„A hírnök jön, és integet / Hírek már rég nincsenek”
Európa Kiadó: Európa Kiadó (1982)
Az elmúlt években legalább voltak fordulatok, politikai döntések, amelyeket lehetett vitatni – persze csak a partvonalról, ahonnan nem hallatszik el a döntéshozókig –, amelyek ellen tiltakozások zajlottak, és amelyek, bár szerintünk rossz irányban, kétségkívül markánsan változtatták meg a hazai kulturális intézményrendszert. A 2017-es év azonban ködbe vész, homályos, nehezen megfogható. Persze az is lehet, hogy mostanra csak beállt a normál üzemmód és üzletmenet, az átalakított kulturális rendszer működik, zavartalanul, mint a hármas metró. Körülbelül azzal a hatékonysággal.
Nos, ha a nagyegész nem megfogható, akkor ragadjuk meg az apróbb részleteket – induljunk el a házunk tájáról! Megkeresve az utóbbi hetek legolvasottabb artPortal-anyagait, akkor az elsők között találjuk azt a hírt, amely arról szólt, hogy Maurer Dórát választották a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (SzIMA) elnökévé. Egyszerű hír, ráadásul nem csak itt jelent meg, és mégis, igazi érdeklődés övezte. Nyilvánvalóan szólt annak is, hogy Maurer Dóra most (megint, de az eddigieknél jobban) világhírű, és nagyon fontos művész. De sokkal inkább annak – és ez kommentekben is tükröződött –, hogy nőként kerül egy testület élére. Nem ehhez vagyunk szokva. Hogy mást ne mondjunk, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnökségében nincs nő, és a kilenc tagozatvezető között mindössze kettő akad. A képzőművészeti tagozatban a nők száma pedig nulla. Meglehet, a SzIMA-hírt megosztók között nem kevesen vannak, akiket meglepett, hogy ilyen testület egyáltalán létezik. Pedig létezik. Azonban a jelen állapotok pontos tükre, hogy míg az MMA idén is több mint tízmilliárd forintból gazdálkodott, addig a 25. éve létező SzIMA húszmillióból.
Tanulságos olvasmány volt Ferencz Győzőnek, a SzIMA ügyvezető elnökének interjúja a Magyar Nemzetben (Az uszítás minden esetben öldökléshez vezet – 2017. nov.2.). Ebben az irodalomtörténész-költő ezt mondja: „…nálunk a tagság semmiféle anyagi előnnyel nem jár. És mivel testületileg sincs pénzünk, viszonzások sem fogalmazódhatnak meg. Ahová az állam pénzt ad, ott óhatatlanul felmerülnek bizonyos igények. Magyarországon a különféle ágak szétválasztásának nincs hagyománya, a hatalom – ennek viszont nagy hagyománya van –, úgy viselkedik, mintha a saját pénzét osztogatná. Ennek megfelelően nincs önmérséklet, távlatos gondolkodás, így egy ország működéséhez elengedhetetlenül szükséges független intézmények folyamatosan szorongatott helyzetben vannak, ha még vannak, ellenőrző vagy más jellegű, például szabad művészi feladataikat igen nehezen tudják teljesíteni. Mi, mint intézmény, kívül esünk, alatta maradunk minden ilyen kihívásnak.” Nos, valahol itt kereshető az említett hír népszerűsége is: az autonómia levegőjéről van szó. Egy autonóm művész-személyiség került pozícióba, és, hogy már ennek is üzenetértéke van, az felhívja a figyelmet arra, hogy milyen mértékben vesztette el szakmai függetlenségét, cselekvési terét a magyar művészeti intézményrendszer.
Ősszel vezetőváltás volt az MMA-nál is.
A Fekete György helyébe lépő új elnök, Vashegyi György első megnyilatkozásaiban egyszerre biztosított mindenkit arról, hogy Fidesz-szavazó, és arról is, hogy célja a testületet „minden nap kicsit távolabb vinni a napi pártpolitikától”. Ez jól hangzó törekvés, csak éppen nem világos, mit jelent. Egyrészt, mert az MMA-t egyértelmű pártpolitikai érdek tette hatalmasra duzzadt szervezetté, más körülmények között nem emelték volna be az alkotmányba (Alaptörvénybe), nem vágtak volna hozzá tízmilliárdokat. Másrészt azonban, eddig meglehetősen apolitikus volt – legalábbis az adófizetők számára érzékelhető tevékenységeiben –, ami a közügyekhez való hozzászólást illeti. Nem emlékszünk egyetlen releváns felvetésére sem 2017-ből, ahogyan korábbról sem. Nem szólalt meg a magyar kultúrát, művészetet, az intézményrendszert érintő alapvető kérdésekben, nem szólalt meg a hazai művészet működési körülményeit, létfeltételeit érintő ügyekben. A művészet befogadói oldalát érintőekben sem: a hozzáférés, a részvétel, esélyegyenlőség kérdéseiben. De lett volna miről beszélnie az egész társadalmat megrázó, elsőként a színház területén kipattant zaklatásos ügyek nyomán is, csakhogy ekkor is néma maradt.
Ugyanakkor egyértelmű politikai szereppel ruházták föl, a hazai kulturális politika alakítója, noha nem tudhatjuk pontosan, mit alakított rajta. Erre vonatkozóan közzétett alapelvei ugyanis nem ismeretesek. Csak azt tudni, hogy félévente újabb tervek támadtak, mely intézményeket vehetné át. Most éppen Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ (MÉM-MDK) néven az építészet saját épülettel sosem bíró múzeuma és az egykori Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ (a műemlékvédelem jelentősen lecsupaszított utóda) alkot majd valamiféle elegyet az MMA alatt. A műemléki fotótár, könyvtár és tervtár egyelőre szanaszét van, és úgy tudjuk, folyamatos az ötletelés, hogy mi hová kerüljön majd. Nincs arra vonatkozó magyarázat, hogy az MMA-t mi teszi alkalmassá mindezek irányítására. Van viszont egy épület, az egykori BM Kórházé, meg rögtön 2,3 milliárd és a ház felújítási költsége. Közben pedig a műemlékvédelem, ha létezik még ilyesmi egyáltalán (elpusztításának megrendítő krónikája Lővei Pál Halotti beszéd c. cikke, ÉS 2017. aug.17), ott marad a miniszterelnökséget vezető miniszter, Lázár János alatt, egy helyettes államtitkárnál, Latorcai Jánosnál, aki a kiemelt kulturális beruházásokat is felügyeli. Kinek, mire van és lesz itt kompetenciája? Ezek vastagon kulturális politikai döntések, és az MMA olyan felelősségeket vesz a nyakába, amelyek meghaladják egy efféle szervezet képességeit, és amelyeket valószínűleg a tagság is csak kelletlenül fogadna el, ha egyáltalán megkérdeznék róla.
Az MMA politikai szereplő, de politikai elszámoltathatóság nélkül – ha Vashegyi erre gondolt, amikor politikátlanításról beszélt, az érthető volna. De nem tudjuk, mire gondolt. Az Index-nek adott interjújában ugyanis (Egy nevet máris kihúztam, a sajátomat – 2017. okt. 19.), amikor arról beszél, mindenkivel igyekszik jól kijönni, megjegyzi, például Alföldi Róberttel is remekül dolgozott együtt, aki pedig „az a típus, aki rendszeresen aktuális politikai állásfoglalásokat visz a rendezéseibe”, amelyekkel ő nem ért egyet. Az MMA elnöke találkozni fog még ezzel a jelenséggel, hiszen a kortárs művészet egy jelentős része társadalom-átalakításról gondolkodik, politikai, társadalmi kérdésekhez szól hozzá. Ha nem ilyen volna, elsétálna a kor mellett, amelyben élünk, olyan volna, mint az MMA-ba tömörülő művészet zöme: veretesen unalmas. Nem azt állítjuk, hogy csak a társadalom-átalakító művészet lehet érdekes, pusztán annyit, hogy nem az a megoldás, ha politikátlanítjuk a művészetet, hanem sokkal inkább, ha védjük az autonómiáját, hadd legyen olyan, amilyen lenni akar: politizáló, aktivista, szubverzív, vagy éppen apolitikus. Csak elvárást ne támasszanak vele szemben – utalnék itt Ferencz Győző fent idézett szavaira.
Idén elterjedtek olyan hírek,
hogy a kormányzat a művészekkel való viszony rendezésére törekszik. Azaz konszolidációra a kultúra területén. Bárki legyen is az MMA elnöke, látnia kell, hogy a szervezet megléte bonyolult lelkiismereti problémákat okozott a magyar értelmiség egy igen jelentős részének. Például azzal, hogy az MMA bent ül az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) testületeiben, a kormány delegáltjaival együtt többséget alkotnak, sőt, az MMA elnöke dönthet az NKA pénzügyi keretei fölött is. Az például szép politikátlanító, konszolidáló gesztus volna, ha ebből kiszállna az MMA és annak elnöke.
Persze nem lesz könnyű konszolidálni a helyzetet. A három T-ből ma kettő üzembiztosan működik, és a harmadik, a tiltás is megjelent 2017-ben. Volt eset, hogy politikai okokból vetettek le műveket egy kiállítás faláról, illetve fenyegető üzenet érkezett a fölsőbb instancia felől: a kormányzat nemzetbiztonsági kockázatnak, felforgatónak nevezett két színházi alkotót, csak azért, mert politikai szerepet vállaltak. Jegyezzük meg ezt a pillanatot: ilyesmi nem fordult elő a rendszerváltás óta Magyarországon.
Közben tiltakozások, tüntetések, nemzetközi felháborodás közepette elfogadták a civiltörvény módosítását, a T/14967-et – azaz a külfölről érkező támogatásokból is működő szervezeteket megbélyegző törvényt –, amely művészeti, kulturális szervezeteket is érint. E percben még nem tudni, miként, annyit azonban sejthetünk, hogy a folyamat itt nem ér véget.
Ami a művészeti életet és a tiltakozást, valamint az intézményi autonómiát illeti, említsük meg itt azt is (és húzzuk alá kétszer), hogy a CEU ellen indított kormányzati támadás idején a Magyar Képzőművészeti Egyetem egyike volt azon kevés felsőoktatási intézményeknek, ahonnan egyértelmű tiltakozás érkezett. Csanádi Judit rektor nyílt levélben szólította fel a köztársasági elnököt, ne írja alá a törvénymódosítást.
Hogy ki csinálja a kulturális politikát
Magyarországon, az 2017-re végképp homályba veszett. Azt ugyanis maga Hoppál Péter kulturális államtitkár sem gondolhatja komolyan, hogy ő. Rá most már nem osztanak egyéb szerepet, csak szűkebb hazájában, Pécsen egy kis brutális Sorosozást, illetve a napokban fontos feladatot kapott ugyanitt, mint karácsonyfadísz. A poszt-faktuális világban ez simán lehetne a Hírcsárda híre is, de nem az. Eközben Balog Zoltán EMMI miniszter semmilyen módon nem nyilvánul meg a kultúra ügyeit illetően, támogatta viszont a Mészáros Lőrinc érdekeltségébe tartozó egyik céget az NKA miniszteri keretéből.
Ha már poszt-fakt: idén sem változott az a helyzet, hogy nem lehet tudni, pontosan mennyi is a hazai kulturális büdzsé. Elképesztő számok keringenek, de a napi működésben nem látszik a bőség – az állami költségvetés ma amúgy is gumikassza, amelyben ide-oda tologathatók a tételek. Korfestő elem, hogy idén még az a találgatás is felmerült egy lapban, hogy a Liget projekt azért lassult le, mert abból a pénzből épültek a vizes vébé beruházásai. A Ligetről amúgy sem sokat tudni, fekete paravánok mögött valami készül, a Néprajzi Múzeum közben már bezárt, Baán László az év vége felé elmondta, hogy 2021 a véghatárideje a Ligetben minden épületnek, a Néprajzit pedig már most építeni kezdik. Közben közönség elé lépett Dr.Gyorgyevics Benedek, a Városliget Zrt. vezérigazgatója, aki a csöndben távozott Mozsár István helyére állt, és aki szerint minden a legnagyobb rendben, „egymás sarkát tapossák a sztárépítészek” a Városligetben. Ő amúgy 2015 óta van a Zrt-nél, előtte sok évig a Quaestor egyik ingatlancégénél, a DunaCity Budapest-nél dolgozott.
Ma alig lehet tudni, hogy ki miért felelős, mi hol tart. Van például „kulturális alapellátás” program is minálunk, ennek már a bővítéséről is kijött a döntés, de, hogy mi történik valójában, eléri-e azokat a rétegeket, amelyek tagjai szinte mindenből kiszorulnak, az nem látszik. Minden homályos, és a polgár él a gyanúperrel, hogy minden csak PR. A poszt-faktuális világban elég csak bejelenteni, hogy valami létezik, de annak a valaminek nem feltétlenül kell ténylegesen is léteznie. Majd lesz. Vagy nem. De az már mindegy, addigra már más létezők létéről vagy nemlétéről fogunk találgatni.
Ismét létrejött hivatalos és nem hivatalos kultúra kettőssége,
ez 2017-re ugyancsak egyértelmű lett. Elég csak megnézni az M5 nevű kulturális csatorna műsorát, ott egyetlen pixel, egyetlen hang sem fordul elő arról a kultúráról, amelyet ebben az országban a kritikusan gondolkodó, kortárs művészeti közeg teremt, egyebek között például az OFF-Biennále Budapestről, amelynek idén volt a második kiadása, de a sor hosszan folytatható. A kettősséggel pedig régi dilemmák tértek vissza, és vele a rendszerváltás előtti értelmiségi pozíciók: részt venni vagy sem, belépni a hatalom által kontrollált erőtérbe, vagy kívül maradni, elfogadni bizonyos ajánlatokat, vagy dolgozni mostoha körülmények között, a periférián. A fiatalok számára még égetőbbek ezek a kérdések. Hol látszanak belépési pontok az intézményrendszerbe művészként, kurátorként? Ha például a tanszékem diplomakiállítását kérdés nélkül a Műcsarnokba viszi az egyetem, akkor miként alakíthatom ki én a magam viszonyát az intézményrendszerhez? Hol jön az én döntésem, állásfoglalásom? Ha egyszer beléptettek, ki tudok-e lépni? Ha kurátorként munkát keresek, mit fogadjak el és mit ne? Ha kutatnék, menjek-e az MMA csilivili intézetébe, ahol van pénz, de nincs szellemi műhely, vagy válasszam a szellemileg inspiráló helyeket, ahol azonban nincs pénz semmire? Csoda-e, hogy egyre többen választják a külföldet?
Ugyanakkor érdekes fejlemény,
hogy az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának egyik kutatása szerint az új intézményekbe beöntött beton és pénz, a fejekbe sulykolt tartalom sem írta át eddig alapvetően azt, amit a közvélemény kultúrának, művészetnek nevez, és azokat a neveket sem, amelyeket erről a területről fel tud sorolni. Papír van tehát arról, hogy kánont írni évi tízmilliárdokkal sem lehet, erre költeni fölösleges. A pénznek volna sokkal jobb helye is. Abban egyetért az ellenzéki pártoknak az a része, amely egyáltalán foglalkozik a kultúrával, hogy ha egyszer újra lehet kezdeni (most azt hagyjuk, hogy 2018 áprilisa után majd mit lehet újrakezdeni), akkor az intézmények szakmai autonómiájának visszaállítása az első lépés, majd az alulfinanszírozottságon kell segíteni, utána pedig a művészeti edukáció helyzetén, óvodától egyetemig. Nagyjából abban is, hogy erre tökéletesen megfelelő volna például az MMA évi tízmilliárdja. Úgyhogy egy MMA elnöknek talán érdemes volna végiggondolnia, mivel tudja igazolni szervezete létének szükségességét, mielőtt valaki kérdéseket tenne föl.
Apropó, kérdések.
Figyelemreméltó megnyilatkozás volt Gulyás Gáboré, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum igazgatójáé a 24.hu-n (Bárkinek joga van hülyeségeket gondolni és leírni, 2017. okt. 5.). A kérdező rendre Fekete György vaskalaposságával akarta konfrontálni Gulyás szemléletét, és ez annyiból stimmel is, hogy Fekete kikérte magának a 2012-es Mi a magyar? című kiállítást, az MMA pedig kinézte magának az intézményt. Gulyás Gábor főigazgató először lemondott 2012 végén, amikor a kormány az MMA-nak adta a Műcsarnok tulajdonjogát. Azután mégis maradt, és csak 2013 nyarán jelentette be, távozik, de ennek „politikai motivációja nincs”. Utána pedig miniszteri biztosként folytatta tovább, ezt Halász János államtitkár jelentette be. Lehet nem rákérdezni az ellentmondásokra, de az igazi konfliktus nem ott húzódik, ahol az újságíró véli. Az állam által fenntartott intézményeken kívüliek és belüliek között van a választóvonal, és ezt a vonalat a kormánypolitika húzta meg. Bezáratott újságokról jót vagy semmit, de muszáj idéznünk a Népszabadság egyik utolsó lapszámának adott interjúját is („Több fideszes barátom megszakította velem a kapcsolatot”, 2016. szept. 25.): „Azalatt a két év alatt, míg nem volt állásom, független kurátorként többet kerestem, mint előtte vagy mint most” – mondta akkor. A kérdező reflektálatlanul hagyta mindezt, pedig a helyzet az, hogy ha valaki a tényleges függetlenséget választja kurátorként ma, Magyarországon, nagyjából éhenhal. Másrészt, mintha nem jönne ki az a két év, a megszólaló 2014 novemberéig még a Velencei Biennáléért felelős nemzeti biztos (az elképzelt Budapest Biennáléért is ő felelt korábban), 2015 májusában pedig már szentendrei igazgató. Átíródnak a történetek. De az a mondat biztosan megáll, hogy „Mindazonáltal hosszú távon nekünk is az a jó, ha Budapesten divatos, trendi, színvonalas képzőművészeti élet van.” Persze, a verseny az jó. A többszintű intézményi struktúra, és ezeken belül a követhető művész „karrier-utak” szintén.
Most viszont eltűnhet a térképről
az egyik legfontosabb kortárs művészeti intézmény. Az FKSE (Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület) az anyagi ellehetetlenülés szélére került, tartalékai elfogytak. A vezetésnek most fenntartható pénzügyi modellt kell találnia, és ebben csak egy elem, hogy a nagylétszámú, de egyben sok passzív tagot is számláló egyesületi tagságból mindenki folyamatosan fizessen tagdíjat. A közel hat évtizedes és a rendszerváltás utántól kezdődően igencsak megújult egyesület a fiatal művészek pályakezdésének legfontosabb lépcsőfokát jelenti – de most más típusú elvárások is rá nehezedtek.
Nem lehet nem észrevenni, mennyire felértékelődött az FKSE kiállítási tevékenysége és Rottenbiller utcai galériája, amióta alig van a nagyintézményekben kortás kiállítás. Pedig egy non profit hely fenntartása sokba kerül – még úgy is, hogy az FKSE a piaci ár alatt bérli, a kerület jóvoltából. Ugyanakkor a projektjeit, nemzetközi együttműködéseit is vitte tovább, folyamatosan lehetőséget biztosítva az új művészeknek – ez a kettős elvárásrendszer felőrölte a szervezet erejét. Az, hogy elutasította a pályázást az MMA-hoz és az NKA-hoz is, elvszerű, de kemény döntés volt – igaz, hogy működésre nem tudtak volna pályázni amúgy sem. Pontosan itt a jelenlegi rendszer egyik rákfenéje: működési támogatás nincs, a TAO a képzőművészeti területen nem használható fel, a magán-mecenatúra gyerekcipőben jár. Projekteket úgy-ahogy lehet finanszírozni, működést nem. Jól hangzó buzzword-ök állnak rendelkezésre: proaktív fundraising, támogatói a(u)kciók, gazdasági tevékenység, közösségi finanszírozás, satöbbi, de nagy kérdés, hogy a jelenlegi hazai környezetben, kortárs művészeti profillal mi az, ami ebből megvalósítható.
Felelőssége lehetne itt az FKSE egykori tagjainak, akik adott esetben már beérkezett művészek. A világban igen gyakori, hogy az az „alumnus” kör, amely egy adott szervezethez kötődik, segít fönn is tartani azt. Közel hat évtized alatt nagyon sokan voltak az FKS, majd az FKSE tagjai: most volna itt az ideje a generációkon átívelő szolidaritásnak.
A címben idézett 2014-es kiállítás (Nem túl távoli jelen) az FKSE-ben jövőképekkel foglalkozott, nos, most már az is szép volna, ha a jövő év végig ellátnánk. Egy biztos: előbb-utóbb elválik, mit hoz majd a – jelen.
Nyitókép: A „Nem túl távoli jelen” című, 2014-es FKSE-beli kiállítás stickere a Stúdió Galéria mosdójában. Fotó: artPortal
A cikk lejjebb folytatódik.