Négy év után, amikor csak a Déri Múzeum alá „betolva” működhetett, 2018-ban kapta vissza intézményi önállóságát a debreceni MODEM. Különös cezúra volt ez a négy év az intézmény életében, amikor sem költségvetésében, sem szakmai programjában nem lehetett önálló és így nem folytathatta azt a munkát, amely kisebb-nagyobb megrázkódtatásokkal ugyan, de zajlott az azt megelőző években. A MODEM előtt mindig legalább hármas kihívás állt: Debrecenben helyi és országos szinten is számottevő kortárs művészeti helyet működtetni, illetve megpróbálni nemzetközileg is értelmezhető programot vinni, regionális és európai kapcsolatrendszereket kialakítva.
Koroknai Edit, aki az önálló működés helyreállítása óta vezeti intézményt, „kegyelmi időszaknak” nevezi az elmúlt, közel három évet. A MODEM látványos kiállításokon vállalta a friss, hazai kortárs művészetet – ezek közül kiemelkedett a legfiatalabbakat bemutató Ezek a legszebb éveink? – Pályakezdő perspektívák című kiállítás, de fontos volt az utóbbi időszakból a Családi okok miatt, vagy a Mánia, csendes stratégiák is.
A jelenben persze nem kevés a bizonytalanság. Idén februárban a város radikálisan visszavágta az intézmény költségvetését, márciusban pedig – ahogy mindenhol másutt is – jött a járványhelyzet miatti bezárás. Az újrakezdés, újratervezés, újranyitás hetei zajlanak most, mi pedig megkérdeztük a MODEM vezetőjét, hogyan birkóztak meg a 74 millió forinttal megkurtított költségvetés okozta helyzettel és a leállással. Hol tart most és merre halad a legjelentősebb, Budapesten kívüli kortárs művészeti intézmény?
artportal: A legutóbbi híradás a MODEM-mel kapcsolatban a radikális költségcsökkentés volt, a város 74 millióval vágta vissza a büdzsét. Akkor erre érkeztek is reakciók az intézménytől: létszámcsökkentés és a két külső helyszín bezárása. Hogyan néznek ki most a működési feltételek?
Koroknai Edit (KE): Az elmúlt három évben nagyon sok mindent elértünk abból, amit szerettünk volna, 2018-20 között volt három „kegyelmi” évünk. Tulajdonképpen szinte mindent megkaptunk, amire szükségünk volt. Az idei költségvetés elfogadásánál más struktúrát preferált a város. Amikor a polgármester 2016-ban felkért erre a tisztségre, azt ígérte, politikailag nem fog beleszólni a munkánkba. Ez így is volt. Az pedig már az én felelősségem, hogy eldöntsem: az adott költségvetésből mit tudunk kihozni, vagy másként fogalmazva, az én feladatom, hogy az adott költségvetésből a lehető legjobbat hozzuk ki, illetve megnézzük, tudunk-e, és ha igen, akkor honnan, más forrásokat bevonni. A célunk továbbra sem változott, kelet-európai, regionális művészeti centrummá akartuk tenni az intézményt, de ezt most a járványhelyzet erősen visszavetette. Nagyon fontosak a helyi művészek, de ezzel párhuzamosan nemzetközileg is értelmezhető intézménnyé kell válnunk, ide kell csábítanunk művészeket és szakembereket a világból. Még a csábítás fázisában voltunk, amikor jött a mostani helyzet, és a lokalitás került előtérbe. Ez részben nagyon fontos, ugyanakkor egy ilyen léptékű intézményt nem tud és nem is tarthat el a helyi közösség és közönség. Alapvetően továbbra sem szeretnénk letérni arról az útról, amelyen a MODEM az elmúlt időszakban járt. Közben meg egy helyben topogunk, van jó pár olyan kiállításunk, amelynek a szervezése megállt, mert az elmúlt hónapokban nem lehetett nemzetközi relációkban gondolkodni és tervezni.
Ez nyilván minden intézményt sújt, de a leállás talán arra is jó, hogy bizonyos működésmódokat át lehessen gondolni. Például az új költségvetési helyzet következményeit. Ez már sikerült?
KE: Szerintem lendületben lehet igazán haladni, sajnos a leállás nem sok mindenre jó. Sokan hiszik, hogy a kulturális szférában kevesebbet kell dolgozni, mint a versenyszférában, nos, ez nincs így. Mi folyamatosan sokat dolgozunk, akár nyitva volt a ház, akár nem. Igen, a költségvetésünk csökkent, el kellett küldeni munkatársakat, át kellett gondolni a kiállítási tervet, de így is egy nagyon jó programmal haladtunk volna tovább és már túl lennénk az egészen, ha nincs a leállás. Sokkal több munkával, sokkal nagyobb áldozatokkal, de kezelni tudtuk volna az új helyzetet. Ráadásul sokan mellénk álltak, szervezéssel, támogatással, kölcsönzésekkel segítenek. Nagyon szép háttér állt össze mögöttünk.
ap: Sikerült alternatív forrásokat bevonni?
KE: Elsősorban nem anyagi segítséget jelentő támogatások érkeztek, szolgáltatásokról vagy intézményközi együttműködésekről van szó. Így áll most össze például a Vera Molnár-kiállítás, amelyet ugyan korábbra terveztünk, de csak most valósulhat meg: július 18-án nyílik is a tárlat (Machine Imaginaire: Vera Molnár algoritmusai).
ap: Lement az év egyik fele, előttetek még a másik fele. Mit lehet tudni a programról?
KE: Az a szerencsénk, hogy úgy tudtunk újranyitni, hogy mindhárom terünkben volt kiállítás, és ebből kettőt még nem nagyon láthatott a közönség, mert a bezárás előtt az egyik csak pár napig volt nyitva, a másikat pedig utána raktuk össze. A 30 című kiállítás az egyik, ez a rendszerváltás óta eltelt harminc év művészetét feldolgozó, három etapra tervezett sorozat első része. Jó volna még legalább szeptember végéig nyitva tartani, már csak azért is, mert elég erősen célozza a középiskolásokat és nagyon sok edukációs program kapcsolódik hozzá – ezek jó részét egyébként online formában meg is lehetett tartani. A másik a Mélyáramok modern és kortárs fotográfiai kiállítás, amely márciusban zárt volna, de ezt a logisztikai bravúrt már nem tudtuk megoldani: több mint háromszáz műről van szó, legalább száz szállítással. Úgyhogy inkább fent hagytuk a kiállítást. A földszinten pedig már a zárás után állítottunk össze a saját gyűjteményünkből egy kiállítást Vonal mentén címmel, a rajz, a grafika szerepét vizsgálva. A művek nagy része úgy került hozzánk, hogy a residency programunkban részt vevő művészek ajánlották fel a MODEM-nek. (A MODEM-nek az alapításkor nem volt gyűjteménye, az Antal-Lusztig gyűjtemény egy részét helyezték itt letétbe – a szerk.) Ami pedig idén még lesz? Kicsiny Balázs életmű-kiállítása Időhúzás címmel, ez már megnyílt volna, kilencven százalékban együtt is van az anyag, egy brüsszeli szállítás maradt csak el, az azonban egy fontos műtárgy. Időközben úgy határoztunk a művésszel és Bódi Kinga kurátorral, hogy november közepén nyitjuk a kiállítást. Kicsiny Balázs tizenkét komoly installációja lesz itt együtt, jelentős anyag, és az építés is nagy munka lesz. Terveztünk ezenkívül helyi grafikusművészekkel egy kiállítást, a litográfia műfajából. Fontos, hogy felvállaljuk ezt, ráadásul az is érdekes itt, hogy fiatal kurátori szemmel hogyan lehet hozzányúlni ehhez a hagyományos műfajhoz. Ezen kívül Ferenczy Zsoltnak lesz még kiállítása, illetve Hatházy Lászlónak és Antal Balázsnak (Laci és Balázs), ezeket már korábban szerettünk volna. Gyakorlatilag a párizsi nagy kiállításunkon kívül, ha nem jönne közbe semmi már idén, mindent meg tudnánk valósítani.
ap: Sajátos helyzet van ma Magyarországon: kevés a friss, abszolút kortárs, magyar kiállítás a nagyintézményekben. Fontos művészek, a pályájuk szempontjából jelentős pillanatokban nem tudnak kiállítani. Vagy mert az intézmények nincsenek olyan helyzetben, hogy bemutassák őket, vagy kulturális politikai okokból nem vállalnak bizonyos neveket, a legkisebb kockázattól is tartva, vagy mert maguk a művészek akarnak távol maradni bizonyos helyektől. A MODEM az egyik olyan hely, amely egyértelműen vállalja a kortárs, hazai képzőművészetet, a kurátorokat és a művészeket is. Hogy látod a MODEM helyét, szerepét ebben a szituációban?
KE: Néha nem az a legkockázatosabb, ami annak tűnik. Volt nálunk olyan kiállítás, amely direktben politizált, hiszen a kortárs művészet sajátja, hogy hozzászól társadalmi, politikai kérdésekhez és mindezt a fennálló renddel szemben kritikusan teszi. És semmiféle reakció nem érkezett rá. Volt ugyanakkor olyan kiállítás, amely nem volt politikus, a témaválasztásában sem, és mégis politikai jelentéseket láttak bele. Mi nem úgy állítjuk össze a programunkat, hogy politikai statement-eket fogalmazzunk meg vele. Vannak a magyar művészetnek kanonizált nevei, sorolhatnám őket feLugossy Lászlótól Csontó Lajoson át Kicsiny Balázsig, és ha egy intézmény biztosra akar menni, akkor őket nem érdemes megkerülni. Szakmailag nem könnyű feladat, de kisebb benne a kockázat. Tehát például Kicsiny Balázs kiállítását – amely már régóta aktuális lenne – nagyon örülök, hogy mi vállaltuk, mert az egyik, ha nem a legjobb kiállításunk lesz idén. Kevésbé kanonizált neveknél egyértelműbb a kockázat. Az persze más kérdés, hogy a nagyközönség sokszor a kanonizált neveket sem ismeri. Tehát a rizikó nem ott van, hogy ki politizál és ki nem, hanem, hogy egész egyszerűen bejön-e rá a látogató. Elválnak a szakma által ismert nevek és a közönség által ismertek, mi pontosan tudjuk, hogy Ferenczy Zsolt, vagy Antal Balázsék vagy Keserue Zsolt kiállítása jó lesz, és hiszünk a Don Tamás kurátori munkája nyomán létrejött, fiatalokat felvonultató csoportos kiállításban, de az nagyon nagy kérdés, hogy miként lehet ismertté tenni őket ebben a közegben.
Debrecen az Debrecen: vagyis, van a városnak értelmisége, vannak fogékony és nyitott polgárai, de, hogy úgy mondjam, történelmileg megvan a tehetetlenségi nyomatéka is. Hogy mást ne említsek, Térey János is számos helyen utal erre az életművében. Tehát: mennyire nyitott a közeg? Mi az, ami itt működik? És mit kell tenni, hogy működjön?
KE: Kompromisszumokat kell olykor kötni itt is. Van az a fajta kiállítás, amit nem nehéz értelmezni, látványos, viszont színvonalas is, közben pedig sztárművészek is találhatók a névsorában. Ilyen volt például az Impressziók, amikor a MODEM-et kvázi újra fel kellett építeni azután, hogy az intézményi önállóságát visszakapta. Egyszerűen újra be kellett hozni ide az embereket. És ha akkor nem rendezünk egy olyan kiállítást, amelyre özönlenek a látogatók, akkor utána nem lett volna miből építkezni. Ezt vállalni kell, ráadásul úgy, hogy azért a MODEM-hez illő legyen. A városvezetés azt szeretné, ha húzókiállítás minden évben volna, de ez nagyon nehezen kivitelezhető, a nemzetközi kölcsönzési protokoll is nehézkesebb ennél. Ez nem úgy megy, hogy felhívjuk a Pompidou Központot és érkezik is a kép. Most kerültünk újra abba a pozícióba, hogy nemzetközi nagy múzeumok szóba állnak velünk, hajlandók műveket kölcsönözni. Nagyjából már látom a ritmust: kétévente kell egy ilyen, lokális szinten blockbuster kiállítás. Mert eddig tart, mondjuk úgy, a helyi kulturális emlékezet, és mert mindig szeretnénk szélesebb rétegeket megszólítani, különben meddő lesz, amit csinálunk. Márpedig egy-egy ilyen kiállítás alatt mindig lesznek olyanok, akik megnéznek mást is, illetve attól kezdve visszajárnak és eljönnek arra is, ami totál más, és akár nehezebben fogyasztható. Az Impressziók körül jól látszott, hogy ez az átvitel működik: Benczúr Emese kiállítása zajlott vele párhuzamosan és masszív siker volt.
Tényleg felépíthető ezzel a munkával az elkötelezett közönség?
KE: Annak semmi értelme nem volna, ha csinálnánk azokat a kiállításokat, amelyekben csak mi hiszünk, egyiket a másik után, és senki nem jönne be rájuk. Ez egy idő után demoralizáló. A nagy számok törvénye azonban ténylegesen működik: ha bejönnek negyvenezren egy olyan kiállításra, mint az Impressziók, akkor biztos, hogy ebből lesz egy réteg, amely rendszeresen visszajár. Onnantól kezdve pedig már orientálni lehet őket, és létrejön a kölcsönhatás. Ezt muszáj így csinálni. A Múzeumok Éjszakája is erről szól: be szeretnéd hozni azokat, akiket eddig nem tudtál, és abban bízol, hogy utána visszajönnek. Mi egyébként a Múzeumok Éjszakája másnapján, délután ki szoktunk nyitni és látjuk, hogy sokan visszajönnek, mert szeretnék rendesen megnézni azt, amit előző este esetleg a tömeg miatt nem tudtak. Ugyanazzal a karszalaggal bejöhetnek kettőtől-hatig, és nyugodtabb körülmények között újra végigjárják a házat. Ez nagyban is működik, az egész évad szintjén. A Panel című kiállítás jó példa erre, tűnődtünk, hogy vajon mennyi embert mozgat meg, és kiderült, hogy elég sokat, de ehhez meg kellett csinálnunk azokat a kiállításokat, amelyekkel sokakat elértünk. Korábban két véglet volt: vagy csináltunk egy kiállítást, mint az Impressziók, ami nem teljesen a mi profilunk, de őrült szervezőmunkával, önmagunkat kizsigerelve végül megvalósítottuk, tömegek jöttek be rá, a csilláron is lógtak, több tucat tárlatvezetést kellett tartani, vagy csináltunk egy nyugodt, szakmailag nagyon átgondolt és izgalmas kiállítást, amire kevesen jöttek be. A Panellel találtuk meg a középutat: szakmailag nagyon rendben volt, finanszírozni is lehetett, sok munka volt benne, de anyagilag és humán erőforrás szempontból is kezelhető volt, és még sokan is jöttek rá. Az, hogy minden hétköznap bejött értelmezhető számú látogató, az szerintem országos szinten is jó teljesítmény.
Mostanra kimondható, hogy megvan a MODEM közönsége, közege, amely figyel, reagál, vagy ezért minden új kiállításnál meg kell küzdeni?
KE: Ez maximálisan sikerült. Ami nagy fekete lyuk, az az egyetem…
Pontosan ezt akartam kérdezni: miért van az, hogy ebben a városban a diákság ebből a szempontból hagyományosan passzív?
KE: Mindenki azt gondolná: csaknem harmincezer egyetemista, köztük rengeteg külföldi, ez kedvező helyzet. Pedig ez a vár egyelőre bevehetetlen, az egyetem város a városban, és egyébként ez Debrecen egésze számára problémát jelent. Az egyetem kint van a Nagyerdőben, megvan a felszerelt campus, ott minden megtalálható – nem véletlen, hogy a Campus Fesztivál is oda ment ki, és nem őket akarta onnan behozni –, és van a belváros. A kettő pedig mintha mérhetetlenül messze volna, pedig budapesti léptékben ez nevetséges, pár villamosmegállóról beszélünk. Innen mennek a Nagyerdőre, az ottani szórakozóhelyekre, az állatkertbe, satöbbi, de onnan nem nagyon jönnek ide. Százéves harc lesz ez. Azt hiszem, sikerült lépéseket tennünk ennek érdekében, de tényleg tízesével kell megkeresni a hallgatókat, azokat a pici szakokat, amelyekkel kapcsolat alakítható ki. Illetve van azért egy-két nagyobb szak, ahol eleven a kapcsolat, például az építészekkel, ők bejárnak a kiállításokra, workshopokat is tartanak nálunk, együtt tudunk dolgozni velük.
Nem lehet, hogy a város kulturális intézményeinek együttesen nincs akkora vonzerejük, ami behúzná az egyetemistákat a campusról a belvárosba? Ha egy intézmény próbálkozik, az elszigetelt marad, de ha több, akkor az már hatékonyabb lenne. A közeg egésze lehetne vonzóbb. Mennyire működnek együtt az intézmények?
KE: Szerintem nem ez a gond. Nem jönnek be és kész, akár együttműködünk mi itt a belvárosban, akár nem. Ezt mindenki végigjátszotta már öt-tíz-tizenöt év alatt. Akiket érdekel, maguktól bejönnek, a többiek pedig nem, akármilyen programot csinálunk, legföljebb bulizni vagy vásárolni. Lehet, hogy ez generációs kérdés is. És az is lehet, hogy a felsőfokú művészeti képzés hiányára vezethető vissza. Művészeti középiskola van, és ők nagyon aktívak, velük folyamatos az együttműködés. De az egyetemen már nincs jelen a kortárs képzőművészet, így nincs kapcsolódási pont sem. Inkább bizonyos típusú programok működnek nagyon jól, amelyekre bejönnek az egyetemisták is: az irodalmi estek, a slam poetry versenyek és a különböző rétegzenei események, a zajzenének például hagyományosan a MODEM az „otthona”.
Azzal kezdtük, hogy nehéz volt a járványidőszak, és persze most még nem tudhatjuk, nem tér-e vissza. Azt a törekvést, hogy a regionális kapcsolatrendszert erősítsétek, hogy térségi szinten legyen jelentős intézmény a MODEM, most nem segítették a folyamatok. De vajon mennyire reális cél ez? Létrehozható Debrecenben egy olyan kortárs művészeti intézmény, amely releváns Romániában, Ukrajnában is, és ezt a régiót valamiképp képviseli Európában?
KE: Itt azért bejönnek anyagi kérdések is. Merthogy ez magától nem történik meg. Volt egy vízióm, a B24 Galéria mellett residency programot akartunk indítani. Megvan a hely, adott a tér, van egy 800 négyzetméteres udvarunk, ki lehetne alakítani stúdiókat, akár lakásokat is – a művésztelepünket is ott szoktuk tartani, nem véletlenül, hiszen intim és megfelelő tér. Meghívásos alapon és pályázati úton is ide lehetne hozni művészeket a régióból, akár a családjukkal együtt, ami a residency programokban ritkaság. Debrecen EKF-pályázatának ez fontos részét képezte és a városvezetésnek szimpatikus is volt a koncepció. Ha a nemzetköziséget komolyan gondoljuk, akkor ez az alapja lehetne.
Nyitókép: Benczúr Emese: Get Far, 2015, ventilátor, huzalok, változó méret. A Molnár Ani Galéria jóvoltából
A cikk lejjebb folytatódik.