Július végéig tartott nyitva kiállításuk a budapesti Glassyard Gallery-ben Kill Your Idols címmel. Már a belépésnél erős képpel találkozhatott a látogató: a falon, keretben egy sűrű szöveg, amelynek a közepét fekete négyzet takarja ki. A szöveges felület szélei látszanak, szövegtöredékek, a többi még csak nem is sejthető.
Feketeség, már megint, mondhatnánk, merthogy a Borsos Lőrinc párostól az utóbbi évekből ezt szokhattuk meg. A 2016-os jelentéktelen / nonentity című kiállításukon, a dunaújvárosi ICA-D-ben manifesztálódott megkerülhetetlenül ez a feketeség, bár szinte végig jelen volt és van a munkásságukban. Hogy mást ne mondjunk, a 2015-ös OFF-Biennálén a Censored Imre Bak című munkában, aztán azokban a trikolórokban (mondjunk simán csak zászlót), amelyekkel folyamatosan foglalkoztak (Flags, 2010-), de amikből 2017-ben keletkezett botrány, amikor a bécsi Collegium Hungaricum igazgatója levetette őket a falról.
A Kill Your Idols azonban nem csak a feketét, hanem azt a személyességet is elmélyíti, ami miatt annyira erős volt az utóbbi évek jó pár Borsos Lőrinc munkája. A rájuk amúgy jellemző direkt társadalomkritika most kevesebb, politika meg nincs is (hacsak nem maga a fekete az), illetve az énen keresztül, az öndefiníció gesztusában jelenik meg, miközben jól emlékszünk még a 2010-es Hungary című műre, a szénfekete Magyarországra, meg a szó szerint szétporladó agyag-Parlamentre (Immovable Land, 2010)
Úgy éreztük, most van ideje egy nagyobb interjúnak Borsos Lőrinccel, azaz Borsos Jánossal és Lőrinc Lillával. Tavaly három hónapot New York-ban tölthettek, ahol szintén létrehoztak egy kiállítást Daniel Hüttlerrel közösen (And after the fire came a gentle whisper: SHOW ME YOUR FETISH!, Another Gallery, NY), idén pedig a Kill Your Idols-szal mintha ténylegesen „szintet léptek” volna. Volt tehát mit megkérdezni.
A fekete mibenlétéről, a vallásról, amit mindig emlegettek velük kapcsolatban, de sosem derült ki igazán, miről is van itt szó, a párban alkotásról, a pszichedelikus szerek használatáról, a techno zenéről, a közösségekről, ahol jelen voltak és amelyektől elfordultak.
Az aqb-ben, a műtermükben találkoztunk velük.
artportal (ap): A 2016-os dunaújvárosi kiállításotokon szembesülhetett először a néző a rátok most már jellemző “feketeséggel”, azaz a feketének, mint színnek és a fekete zománcfestéknek, mint anyagnak a – tulajdonképpen elsöprő – megjelenésével a munkáitokban. Minden fekete volt, elfolyó, lefolyó felületek, falra írt szövegek, egy mély és sötét valami. Bevallom, azóta vonzódom ezekhez a felületekhez és az obskúrus tárgyakhoz, amiket létrehoztok. De nem mondom, hogy értem, amit látok. Mi ez az egész? Miért a fekete?
Lőrinc Lilla (L.L.): Emlékszem, hogy ott voltál, össze is futottunk, de nem tudtam, hogy meg is nézted a kiállítást.
ap: Persze, hogy megnéztem, azért mentünk oda.
L.L.: Kicsit sértettek is voltunk azzal a kiállítással kapcsolatban, mert fontos mérföldkő volt nekünk, de semmiféle visszajelzés nem érkezett rá.
Borsos János (B.J.): Fontos volt azért is, mert magunkat tematizáltuk és mert egy nagy kiállítótérben valósult meg. Kevés pénzt kaptunk rá, de nem érdekelt, összeraktuk, kurátor nélkül. Tényleg mérföldkő volt számunkra, rendeztük a gondolatainkat és új csapást nyitottunk.
L.L.: Kisebbfajta elvonulásban csináltuk azt az anyagot, Selmecbányán, Svätopluk Mykitáék (szlovák képzőművész – a szerk.) residency programjában, a vasútállomás épületében. Két nagyon intenzív hónap volt, nagyon tudtunk koncentrálni a saját belső folyamatainkra is.
B.J.: Eljöttünk Magyarországról, benne maradtunk a saját kis buborékunkban, de mégsem abból táplálkoztunk, ami itt folyamatosan ér bennünket. A napi politikai történések vizsgálatát elengedtük és így tudtunk magunkra jobban figyelni.
LL.: Tulajdonképpen az Önkritikus portrénak a lezárása és más módon való folytatása volt. Azt 2013-ban kezdtük Oltai Kata kurátorral és Szenteleki Gábor festőművésszel, 2016-ban zártuk, és a saját változásunk megfogalmazása volt.
ap: Ott zárult a társadalomkritikus vonal is, vagy azért az megmaradt valamiképp?
B.J.: Nem mondom, hogy lezárult. Abban van változás, hogy mennyire direkten foglalkozunk vele és mennyire irányítjuk azt, hogy mit is szeretnénk mondani. Volt benne egy ragaszkodás ahhoz, hogy transzparenssé tegyünk ügyeket, de aztán tágítani akartuk az inspirációs közeget és nyitottabban akartunk gondolkodni.
ap: És egyben absztraktabbá is vált minden, amit csináltok. De visszatérve a feketére: a Glassyard-ban a tárlatvezetésen azt mondtad, hogy nálatok a fekete sosem matt, hanem fényes, ami nem csak elnyel, de vissza is ver valamennyi fényt. Tehát tükörként is értelmezhető. Valami megjelenik benne, van némi reflektivitása.
B.J.: Amikor együtt elkezdtünk dolgozni, már ott bejött ez az anyag. Lillán keresztül méghozzá, szóval, ez eredetileg nem az én vonalam. Bár maga a fekete már az első közös munkánkban feltűnik, kitakarásként: az Ovális Irodában takartuk ki az alakokat feketével (Mask, 2009 – a szerk.). Ez az én grafikámból indult ki, amit még a 2000-es évek elején készítettem, és Lilla döntött úgy, hogy ezzel szeretne foglalkozni, átültetni egy festménybe. Az ott már zománcfesték volt, de még öntudatlanul használtuk. Később a társadalomkritikai vonal, a terápia, a válság tematizálása hozta azt, hogy visszanyúltunk hozzá, már sokkal tudatosabban. Ránéztünk erre a feketére és elkezdtük azt tematizálni, hogy miért is csináljuk, miért használjuk.
ap: Nagyon látványos felületek jönnek így létre. Óriás fólia, amelyen végigfolyik ez az anyag, feliratok, átfestések. Az fontos, hogy látványos is legyen?
L.L.: Persze, szeretjük a hatásvadászatot.
B.J.: Azt észre kellett vennünk, hogy jobban érdekel minket, ha ez fényes és hogy ez egy olcsó, indusztriális anyag, olyasmi, amihez bárki hozzáférhet és sok mindenre alkalmas. Nem nagy attrakció önmagában. Az ipari forradalom óta hozzáférhetők ezek a szintetikus festékek. Eléggé könnyen kezelhető, közben eléggé fekete és fényes.
L.L.: Használhatnánk műgyantát, amivel a felület sokkal tükörszerűbb lehetne és sokkal szebb, homogénebb, de szeretjük az olcsóságát, a véletlenszerűségét, kontrollálhatatlanságát.
B.J.: Punk anyag…
L.L.: Összeráncosodik, buborékok keletkeznek benne, beleragadnak dolgok, működik, van egy saját élete.
B.J.: Van bennem control freak-ség, mindent szeretnék irányítani, és tudni, hogy miből mi lesz, mi mit csinál. Ez az anyag ennek ellenáll. Ez ellen dolgozik, én meg megtanultam szeretni benne ezt. Csak egy bizonyos ideig lehet elkísérni, onnantól önálló élete van, és pont ezt az esélyt szerettük volna megadni neki abban a dunaújvárosi kiállításban. Megnézni, hogy mire képes, milyen, amikor csak ezzel dolgozunk, bizonyos narratívákhoz hozzákapcsoljuk. Megtapasztalni, hogy hol vannak a határai.
ap: Nem tudom, ez lényeges-e, de nem szerepeltek élőlények abban a kiállításban, egyetlen pávát leszámítva, amely lightboxban volt látható.
L.L.: Voltak halott rovarok.
ap: OK…tényleg, és aztán ezek a Glassyard-ban is feltűntek.
B.J.: Selmecbányán, a pályaudvaron gyűjtöttük össze őket. Odajöttek meghalni, és Lilla jött rá, ha begyűjtjük az elhullott rovarokat, abból alapanyag lehet.
ap: Szóval, élőlények nemigen fordulnak elő nálatok.
B.J.: Nem nagyon. Amikor a paradicsomi képeket készítettük (Paradise Lost, 2014 – a szerk.), akkor is az antropomorf elemeket kezdtük kitakarni fekete anyaggal, hogy teret kapjunk benne, a direktségét elvegyük – és, hogy több helyet hagyjunk az embernek, aki gondolkodik és projektál. A fekete összekapcsol munkákat, meg ki is szélesítheti a játékteret. A rutinokat próbáljuk leépíteni, ha valami rutinná válik, azt elgáncsoljuk. Mindig próbálunk kilépni a komfortzónánkból, hogy újabb felfedezéseket tehessünk.
ap: Ha már itt tartunk, akkor megkérdeznék néhány dolgot, amit veletek kapcsolatban nem lehet nem megkérdezni. Először is: hogyan lehet ketten dolgozni? Párban. Hogy kell ezt elképzelni?
L.L.: Nem mondom, hogy könnyű. Mostanra eljutottunk valami kiegyensúlyozottságig. Jobban odafigyelünk egymásra. Eleinte projektszerűen dolgoztunk: ki volt találva, hogy mit, és akkor már csak meg kellett valósítani. Ebben nekem volt hiányérzetem, szerettem volna, ha jobban érvényesül a véletlenszerűség. Pont a dunaújvárosi kiállítással rendeződött ez és azóta természetesebb a folyamat. Van olyan, hogy a Janó egyedül valósít meg valamit és én csak szemlélő vagyok, vagy fordítva. Ha valaki jobban ráflessel egy témára, akkor engedjük kibontakozni. Meghagyjuk egymásnak ezt a szabadságot.
B.J.: Talán némileg görcsös volt az elején, hogy meghatározd magadnak, hogy mi a te identitásod. Ez lett a fő narratíva nálunk, hogy miként kezeljük az identitást. Hogyan bontjuk le, alakítjuk át. Annak azért ára van, hogy együtt dolgozunk, mert felzabálhatja a magánéletet. Innen jött, hogy elmenjünk párterápiára. Próbáljunk magunknak meghagyni a kellő teret és időt, hogy fókuszt találjunk. Nagyon különbözőek vagyunk, az elején azt hittem, hogy tök hasonlóak, közben derült ki számomra, hogy nem. Viszont ez elég jól ki tudja egészíteni egymást. Lilla nagyon jól tud várakozni, várni arra, hogy egy ötlet kialakuljon, közben feltöltekezzen annyira, hogy utána már ne kelljen megkérdezni, hogy mit miért csinál, és magabiztos módon tudjon dolgozni. Nekem meg állandóan iszonyúan be kell biztosítanom magam mindenféle ötlettel meg vázlattal, hogy nehogy olyan helyzetbe kerüljünk, hogy nem tudunk mit csinálni. Előre rohanok, nekirohanok a falnak. Ő meg várakozik. Ennek van egy saját dinamikája, ami egy munkán belül is meg tud látszani. Rajtam keresztül gyors reflexiók jöttek – de ez felszínes lehet egy idő után, mintha felzabálna a túl sok minden, amivel foglalkozol. És erre válaszul érkeztek olyan hosszabb távú elképzelések, főleg Lillától, amelyeknél akár éveken át fókuszáltunk egy adott témára. Nekem ez nehéz volt, de az fontos, hogy a pörgés ellenpontozva legyen. A fekete közös pont volt, de ezt sem akarjuk örökké csinálni, ezt is elkezdtük lebontani, és mögé nézni – az, hogy a Glassyard-beli kiállításon ez még nem volt teljesen érthető, az számunkra is így van. Tele van az egész szabad asszociációkkal, apró, játékos ügyekkel. Mi is próbálunk elrugaszkodni attól, hogy mindent pontosan értsünk. Nem kontrolláljuk magunkat még azelőtt, hogy valamit elkezdenénk csinálni, hanem csinálunk valamit és aztán megnézzük, hogy ez mégis micsoda. Megkeressük a helyét és összekapcsoljuk az elemeket – ezen a kiállításon ez a metahálózat látszik. Megerősítjük a keresztkötéseket. Így elég sok elem párbeszédbe hozható egymással, és aki belép a kiállítótérbe, tud játszani, mozogni ezek között. Persze lehet, hogy most túlságosan magára hagytuk a nézőt, mert nem fedtük fel a művek mögött levő történeteket, élményeket. Pedig mindig van valami a háttérben, még ha apróság is, mindig kell, hogy személyes közöd legyen ahhoz, amit éppen vizsgálsz vagy érintesz. Közben magát a művészetet is használjuk arra, hogy felszabaduljunk a társadalmi nyomás alól és általa meg is éljünk valamit. Ide-oda triggereljük magunkat a hétköznapok felől a művészet felé, illetve a művészettől a hétköznapok felé.
L.L.: Aztán ezt még megspékeljük azzal, hogy az együttműködésünket kiterjesztjük további együttműködések felé. Bevonunk másokat. Ezen a kiállításon Szalai Bori nagyon sokat segített, Janki Máté, aki zenész és nagyon izgalmas vizuális világa van…
B.J.:…ő tervezte a kiállítás logóját…
L.L.:…vele szintén sokat dolgozunk együtt, aztán ott van Daniel Hüttler, aki osztrák-mexikói művész – vagy nem is tudom mi, szóval, ezek az együttműködések aztán még jobban megbolygatják a dolgokat.
B.J.: Néha túlságosan is, de mégis kimozdítanak bennünket a szerepeinkből, amik már kezdenek becsontosodni. Mert miközben intézménykritikát gyakorlunk, közben észrevétlenül magunk is intézménnyé válunk. Szerencse, hogy csak ketten vagyunk és ez rugalmassá is tesz bennünket. Ha másokkal dolgozol, te is megnyílsz, áramlanak ki-be az információk és energiák. Tavaly például létrehoztunk egy új csoportot The Rest / In Peace néven, Keresztes Zsófival, Keresztesi Botonddal és Szinyova Gergővel, akik tök más beállítottsággal bírnak a művészet területén, de jó barátok vagyunk és szerintem működik a dolog. Nagyon lényeges, hogy külföldiekkel is dolgozunk, és így nem a médián keresztül jut el hozzánk az, ami egy másik országban zajlik, hanem valaki hozza magával ezeket a történeteket. Személyesség, ez kulcskérdés és nem cserélhető föl bármivel.
ap: Akkor hadd kérdezzek rá arra is, amit sokszor említenek veletek kapcsolatban, de mégis valahogy homályban marad. Mi a hit, a vallás szerepe a műveitekben, és mi volt az a gyülekezeti élmény, tapasztalat, amit megéltetek és amivel aztán szakítottatok? Erről sosem beszéltetek eddig nyilvánosan, ha jól sejtem.
L.L.: Most már ideje lenne…
B.J.: Már csak azért is, mert ezt is közösen éltük meg…
L.L.: Persze, dehát együtt vagyunk már több mint húsz éve… és ha a tinédzserkorod végétől kezdve együtt vagy valakivel, együtt éled meg vele a felnőtt korodat, akkor persze, hogy mindezeken közösen mentek át.
ap: Húsz év az nem kevés. Sok kapcsolat nem bírja ki…
L.L.: Nem, de ebben is fontos volt a hit, vagy inkább az az alap, amit ezen keresztül kaptunk – még akkor is, ha másképp látjuk ma már azt az időszakot, a vallás intézményesült részét. Vannak dolgok, amik nem inganak meg…
B.J.: Hát, ezt nem tudom… A közösségben hét évet töltöttünk aktívan, szervezőként és vezetőként is. Majd ugyanennyi időre volt szükségünk ahhoz, hogy elkezdhessük feldolgozni, ami ott történt velünk. Azért dolgozunk saját élményekkel, mert amikor összedőlt ez az egész rendszer a számunkra, kb. csak azok maradtak fent, néhány barátot leszámítva.
ap: Melyik volt ez a gyülekezet?
B.J.: Egy pünkösdi karizmatikus gyülekezet, Omega Gyülekezet, ez volt a neve. Még mindig létezik, csak más formában.
L.L.: De nem is ez a lényeg…
B.J.: Hanem mi a lényeg?
L.L.: Sokkal inkább azok az évek, amik idáig vezettek. Meg kell említenünk Papp Gergely nevét, akit a képzőművészeti egyetemről ismertünk, ő már tizenéves korától a Hit Gyülekezetbe járt és közelről követte azt a széthullást is, ami ott ’98-ban bekövetkezett.
B.J.: Közvetlenül azután találkoztunk vele, hogy őt is kiköpte magából a rendszer.
L.L.: Együtt mozogtunk vele, együtt is éltünk egy időben, nagyon erős szellemi kapcsolat alakult ki közöttünk. A srácok együtt hozták létre a The Corporation nevű csoportot – Mátrai Erikkel és Szenteleki Gáborral – és ennek a közepén mindig ott voltak a szellemi-spirituális kérdések. Minden egyéb kérdés valahogy ide tért vissza, és ezt Gergely nagyon szépen be tudta csatornázni és értelmezni. Ezek évek: két, három évről beszélünk, ahogy mondjuk a pszichedelikus drogok világában is mindig ide jutottunk vissza, ezekig a kérdésekig. Elég súlyosan kitettük magunkat a drogok által előidézett állapotoknak.
ap: Kísérleteztetek?
L.L.: Hát…igen, bár nem tudatosan.
B.J.: Nekem mindig problémám volt ezzel, hogy a drogok hatása alatt az ember megtapasztal egy másik világot – a neuronok másképp kapcsolódnak, az agy másképp kezd működni –, utána pedig visszakerül a hétköznapi világba. És ez a széttartás nekem elég rossz volt. És szerettem volna valamilyen eszközzel tudósítani ezekből az állapotokból, hogy legalább a magam számára le tudjak szűrni valamit ebből, ne csak az élmény emléke maradjon.
ap: Tisztázzunk valamit: a keresztény gyülekezet és a kísérletezés a drogokkal egy időben zajlott?
B.J.: Nem, ez időben nem esik egybe, a drogok az előzmény részét képezik. Ez vezetett végül a gyülekezet felé.
ap: Veszélybe kerültetek?
B.J.: Voltak váratlan helyzetek, meg paranoia, szóval, bejöttek azok a tipikus mellékhatások, amelyektől elveszted az eredeti inspirációt, tulajdonképpen teljesen elveszted a fonalat…és kellett valami, ami egy alapot szolgáltat, és ekkor jött a hit, majd a gyülekezet.
ap: Eléggé szélső értékek között mozogtatok, ezek szerint…
B.J.: Abszolút. Egyikből a másikba.
L.L.: Nem tudom, mert nálam a droghasználat okozott valamiféle elveszettséget, ugyanakkor egyfajta éberséget is. Hogy keressek tovább. Ne elégedjek meg azzal a köztes idővel, amiről a Janó is beszélt, amit előidézel magadnak. Hanem keressek tovább, hogy miként lehet ezt megtalálni magadban, belül, ne kelljen hozzá kétezerötszáz forint és egy bogyó. Namost, ez megtörtént, elértük azt a pontot, odabent, legmélyebben, azt az ént, amelyik már efféle külső eszközök nélkül is tud kapcsolódni valami magasabb rendűhöz – vagy hogyan is nevezzem.
B.J.: De még mindig nem arról beszélünk, hogy az ember teljes mértékben elfogadja önmagát, minden rendszer nélkül. Azt szokták mondani, hogy a hit egyfajta mankó, és ahhoz kell, hogy levedd saját magadról a fókuszt és áthelyezd valami másra, egy nyugalmi pontra. Valahová máshová figyelsz és te magad is átrendeződsz és lenyugszol. Csak néhány meghatározó élményünk volt a gyülekezetben, de mégis azt gondoltuk, hogy folyamatosan ez van, benne voltunk egy flow-ban, tök elengedtük magunkat, és én aztán elengedtem a képzőművészetet is. Volt egy pont, hogy azt mondtam, nem csinálom tovább a képzőművészetet, mert azt gondoltam, hogy a verbalitásnál semmi nem lehet erősebb. De aztán kiderült, hogy az nem az én kenyerem. És rájöttem, hogy a képzőművészetben nagyon nagy lehetőségek vannak: nem kell direktben fogalmazni, nem kell válaszolni, nem kell kész gondolatokat kitenni, lehet csak sejtetni, lehet kérdezni, utalni, meghagyhatod az időt magadnak és a nézőnek, hogy valami megszülessen. A gyülekezetben nem volt erre mód, kemény hajtás ment és sosem volt ilyesmire idő. A képzőművészetre úgy tekintettek, mint egy zavaros és furcsa dologra, és nem volt legitimitása – pedig próbáltuk ezt megteremteni, létrehoztunk egy csoportot…
L.L.: Performatív, aluljárói művészetet, akciókat…
B.J.: Én most nem erre gondolok, nem a propaganda vonalra, bár volt az is, hanem igyekeztünk egy művészeti közeget megszervezni a közösségen belül, csak aztán rá kellett jönnünk, hogy az sem működik: az ideológia többnyire megölte a kezdeményezéseket, amik rendre reprezentatív, illusztratív ügyekbe fulladtak. Ez végül is ahhoz kellett, hogy a közeg perifériájára szoruljunk. És ha a perifériára szorulsz, akkor lassanként elkezdesz rálátni arra, hogy ott mi megy. Meg a másik közeget is látni kezded, ami ezen kívül van. Egy ideig fordítgattunk, egyikről a másikra, lefordítod, hogy értsék…
L.L.: De ezt nem lehet sokáig csinálni…
B.J.: …innen megpróbálod az értéket odavinni, onnan meg idehozni…
L.L.: …aztán mindkét oldalnak gyanússá válsz…
B.J.:…és ezt hanyagolni kell, mert kiéget.
ap: És ez volt az a pont, ami elvezetett a szakításhoz?
B.J.: Nem akartuk tovább csinálni ezt a fordítgatást vagy közvetítést, mert úgy tűnt, egyik közeg sem volt nyitott arra, hogy befogadja a másikat. Meg nem is tudtuk megtalálni a módját, onnan, a perifériáról ez nem ment, de elindult egy kritikai folyamat, ami aztán lehetővé tette, hogy újból a művészet felé orientálódjunk, ahol sokkal nagyobb szabadság van az önkifejezésre, meg a dolgok feldolgozására. És épp a dunaújvárosi kiállítás volt az, ami hét év után először foglalkozott ezzel az időszakkal. Bejött a hit, mint téma, a társadalmi kérdések után kissé megfoghatatlanul, de nekünk fontos volt, mert új szemszöget tudtunk nyitni a saját korábbi élményeinkre. Annak a kiállításnak a központi témája Jób története volt. Tanultunk róla valamit, de kialakult bennünk is egy kép róla, és ezt a kettőt ütköztettük. Egy közösségben, aktivista munka közben a képzőművészet – ezt tapasztaltuk meg –, a propaganda szintjére tud süllyedni. Mert eszközzé kell válnia, ami hatékonyan hordoz valamilyen konkrét üzenetet és amíg ezt a funkciót viszi, addig semmi más nem engedélyezett a számára, így az alkotói szabadság szempontjából eléggé degradált helyzetbe kerül. A radikális társadalomkritikai mozgalmakban is így van ez, a művészet csupán szlogenek szócsöve lehet. Ezzel is találkoztunk, de akkorra már ismertük ezt a folyamatot, hiszen benne voltunk, és tudtuk, hogy miért nem akarjuk ezt csinálni. Le kellett számolnunk sok mindennel. Például a didaxissal. Mi olyan közegből jövünk, ahol az érthetőség fontos volt, de ezzel is le kellett számolnunk, mert szabadon akartuk hagyni a nézőt, meghagyni a szabadságot, hogy rájöjjön, gondolkodjon, tudjon rajta kattogni…
ap: Most már kezdem érteni, miért ez lett a kitörési irány. De említettétek a zenét is, nálatok sok zenei referencia kerül elő, elektro-, techno-kultúra, ez honnan jön?
B.J.: Talán ez is a közösség felől érthető meg….
ap: Na, ez nem jutott volna eszembe…
B.J.: Magyarország pici hely, van a képzőművészeti közeg, de igazából nagyon hamar kiismered, és onnantól mint egy valóságshow, vagy szappanopera, olyan lesz. Ugyanígy pici az összes többi szakmai közeg, így az elektronikus zenei közeg is. Nekünk fontos, hogy az átjárás meglegyen és különféle impulzusokat kapjunk a különböző területekről. És azt láttuk, hogy ezek az emberek nyitottak arra, hogy más, az övéktől eltérő közegekben is dolgozzanak.
L.L.: Többek között ezért is jött létre a The Corporation.
B.J.: Pontosan. A The Corporation-ben az volt a lényeg, hogy az egyetemen, a különböző, egymástól elzárt szakokról jövő emberek együtt dolgozhassanak egy közös platformon. Az együttműködés során olyan technikákat próbáltunk ki, amelyeket korábban soha és így jött be sok más médium mellett az elektronikus zene is. Mivel nem akartunk részt venni a képzőművészet elitizálódásában, így inkább a party-szcéna átmeneti terei felé nyitottunk. Fontos számunkra a rugalmasság, hogy a közegek között mozogni tudjunk és hogy különböző médiumokkal is aktívak dolgozzunk, mert amíg az egyikkel foglalkozol, addig a másik dolog pihen benned, vetésforgószerűen megy ez. Ha besokallsz, át tudsz állni egy másik tevékenységre, egyfajta túlélési stratégia is tud ez lenni.
ap: Részt vettetek egy három hónapos New York-i residencyn, az ACAX-Leopold Bloom és a Residency Unlimited programjában. A beszámoló prezentációtokon az volt a meglepő, hogy abban a hatalmas városban és teljesen új kontextusban elkezdtétek ugyanazokat a dolgokat keresni, felfedezni és megtalálni, amikkel itthon is foglalkoztok. Egy Instagram profil nyomán elmenni egy senki által nem ismert informális galériába, alászállni a szubkultúrákba, a techno undergroundba, gyűjtögetni eldobott apróságokat, ásványokat, tárgyakat, amik még jól lehetnek valamire. Mintha nem is mentetek volna el…
L.L.: Ez részben véletlen is lehet, de alapvetően az embereken múlt, akiket megismertünk. Nagyon fontos, hogy egy ilyen városban hol indulsz el, kiknek az ismeretségei mentén. Sok embert megismersz és rajtuk keresztül újabbakkal találkozol. Mi megtaláltuk Golyót, Gulyás-Kovács Attilát, és így jutottunk el például az underground helyekre.
B.J.: Mindketten gyűjtögetők vagyunk, de a közös gyűjtögetés nálunk alapvetően a párterápia időszakában indult el. Kint, New York-ban pedig elég kézenfekvő volt, mert ott nem volt semmink, nem volt elég pénzük sem, másrészt nagyon sok mindent kidobnak az utcára, őrületes fogyasztás zajlik, és ezekből a tárgyakból teljesen más szokások, más létmódok köszönnek vissza, rekonstruálni lehet valami teljesen eltérő kultúrát.
ap: Mit eredményezett ez a három hónapos időszak?
L.L.: Kinyírt bennünket teljesen. Sokat kaptunk tőle, iszonyú intenzív volt, de ki is zsigerelt, mikor visszajöttünk, szükség volt legalább másfél hónapra, hogy magunkhoz térjünk. De ennek más, magánéleti okai is voltak.
B.J.: Nem tartottuk vissza magunkat a változástól, mondjuk úgy. Készülni nem tudtunk rá, de már az utazást megelőző két hónap is nagyon intenzív volt itt, Budapesten – éppen ideális állapotban dolgoztunk, voltak meghívásaink és volt hozzá pénz is, csapatot is tudtunk szervezni.
L.L.: Nehéz is volt ezt itthagyni. Úgy lettünk kitépve ebből a helyzetből.
B.J.: Odakint meg egyszerre semmi és senki…és mi sem voltunk senkik.
ap: És aztán visszafelé ugyanez?
L.L.: Részben ugyanez. Hogy mire jöttünk haza? Sok minden megváltozott körülöttünk. De szerencsére volt egy kiállítás Brno-ban, amit elkezdhettünk csinálni, és lassan visszarázódtunk.
B.J.: Tulajdonképpen a brno-i és a Glassyard-os kiállítás rakott minket össze, és a kurátor, Szalai Bori.
ap: Maradt New Yorkból és New Yorkban valami? Hogy látjátok, esélytelen, hogy valaki innen elérhessen ott valamit?
L.L.: Nem esélytelen, de… Sok mindenkivel beszélgettünk ott, akik innen, Kelet-Európából mentek oda. És igazából mindenki azt mondta: ott kell lenni. Az jó, hogy eltöltesz a városban pár hónapot, és még át is hozhatsz ebből valamit, de ha ott szeretnél elérni valamit, akkor oda kell költözni.
ap: Ez nem merült föl?
L.L.: Nem.
B.J.: Végig bennünk van, hogy Magyarország a gyökér, és a visszajövetelünkben volt egy megnyugvás is.
ap: De miért érdemes ezt itt csinálni?
L.L.: Hogy miért érdemes?
ap: Igen.
B.J.: Az a két hónapos időszak, ami a kiutazásunkat megelőzte, az olyan volt, amilyennek az ideális képzőművész létet elképzeltem. Amikor létrejön körülötted egy közeg, egy burok, amiben tudsz dolgozni, vannak munkatársaid, számíthatsz rájuk, folyamatosan csinálod, és olyan, mintha nem is itt élnél. El tudsz szakadni a napi politikától, mi úgy hívjuk: befelé migrálás. És ebbe az irányba mentünk. Le kellett kapcsolódnunk sok mindenről, mert egy idő után már nem hallottuk a saját hangunkat.
A nyitóképet és a portrékat Erdei Krisztina készítette.
