes tárgyak elárverezését, melyek álláspontjuk szerint illegális úton kerültek hazájukból külföldre. Az árverőházak persze tudják, hogy ilyenkor kényes vizekre eveznek és mindent megtesznek azért, hogy, legalábbis jogi értelemben, bebiztosítsák magukat; a nagyobb házaknak külön proveniencia-kutatással, illetve restitúciós ügyekkel foglalkozó részlegei is vannak. Ezzel együtt is számos ügy terelődik jogi útra – váltakozó eredménnyel – és ezek morális értelemben akkor is felvethetnek kérdéseket, ha a perekben az árverőházak szemszögéből nézve kedvező döntések születnek.
Vannak jó tapasztalatok is: előfordul például, hogy olyan festményt kíván beadni egy árverésre valaki, amelyet keresnek egykori tulajdonosai, akiktől erőszakkal vették el a vészkorszakban és az érintett árverőház közvetítésével a mű sorsát megnyugtatóan rendező megállapodás jön létre a hajdani és a mostani tulajdonos között. A kölni Van Ham Auktionen közreműködésével például az elmúlt években több, valaha a neves műkereskedő, Jacques Goudstikker tulajdonát képező mű sorsát sikerült a felek megelégedésére rendezni.
Az ilyen, vitatott művek kezelésében tanúsított hozzáállás komoly hatással lehet egy-egy aukciósház imázsára – nem véletlen, hogy a házak nagy súlyt fektetnek annak demonstrálására, milyen körültekintően, alapos ismeretekkel felvértezve állnak ezekhez a kérdésekhez. A Christie’s például a vészkorszakban elrabolt műkincsek sorsának rendezését szabályozó ún. Washingtoni Alapelvek elfogadásának 25. évfordulója apropóján Reflecting on Restitution címmel egész évre szóló programsorozatot hirdetett, demonstrálandó, mennyire szívén viseli az érintett művek sorsát. A rendezvények sorát januárban egy, a párizsi Christie’s székházban rendezett kiállítás nyitotta meg, melyen egy francia kortárs művész, Raphaël Denis a vészkorszakban francia tulajdonosaiktól erőszakkal elvett műtárgyakat megidéző installációsorozatát mutatták be. A párizsi kiállítást tavasszal egy amszterdami kerekasztal követte, melyen Nina Siegal amerikai író-újságíró új könyvét mutatták be. A könyv a műkincsrablások történetét hét, részben náci tisztségviselők, részben hollandiai zsidó műgyűjtők naplóinak feldolgozásával követi nyomon. Hasonló rendezvényre került sor Bécsben is, ahol egy esettanulmány szerepelt a napirenden: Gustav Klimt Adele Bloch-Bauer portréjának kalandos története, melyet 2015-ben a Hölgy aranyban című amerikai film is feldolgozott.
A nyáron a londoni Christie’s szervezésében panelvita foglalkozott a proveniencia-kutatás friss trendjeivel és fejleményeivel, Berlinben pedig olyan városi sétát rendeztek, melynek állomásai zsidó műkereskedők egykori galériái és aukciósházai voltak.
A tervek szerint az ősszel a New York-i Rockefeller Centerben egy panelbeszélgetés keretében tekintik majd át a negyedszázaddal ezelőtti washingtoni konferencia óta bekövetkezett változásokat. Az elmúlt napokban ugyanakkor nyilvánvalóvá vált, hogy az egész éves rendezvénysorozat csúcspontjaként és egyben zárásaként tervezett decemberi konferencia elmarad. A restitúció és a proveniencia-kutatás helyzetével foglalkozó rendezvénynek a Tel Aviv Museum of Art lett volna a társszervezője és a helyszíne, a múzeum azonban – a közvélemény számára kissé váratlanul, az utóbbi hónapok bizonyos fejleményei tükrében azonban mégsem meglepő módon – visszalépett a projekttől, mondván, nyitottak a kritikára és fontos számukra, hogy odafigyeljenek a közvéleményre. Döntésük okaként az izraeliek a Christie’s május 10-i genfi árverésének kritikus visszhangját jelölték meg, amelyen a tavaly elhunyt milliárdos műgyűjtő, Heidi Horten ékszerkollekciójának válogatott darabjai kerültek kalapács alá. A rendezvény lemondására elsők között a The Holocaust Survivors Foundation USA szólította fel a múzeumot, hangsúlyozva, hogy a konferenciával „a zsidó államban biztosítanának platformot ahhoz, hogy a holokausztból profitálók igazolást nyerjenek egykori tetteikhez”. (A Christie’s és a tel-avivi múzeum közötti megállapodás a konferencia közös rendezéséről azt megelőzően született, hogy a Horten-kollekció árveréséről szóló hír nyilvánosságra került.)
Heidi Horten az egykori negyedik legnagyobb német áruházlánc tulajdonosa, Helmut Horten özvegye volt; az üzlethálózat a vészkorszak idején részben a boltjaiktól igen nyomott áron megválni kényszerülő zsidó kereskedők tulajdonának felvásárlásával jött létre. Magának Heidi Hortennek ehhez nem volt semmi köze; ő jóval a háború után ismerkedett meg a nálánál három évtizeddel idősebb milliárdossal, de tény, hogy a zömmel annak halála után felépített műgyűjteményének – mely ma a Bécs belvárosában tavaly nyitott magán-múzeumában látható – és ékszerkollekciójának anyagi alapjait férjének az említett módon létrejött vagyona teremtette meg. Heidi Horten hagyatékának kezelői mindkét nagy árverőházat megkeresték az ékszerkollekció értékesítése ügyében, s bár többen – köztük zsidó szervezetek – felszólították őket arra, hogy zárkózzanak el a javaslat elől, ezt egyikük sem tette meg; a hagyatékkezelők végül a Christie’s üzleti ajánlatát fogadták el. A kétnapos árverés üzleti értelemben teljes sikert hozott; a tételek 98%-a elkelt és a 196 millió dolláros bevételéhez hasonló eredményt korábban egyetlen ékszerkollekció értékesítése sem ért el. És ez még csak a gyűjtemény egyik fele volt, a gyűjtemény további 300 tétele – a jelenleg még érvényes tervek szerint – novemberben kerül kalapács alá. A Christie’s bírálói nemcsak az árverés jogi értelemben nehezen kifogásolható, ám morálisan valóban kétségeket ébresztő tényét bírálják, hanem azt is – és ez aligha vitatható –, hogy a ház elmulasztotta történelmi kontextusba helyezni a gyűjtemény sorsát. A kollekciót bemutató első tanulmányok Helmut Hortent egyszerűen „német vállalkozóként és filantrópként” mutatták be; a vagyona létrejöttének körülményeire vonatkozó néhány mondat csak később, a tiltakozások hatására került be az anyagokba. Időközben a Christie’s azt is elismerte, hogy a kollekció árverezése melletti döntése hosszas mérlegelés után született meg; a pozitív döntés melletti érvként vették figyelembe azt a tanulmányt, amit Heidi Horten felkérésére egy történész készített férjéről, továbbá azt, hogy az özvegy az árverés teljes bevételét jótékony célra kívánta felajánlani alapítványa javára. Az összeg nagyobbik része bécsi múzeumának működését hivatott finanszírozni, kisebb részét proveniencia-kutatásra fordítják. (Az említett tanulmány – melynek teljes objektivitását persze megkérdőjelezheti, hogy az özvegy felkérésére készült – nem menti fel a milliárdost, csak azt rögzíti, hogy akcióit nem náci meggyőződése, hanem kizárólag üzleti megfontolások vezették. Megállapításainak lényege abban foglalható össze, hogy „voltak nála sokkal rosszabbak is”.)
Az árverőház bejelentette azt is, hogy az árverésből származó hasznának egy – közelebbről nem meghatározott – részét maga is különböző zsidó szervezeteknek ajánlja fel proveniencia-kutatásra, a restitúciós ügyek eredményes lezárásának előmozdítására. A Christie’s-t ért súlyos bírálatok fényében kérdéses, hogy a gyűjtemény értékesítéséből származó több tízmillió dolláros haszon arányban áll-e a háznak okozott erkölcsi kárral, az igazi vesszőfutás azonban csak az árverés után kezdődött számukra, amikor azok a zsidó szervezetek, köztük a Yad Vashem, melyeket a bevételből támogatni kívántak, sorban elutasították az ajánlatot. A Christie’s jelezte, hogy a pénz egy részét továbbra is ilyen célokra kívánják felajánlani, s „a támogatást elfogadó szervezetekre bízzák, hogy hogyan kommunikálják azt”. Ez a megfogalmazás vélhetően azt jelenti, hogy az elfogadók részéről lemondanak a nyilvános köszönetmondásról.
A tel-avivi rendezvény körüli bonyodalmak egyik mellékszálaként kiderült, hogy Marc Porter, a Christie’s amerikai piacokért felelős elnöke egyben az izraeli múzeum amerikai barátait, támogatóit tömörítő szervezetnek is elnökségi tagja, ez azonban az árverőház szerint nem okozhatott semmilyen érdekkonfliktust, tekintve, hogy Portert nem vonták be a most lemondott konferencia előkészítésébe.
A decemberi rendezvény lemondása és a támogatói pénzek elutasítása miatti vesszőfutás módfelett kellemetlenül érinti a Christie’s-t és ráadásul komoly anyagi károk is fenyegethetik az aukciósházat, ha azoknak a zsidó műgyűjtőknek az örökösei, akik értékesíteni kívánják a visszakapott/visszaperelt műkincseiket, a jövőben elfordulnak a Christie’s-től és más házakat bíznak meg a művek értékesítésével.
Egy komoly tanulságot máris levont az aukciósház az ügyből. Ahogy az európai, közel-keleti és afrikai piacért felelős vezetőjük, Anthea Peers a fentebb említett londoni panelvitán fogalmazott, „szélesebb látószögből kell vizsgálnunk az aukciókra kerülő tételeket; nemcsak maguknak a műveknek a tulajdonosi hátterét kell kiderítenünk és dokumentálnunk, hanem azoknak a vagyonoknak az eredetét is, amelyek megvásárlásukat lehetővé tették – még akkor is, ha e vásárlásokra a közelmúltban került sor, de a vagyont a náci érában alapozták meg”.
Bár az ügy nagy vesztese a Christie’s, nem került ki jól a történetből a Tel Aviv Museum of Art sem. Miközben elítélik, hogy kétes úton keletkezett vagyonokat adományok osztogatásával próbálnak legitimálni és a Christie’s is adományokkal próbálja szalonképessé tenni aukcióját, a múzeum maga is fogad el olyan pénzeket, melyeket a fentiekhez hasonlóan az artwashing kategóriájába lehet sorolni. A múzeum előcsarnokának falán a nagy adományozók között ott van ugyanis Ingrid Flick neve is, aki apósa alapítványa nevében 2013-14-ben 600 ezer eurót juttatott a múzeumnak. Ingrid Flick a 2006-ban elhunyt Friedrich Karl Flick harmadik felesége volt; férje pedig annak a Friedrich Flicknek a fia, aki a Harmadik Birodalom egyik legfontosabb fegyverszállítója volt, és vagyonát több tízezer kényszermunkás és hadifogoly embertelen kizsákmányolásával teremtette meg. 1972-es halála előtt Flick Németország leggazdagabb emberének számított. Ingrid Flick a sajtóban megjelent hírek szerint soha nem beszélt örökölt vagyonának múltjáról. David de Jong, a Náci milliárdosok című könyv szerzője e tények fényében „üres gesztusnak” nevezte a múzeum döntését a Christie’s-szel tervezett konferencia lemondásáról. Az ügy legfrissebb, néhány nappal ezelőtti fejleménye, hogy a múzeum nyilatkozatot adott ki, melyben leszögezik, hogy Flick adományának elfogadásáról a múzeum előző vezetése döntött. „A jelenlegi vezetés alaposan áttekinti a helyzetet, kialakítja álláspontját az adománnyal kapcsolatban és ennek alapján megteszi a megfelelő lépéseket” – írják, egyelőre nyitva hagyva a kaput bármilyen megoldás előtt.
● Frissítés, szeptember 1.
A Christie’s tegnap nyilatkozatban jelentette be, hogy törli programjából a Heidi Horten ékszerkollekció második részének novemberre tervezett genfi árverését. Anthea Peers, az árverőház európai és közel-keleti piacokért felelős elnöke hangsúlyozta, hogy a kollekció első részének – rekorderedményt hozó – május 10-i árverésére érkezett reakciók „mély hatással voltak” a házra és „reflektálni kívánnak azokra”. Több zsidó szervezet azonnal üdvözölte a Christie’s döntését. David Schaecter, a holokauszt-túlélők amerikai alapítványának elnöke például megelégedettségének adott hangot, amiért „a Christie’s felismerte, milyen újabb nagy fájdalmat okozna a vészkorszak túlélőinek a Horten-féle műtárgyak és ékszerek további árverezése”.
Borítókép: A Christie’s New York-i központjának bejárata a Rockefeller Centerben, fotó: Leonard J. DeFrancisci, forrás: Wikimedia Commons
