Monokróm, farbmalerei, radikális festészet. Sok mindennek nevezik azt az irányzatot, amelybe Gál András tartozónak érzi magát. Erős, koncentrált műveket készít – voltak, akik kifejezetten idegesek lettek a munkái láttán, s még politikai kereszttűzbe is kerültek nagy, sárga képei az Universitas programot ért támadások idején (Who’s afraid of yellow?, 2007). Noha a szemlélőt a színek intenzitása, koncentrált hatása fogja meg (vagy ejti zavarba) elsődlegesen, őt, különös módon, mégsem a színek érdeklik. Szeptemberben az eddigi munkáit összefogó katalógus jelenik meg, amelyben írások is próbálják analizálni, mi a fontosabb itt: a szín vagy az anyag? Az artPortal Gál Andrással beszélgetett.
artPortal: A most megjelenő könyvben az egyik szöveg, Rényi Andrásé, úgy fogalmaz, hogy az, amit te képviselsz, a művészetnek egy olyan területén van, ami a naponta változó trendekkel, új igényekkel nem áll kapcsolatban, és nem is válaszol azokra a felvetésekre. Ez egy elszigetelt terület?
Gál András (G.A.): Akkor itt egyrészt a műfajról kell beszélni, másrészt a magyarországi művészeti világról. Ha, mondjuk, Németország vezető múzeumaiba bemegyünk, azt látjuk, hogy amit a németek farbmalerei-nek hívnak, Mark Rothko-val elkezdődik az ötvenes években, és elmegy mondjuk Frank Stelláig vagy Robert Ryman-ig. A németek magukévá tették, szinte sajátnak tekintik ezt az egész dolgot, de mégis, bizonyos értelemben periférikus. Miközben nem mondhatjuk azt sem, hogy ne volna jelen a világban. Történeti távlatban pedig, visszatekintve a húszas évekig, tehát egészen Malevicsig, ez az ív mégis arra predesztinálja, hogy a nem ábrázoló művészet egyik kulcsa legyen. Vannak olyan monokróm jelenségek, amelyek túlmutatnak a festészeten, akár, mondjuk Olivier Mosset, aki motorbicikliket állít ki a monokróm képekkel. Tehát vannak installációs-, vagy a Duchamp utáni művészetre reflektáló vonulatai is. De mégis, ha ezt egy magányos, meditatív festészeti konstrukciónak tekintjük, akkor ebben a világban nagyon sokan mozognak. Hogy a magyar művészeti élet kevéssé foglalkozott vele, az már ettől eltérő kérdés. Bár ez is viszonylagos, mert csak az én működésem alatt volt négy-öt jelentős kiállítás, amit mi szerveztünk. És vannak jelentős művek is, például a Vass-, vagy az Antal- gyűjteményben, tehát kutathatóvá is vált Magyarországon. Olykor mégis van némi idegenkedés ettől a fajta festészettől.
A festmény határa – The Border of the Painting, Ernst Museum/Műcsarnok, Budapest, 2008
Mindig újra el kell magyarázni, mi is ez?
G.A.: Mindig vissza kell menni a kályhához, de ez legalább olyan műfaj, ahol vissza is lehet menni. És nem csak Gerhard Richterre kell hivatkozni, bár ő tényleg univerzális, felöleli a teljes spektrumot, a színfestészettől a szürke képeken át a fotófestészetig mindent, és ilyen értelemben mindannyian az ő köpönyegéből bújtunk ki. Nemrég megnéztem egy filmet róla – amit most a hetvenedik születésnapja után készítettek – , tényleg, mintha minden mozdulata rímelne arra, amit itthon mi is próbáltunk csinálni, akár Szűcs Attila, akár én. De ettől még mi, ugye, nem integrálódunk semmibe. Viszont helyi vonatkozásban, vagy kelet- európai vonatkozásban szerintem muszáj volna azért ezzel múzeumi, gyűjteményi szinten is tudatosabban foglalkozni.
A rólad szóló írásokban van két egymással vitatkozó állítás. Az egyik „a szín megszüntetéséről” beszél, a másik azt mondja, hogy ez nem is monokróm, hanem igen is polikromatikus festészet. Egy színen belül fedezi föl a sok színt. Mégis: mi a viszonyod neked a színhez?
G.A.: Egy nyilvános beszélgetésen egyszer valamiért azt mondtam, hogy Mark Rothko nem monokróm festő. Aztán magam is elgondolkodtam ezen, hogy mire vezethető vissza. Mert ott van például a Chapel Houston, egy kápolna, Rothko késői életművének része, azok ott tényleg csak mély lila vásznak, semmi más nincsen, csak a mély lila vászon. A kulcskérdés az absztrakt expresszionizmus. Ugyanis az absztrakt expresszionizmusban a művészek egy akció keretén belül jutnak el a festék felhordásáig. Megint jó példa Gerhard Richter. Ahogy minden absztrakt expresszionista festő, elkezdi nagyon színesen megfesteni a felületeket, és azok utána a spaklizás nyomán, meg a rengeteg réteg miatt, egészen monokróm jellegű felületté válnak.
La mort heureuse, 17. oktober 2003., 57×57 cm, oil on canvas,
Keresztesi collection, Budapest
Tehát eltünteti a többi színt…
G.A.: Így van. Ez attól kulcskérdés, hogy ez a radikális festészetben – ha most el akarom választani magamat az absztrakt expresszionizmustól, bár mondom én is onnan indultam-, annyiban más, hogy a kevert színt direkt hordjuk fel a felületre. Adott egy ötvenszer ötvenes vászon, Marcia Hafif kikever egy színt, és akkor az, mint az eső, szépen a bal felső saroktól a jobb alsó sarokig beteríti a felületet. A mi kis kelet- európai észjárásunkban felötlik a kérdés: akkor most kész a kép? Tehát, hogy ez most tényleg egy sugárzó erejű, markáns, érzékeny valami? Itt van a nagy különbség szerintem a nyugati és a keleti attitűd között, mert mondjuk Olivier Mosset azt mondja, hogy akkor van kész egy kép, amikor eladtuk. Tehát, hogy ő hengerrel befest egy felületet, az egy kész kép. Nincs kérdés. Claude Rutault felfeszít őrületes mennyiségű sárga vásznat, különböző méretet, formát és azokat egy installációba rendezi egy térben, és a falat is befesti. Van, mondjuk harminc egyszínű sárgára lefestett vászon, nekitámasztva a falnak és le van festve sárgára egy hatalmas nagy kiállítóterem. Amikor én elkezdtem a pályámat, és Hamburgban előszörre megláttam egy Alan Charlton festményt, kisméretű, szürke, sűrűn szőtt vászon volt, akrillal nagyon finoman bekenve, a szélén is lefestve – megbabonázva álltam. Egyszerűen nem tudtam szóhoz jutni, hogy hogy lehet valami ilyen gyönyörű. És e mögött az az irtózatos, harmincéves tapasztalat van. Akkor szembesül vele az ember, amikor megpróbálja ezt megcsinálni. Merthát előszörre olyan is.
Milyen?
G.A.: Hát, nem sikerül úgy.
De mi az, ami nem működik olyankor?
G.A.: Például, hogy nem „all over”, azaz nem mindegyik terület egyforma intenzitású, nem olyan sűrűségű a festék.
Untitled/orange, 2006, 57x57x10 cm, oil on canvas
Ban collection, Budapest
Megkerülted kissé a választ, szóval, érdekel a szín vagy nem érdekel?
G.A.: Igen, bocsánat. A színnélküliség, amire utaltál, az annak köszönhető, amit az előbb mondtam a szürkével kapcsolatban. A pályám elején, Alan Charltonnal szembesülve végig ez volt bennem: föld színek és szürke. Amikor főiskolás voltam, szürke képeket kezdtem festeni. Egyszer írtam is egy szöveget, hogy annyi szürke kevés helyen van, mint Budapesten, s ha az összes koszos szürkét ráraknánk egy színskálára, akkor elképesztő színessége volna ennek a dolognak.
Tudtuk olvasni a szürkék közti különbségeket.
G.A.: Valószínűleg ez benne volt az én szememben is. Ennek ellenére engem az anyagfestészet babonázott meg. A másik ilyen nagy élményem volt egy Néray Katalin által rendezett kiállításon, Otto Muehl egyik festménye. Volt egy korszaka, amikor nagyon vastagon kente az olajfestéket, ahol érte, és az egész egy idő után monokróm lett. A Muehl-kép horizontálisan el volt húzva háromszor, eksztázisban meglátta a fürdőszobában a fürdőszivacsot, és azzal kezdte kenegetni a vásznat. Attól lett olyan. Ez engem nagyon megfogott. Van egy fekvő, horizontális kép, és azon ez a húzás, és az egész mégis kompakt egész, festői és ugyanakkor radikálisan egyszínű. Az absztrakt expresszionista énem fölülírta a konceptuálist, hogy tehát akkor mégiscsak az érzéki felé kell menni, de hogyha az érzéki felé kell menni, akkor legalább legyen visszafogott szín. Nagyon sok szürke képet csináltam. És akkor utána – ez lehet, hogy másnak nem olyan egyértelmű, vagy törést jelent – jöttek a kanna színek. Mert az, hogy veszek a festékgyárban, vagy a festékboltban ötkilós kiszerelésben vörös festéket, az ugyanolyan, mintha szürke volna. Mi a különbség?
A festmény határa – The Border of the Painting, Ernst Museum/Műcsarnok, Budapest, 2008
A nézőnek is ugyanolyan?
G.A.: Engem a mozgás érdekelt, az, hogy hogyan mozog az anyag a vásznon. Persze, aztán, amikor már kész egy kép és a kiállítóteremben van, és vörös képekből csinálnak egy oltári nagy kiállítást, akkor az ember szembesül azzal, hogy itt mennyi különbség van. Nem tudom, hogy mindez válasz-e a szín kontra nem szín kérdésre, vagy a színtelenség-kérdésre, de nekem a színtelenségtől a szín felé mégis csak a fakturális kérdéseken át vezetett az út. Nem tartom magam színfestőnek.
Az előbb a meditativitásról beszéltél. Az a határozott gyakorlati, technikai feladatsor, amit végigcsinálsz, hogy jön össze a meditációval? Elmondanád, hogy mi a képkészítés folyamata?
G.A.: Az első kérdés, hogy fel kell feszíteni a vásznat. A radikális festészet lényege, hogy a hordozóval és a hordozottal foglalkozik és azt analizálja. Nem mindegy, millió féle hordozót lehet használni. Jason Martin alumínium lemezt használ, a másik fatáblát, a harmadik nemtudommit. Vékony fatábla, vastag fatábla, vastag vászon, vékony vászon. Marioni odáig megy, hogy optikailag erősebben jelenjen meg a festék gravitálása, a keret oldalát lefelé szűkíti, tehát bejön a formázott vászon. Én is sokat próbálkoztam formázott vászonnal és volt egy időszak, amikor ezt csináltam és kifejezetten felszabadító volt. Ma már csak négyzet típusú képeket csinálok, egy idő után úgyis eljutunk oda, hogy nem kell vacakolni, négyzetes képeket festünk, mert az adja a legkoncentráltabb élményt. Minden egyéb elvisz: ha például horizontális valami, akkor az már tájélmény. Tehát, az ember felfeszíti a vásznat, alapozza többször. Felkerül a falra. Én falon festek, az is egy pozíció. Nem a földön, hanem a falon, adott a galéria és nekem azt kell modelleznem. Régen csináltam, hogy a szélét nem festettem le, most már objekteket hozok létre, anyagobjekteket és felhordom ugyanúgy, ebben semmi esztétikai mozzanat nincs, fel kell hordani a felületre. Nagyjából azt tudom, hogy mekkora anyagmennyiség kell. Festőkéssel centiről-centire feltöltöm azt a területet és utána egy szivacshengerrel megdolgozom, felborzolom a felületét. Elkezdem nagy spaklikkal eldolgozni, itt kezdődik az a játék, ahogy redőződik az anyag, és struktúrálódik, fentről le, balról jobbra. Elkezdi uralni az ember a felületet és az lassan betöltődik, finom rezzenésekig, finom kis részletekig jutunk el, vannak kis hasadékok, repedések, lehet hibának is tekinteni, a neutrális felületeken hibák vannak. Ezek kimozdulások, átfutások, azt hiszem ennyi év után nagyon jól ismerem ennek a folyamatát. Ezt csinálom.
Black painting/To Serra, 2007, 197×191 cm, oil on canvas. Fotók: www.andrasgal.com
Ez élvezetes munka?
G.A.: Abszolút. Annak, aki nem foglalkozott vele ilyen intenzitással, annak biztosan furcsa. De ezzel el lehet tölteni egy életet. Ez egy univerzum. Számomra.
El tudod képzelni, hogy egyszer csak valami mást csinálj? Vagy pedig ebben látod a távlatot?
G.A.: Nem tudom elképzelni, hogy mást csináljak. Nagyon fontos kérdés, hiszen ez egy stratégiai választás volt, és nem tudatos. Látható volt, hogy ebben az országban nem lesz egyszerű játék elfogadtatni. Mégis, ez járható út, és kanonizált művészeti modell. Magatartás, egy életmű felépítése, és itt most ebben a pillanatban nem tudom elképzelni, hogy ezen a stratégián változtatni lehetne.
A cikk lejjebb folytatódik.