Sajnos, ez a vita, melynek menet közbeni rendezésére szinte folyamatosan történtek – többnyire erőtlennek ható – kísérletek, rányomta bélyegét az egész rendezvényre és háttérbe szorította mindazokat az izgalmas kérdéseket, amelyeket a Documenta művészeti vezetése eredetileg a figyelem középpontjába akart állítani és azokat a nem kevésbé izgalmas és nemcsak a Documenta történetében újszerű módszereket, melyeket eközben alkalmazott. Mára az is nyilvánvalóvá vált, hogy az idei történések komoly hatással lesznek ennek az évtizedek során önmagát a velencei biennálé mellett a kortárs művészeti szcéna legfontosabb eseményévé kinőtt rendezvénysorozatnak a további sorsára. Még arra sem merne ma mindenki mérget venni, hogy öt év múlva egyáltalán lesz-e újra Documenta; már az idei botrányok közepette is voltak olyan hangok – és a viták kritikus pontjain fel is erősödtek –, amelyek a rendezvény azonnali bezárását követelték. Ezeket a hangokat persze elsősorban nem a globális művészeti szcéna szereplői hallatták, hanem olyan országos, tartományi és városi szintű német politikusok, akik az idei, a politika számára amúgy is kivételesen nehéz esztendőben púpnak érezték a hátukon a sorozatos botrányokat, a hol a politika erélyesebb beavatkozását, hol annak épp ellenkezőjét követelő nyilatkozatokat. De ne fessük túl sötétre a képet: azok, akik személyesen jártak a Documentán, rendszerint jóval ritkábban és akkor is kevésbé kiélezett formákban találkoztak ezzel a témával, mint azok, akik az eseményeket távolról nyomon követve csak a művészeti – később egyre inkább a politikai – sajtóból tájékozódtak a kasseli történésekről. Persze, a látogatók számára sem olyan volt ez a Documenta, mint a korábbiak, de éppen az újszerű koncepció volt az, amivel az indonéz ruangrupa csoport meggyőzte a művészeti vezetőket kiválasztó grémiumot, és ez a megközelítés többnyire találkozott a látogatók tetszésével. (Arról, hogy milyen is volt valójában az idei Documenta, itt már beszámoltunk és a témára hamarosan visszatérünk még.)
A bevezetőben említett júniusi írásunkban ott tartottunk, hogy a Documentával kapcsolatban különböző zsidó szervezetek már hónapokkal a megnyitó előtt megfogalmazták az antiszemitizmus vádját, főként abból kiindulva, hogy a rendezvény művészeti vezetését ellátó ruangrupa antiszemitaként számon tartott csoportokat is felkért a közreműködésre. E szervezetek szerint a Documenta tanácsadó testületének két tagja is kapcsolatban állt az ilyen csoportok egyikével; a kérdés „kezelésére” tervezett, majd az utolsó pillanatban lemondott vitasorozat – ugyanezen vádak szerint – egy kalap alá vette volna az antiszemitizmust az iszlamofóbiával, a muszlimok és a palesztinok ellen irányuló rasszizmussal. Az antiszemitizmus vádját megfogalmazó szervezetek kifogásolták azt is, hogy a kiállítani meghívott művészek között mindössze egyetlenegy izraeli volt, szemben a számos palesztin művésszel, továbbá, hogy felvetéseiket sem a Documenta szervezői, sem a kultúrpolitikáért felelősséggel tartozó állami (országos és tartományi) szervek nem vették komolyan. A Documenta megnyitását megelőző hetekben valóban sokféle megnyilvánulást lehetett hallani, melyek hol felnagyították, hol bagatellizálták az antiszemitizmus veszélyeit a rendezvénnyel összefüggésben; a pro és kontra érvek tárháza Németországnak a kérdésben viselt kiemelt történelmi felelősségétől kezdve a művészi szabadság védelméig igen gazdag volt, bár igazából új elemet nem tartalmazott. A szinte minden oldalról elhangzott meggondolatlan nyilatkozatok már ekkortájt sok sebet ejtettek, ami tovább nehezítette valamiféle konszenzus kialakítását.
Alig egy-két nappal a megnyitó után aztán ismét fordult a kocka. Ekkor tűnt ugyanis fel, hogy a Documenta kiemelten frekventált helyszínén, a Friedrichsplatzon elhelyezett egyik nagy méretű alkotáson, a Taring Padi nevű indonéz művészcsoport alkotásán – többek között – egy disznófejű katona látható, sisakján Mossad felirattal, sálján pedig Dávid-csillaggal. (A mű az előzetes sajtóbejáráson még nem volt látható – a hivatalos indoklás szerint azért, mert még nem fejezték be a hosszas tárolás és a szállítás után szükségessé vált kisebb javításokat.) Erre teljes joggal mondták sokan – köztük Meron Mendel, az Anne Frank Képzési Központ vezetője, aki addig védte a Documentát az antiszemitizmus-vádakkal szemben –, hogy ez a mű csak egyfajta interpretációra ad lehetőséget, ezért felszólította a Documenta vezetését annak azonnali eltávolítására. A monumentális méretű alkotás egyébként nem most készült; a nagyközönség már keletkezésének évében, 2002-ben láthatta a Dél-Ausztráliai Művészeti Fesztiválon, ahol bemutatása szerzői szerint nem vezetett semmilyen tiltakozáshoz. Kasselban előbb letakarták az inkriminált részeket, majd egy nappal később elbontották a művet. 24 órán belül szinte mindenki megszólalt az ügyben, akinek bármilyen minőségben köze volt a Documentához: politikusok, zsidó szervezetek képviselői, kurátorok, művészek.
Sabine Schormann, a Documentát rendező társaság vezérigazgatója – akinek fejét már ekkor is többen követelték, de még hiába – bocsánatot kért a mű bemutatásáért, hangsúlyozva, hogy ennek nem szabadott volna megtörténnie, mert „antiszemita ábrázolásoknak nincs helye Németországban, még egy globális jellegű művészeti bemutatón sem. Ez akkor is így van, ha megértéssel viszonyulunk a globális Dél aggodalmaihoz és az ott használt képi nyelvhez.” Hangsúlyozta azt is, hogy „nem a management feladata, hogy előzetesen minden kiállítandó műtárgyat szemrevételezzen és jóváhagyjon. Ez ellentmondana a Documenta szellemének. Ezért nem képzelhető el az sem, hogy egy szakértői csoportot kérjenek fel előzetes kontrollra. Ez a művészeti vezetés egyik alapvető feladata”. (Más kérdés, hogy egy ilyen csoport, ha nem is előzetesen, később mégis létrejött – igaz, addigra már nem Schormann volt az igazgató – de ne vágjunk a dolgok elébe.)
Megszólalt a Documentát kultúrpolitikai állásfoglalásokkal, vitákkal, beszélgetésekkel és rendezvényekkel támogató szervezet, a Documenta Forum elnöke, Jörg Sperling is, aki nem osztotta a Taring Padi munkájával kapcsolatos általános vélekedést, és azt hangoztatta, hogy „a szabad világnak ezt el kell tudnia viselni.” Szerinte a kritizált mű karikatúra és „belefér” a művészi szabadság keretei közé. „A művészet ezúttal egy olyan témát kapott fel, ami kívül esik a művészet világán: a palesztinok és az izraeliek egymáshoz való viszonyát. Ezt a problémát a művészet nem tudja megoldani és ugyanígy nem tudja megoldani a Documenta sem.” Ez az álláspont a Documenta Fórumon belül sem talált támogatókra, s mivel arról Sperling a szervezeten belül előzetesen senkivel nem egyeztetett, az elnökség már másnap visszahívta funkciójából.
A politikusok részéről persze azonnal megindult a bűnbakkeresés. A berlini, szövetségi szintű politikusok utólag hibának minősítették, hogy a kormány 2018-ban kiszállt a Documentát működtető társaságból, ami burkoltan azt a vádat jelenti, hogy Hessen tartomány és Kassel város nem tartotta kézben a dolgokat és nem tudta megakadályozni antiszemita tartalmak megjelenését. Claudia Roth kulturális államminiszter hangsúlyozta,hogy a szövetségi kormánynak a jövőben nemcsak pénzt kell adnia, hanem képviseltetnie kell magát a Documenta vezető testületeiben. (2018-ig egyébként ez volt a helyzet.) „Berlin pénzügyi támogatásának a jövőben szükségszerűen együtt kell járnia a Documenta szerveinek munkájába való bekapcsolódással” – mondta, kétségbe vonva ezzel a tartományi és városi vezetők kompetenciáját. S azok számára, akik nem tudnak a sorok között olvasni, hozzátette: „Megmutatkozott, hogy a Documentáért viselt, eddig zömében helyi felelősség nincs összhangban azzal a jelentőséggel, amivel ez a világviszonylatban is egyik legfontosabb kiállítás bír.” Fontosnak mondta azt is, hogy a kiállítást rendező társaságba „a nemzetközi szaktudást” is vonják be. (A bírálatok egyébként Roth-ot sem kímélték; a Németországi Zsidók Központi Tanácsának lapja, a Jüdische Allgemeine őt is lemondásra szólította fel.)
Hessen tartomány és Kassel város azonnal hárított és a probléma fő okát abban jelölte meg, hogy a művészeti vezetésről döntő bizottság a korábbi gyakorlattal ellentétben nem egyetlen személyt, hanem egy kollektívát bízott meg a kurátori teendőkkel. A bemutatott művekért elsősorban a művészeti vezetés felel, és egy egész kurátori csoport megbízása „gyengítette az elvárható gondosságot és az egyéni felelősségérzetet.” A tartományi kultuszminiszter szerint „a Documenta vezetői többszöri érdeklődésre is megnyugtatták őt, hogy nincsenek olyan információk, miszerint egyes bemutatott művek antiszemita képi nyelvet használnak”, a történtek fényében viszont a rendezvényt fenntartó tartományi kormány képviseletében arra utasította az érintett vezetőket, hogy „a felelősségteljes kurátori munka jegyében vizsgáljanak meg minden kiállított munkát”. A kritikusokat ezek a nyilatkozatok sem feltétlenül nyugtatták meg; Volker Beck, a Német-Izraeli Társaság elnöke például Sabine Schormann felmentésének követelése mellett úgy vélte, Christian Geselle kasseli főpolgármesternek is vissza kéne lépnie a Documenta felügyelő bizottságából. A főpolgármester később igen kritikusan reagált a kormány centralizációs terveire: egy négy hivatali elődje is aláírt levélben hangsúlyozta, hogy Berlin „több befolyás nélkül nincs pénz”-politikája nem riasztja meg; a Documenta szükség esetén Berlin szerény anyagi hozzájárulása nélkül is finanszírozható.
Bijan Djir-Sarai, a Szabaddemokrata Párt (FDP) iráni származású főtitkára azoknak üzent, akik a művészi szabadságot látták veszélyben, hangsúlyozva, hogy „az antiszemitizmus nem vélemény, hanem gyűlölet, ami soha és semmilyen módon nem takarózhat a művészet szabadságával”. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy „még nincs minden veszve. A válságot most esélyként kell kezelni, hogy kialakuljon egy párbeszéd a közönséggel és a kiállításon az egész világból résztvevő mintegy 1.500 művésszel. Dialógus nélkül a vita eszkalálódni fog. Egyes művészek spontán tiltakozása a Taring Padi kollektíva művének lebontása ellen mutatja a művészekkel folytatott párbeszéd sürgősségét. Tisztázni kell velük a leplezetlen antiszemita gyűlölködés és a palesztinokkal való szolidaritás demonstrálása közötti határokat”.
Már akkor is látni lehetett, s később még inkább beigazolódott, hogy Olaf Scholz német kancellárnak az a döntése, hogy a történtek miatt nem látogat el a Documentára – melynek korábban rendszeres vendége volt –, nem volt szerencsés. Ezzel akaratlanul is azok sorába állt be, akik az egész rendezvényre rásütötték az antiszemitizmus vádját, ami érhető módon számos művészt érzékenyen érintett. Christian Geselle, aki Scholzhoz hasonlóan az SPD tagja, lényegében ugyanezt fogalmazta meg a kancellárnak címzett levelében.
Sabine Schormann ekkor még „előre menekült”, azonnali és intenzív dialógust helyezett kilátásba a művészekkel és a vitában véleményt mondott szervezetekkel, ugyanakkor – már egy erősen meggyengült pozícióból – megpróbálta megakadályozni, hogy a különböző kritikus intézmények által javasolt szakértők akár csak részben is átvegyék azokat a feladatokat, amelyek a művészet vezetés hatáskörébe tartoznak. Nem nevezte gondok nélkülinek a ruangrupával való együttműködést, de hangsúlyozta, hogy az indonéz csoport nem klasszikus kurátornak tekinti magát, hanem szabad tereket is hagy – éppen ez a radikálisan új a koncepciójukban. Olyan folyamat jön így létre, mely „egyfelől nehezen kontrollálható, másfelől viszont gyönyörű eredményeket hoz magával”.
Rövid hallgatás után, de természetesen megszólalt az ügyben a ruangrupa és a Taring Padi is. „Valamennyien kudarcot vallottunk az antiszemitizmus vádját kiváltó figurák felismerésében. Ez a mi hibánk. Elnézést kérünk azért a csalódásért, frusztrációért, sokkért, amit a mű szemlélőiben kiválthattunk. Mint ahogy most már pontosan értjük, ez a képi nyelv közvetlenül emlékeztet a német történelem legszörnyűbb fejezetére, amikor példátlanul sok zsidó embert támadtak és gyilkoltak meg. Kihasználjuk a lehetőséget, hogy továbbképezzük magunkat az antiszemitizmus szörnyű történetéről és jelenéről s sokkol bennünket, hogy ez a figura meg tudott bújni a kérdéses művön” – írták, hozzátéve, hogy nem mindig érezték a velük szembeni bánásmódot fairnek. „Úgy érezzük, hogy sok vádat anélkül fogalmaztak meg velünk szemben, hogy keresték volna a nyílt párbeszéd, az egymástól való kölcsönös tanulás lehetőségét”.
A Taring Padi első állásfoglalásában azt hangsúlyozta, hogy nem antiszemita; nem tudta, hogy ez a munka Németországban sérti az érzelmeket. Ha számítottak volna ilyen reakciókra, sosem hozták volna el ezt a művet. Ugyanakkor úgy gondolták, hogy Németországban, ahol adott a szabad véleménynyilvánítás joga, több határt lehet átlépni. Nem csináltak titkot abból sem, hogy nem tartják jónak a Documenta vezetésének krízismenedzselését; „azt sem tudjuk, ki mond itt rólunk ítéletet, csak az újságokban olvassuk”. Később egy interjúban azt is elmondták, hogy az iskolában tanultak valamit a holokausztról és a náci rezsimről, de az antiszemitizmus per se nem volt téma, ezért a Documenta most számukra egy tanulási folyamat.
Megjegyzendő, hogy már június-júniusban is kijutott a bírálatokból más, a Documentán bemutatott munkáknak, ám ekkor még a Taring Padi munkája volt a célkeresztben. Elsőként a Süddeutsche Zeitung és a Németországi Evangélikus Egyház kulturális ügyekért felelős vezetője, Johann Hinrich Claussen hívta fel a figyelmet a programban szereplő és a 70-es évekből származó „propalesztin propagandafilmekre”, amelyeket minden kommentár nélkül vetítettek, s közben mélyen hallgattak „a film és a Japán Vörös Hadsereg nevű szélsőbaloldali antiszemita terrorista csoport közötti kapcsolatról”.
Ekkortájt került végre sor arra a vitaestre is, amit az első vádak elhangzása után, még jóval a Documenta megnyitása előtt terveztek – és talán sok minden megelőzhető lett volna, ha akkor nem a halasztás mellett döntenek. A ruangrupa azonban májusban, a Németországi Zsidók Központi Tanácsának nyilatkozata után úgy döntött, hogy az lehetetlenné teszi a párbeszédet. Erre június végén mégis sor került, részben már módosított résztvevői körrel, de áttörést itt sem sikerült elérni. Érdekes felvetések ugyanakkor elhangzottak. Hito Steyerl, a jeles német művész, aki néhány nappal később visszavonta munkáját a Documentáról, egy írásban leadott, még a Documenta megnyitása előtti vitaestre szánt hozzászólásában például feltette a kérdést, nem élte-e túl önmagát a Documenta. Szerinte a világkiállítás eme modellje nem tudja már összeegyeztetni a német történelem specifikumát az egyre bővülő univerzalizmus-kritikus diskurzussal. A már idézett Meron Mendel szerint a közel-keleti konfliktusra tekintettel hiányzik a rendezvényről egy fontos nézőpont – mégpedig az izraeli művészeké, akik nincsenek jelen Kasselben, mintha csak lenne velük szemben egy csendes, nem deklarált bojkott. Ráadásul e művészek kritikusan viszonyulnak a hivatalos izraeli politikához, így álláspontjuk korántsem olyan összeegyeztethetetlen a Kasselben jelen lévő palesztin kollektívák nézeteivel, mint ahogy azt sokan feltételezik.
A botrány hullámai időközben a legmagasabb szintig is elértek; július elején előbb a Bundestag kulturális bizottsága, majd a Bundestag plenáris ülése is foglalkozott a Kasselben történtekkel, miután a CDU/CSU frakció határozati javaslatot nyújtott be „Konzekvens válaszadás a Documenta antiszemitizmus-botrányára” címmel.
A CDU/CSU frakció előterjesztése egy vizsgálóbizottság felállítását szorgalmazta „az elrontott tervezés, az elhibázott folyamatok és a téves döntések” átvilágítására és a felelősök megnevezésére. Javasolta továbbá az öt év múlva esedékes következő Documenta előkészítése megkezdésének elhalasztását mindaddig, amíg le nem vonják a mostani botrány feldolgozásából adódó következtetéseket. A tervezet hangsúlyozza azt is, hogy a személyi konzekvenciák levonása nélkül nem lehet a rendezvényt a továbbiakban szövetségi forrásokból támogatni.
Az ülésre a ruangrupa egyik tagját is meghívták; a csoport később úgy nyilatkozott, hogy képviselőjük úgy érezte, mintha kihallgatáson lenne. Kérdésekre válaszolva hibának minősítette a Taring Padi csoport munkájának bemutatását és elnézést kért érte, azt viszont tagadta, hogy bojkottálnák az izraeli, illetve zsidó művészeket, akik közül többen is kiállítanak.
A későbbi fejleményeket írásunk hamarosan megjelenő második részében ismertetjük.
