Tizennyolc évesen, érettségi szünetben Balatonboglárra vetődött, ahol a Kápolnaműteremben megismerkedett Molnár Gergellyel. Szinte azonnal az író, teoretikus Molnár punkzenekarában, a Spionsban találta magát, és a fotók, amelyeket erről a rövid életű projektről ismerünk, javarészt az ő nevéhez fűződnek. 1978-ban a Spions tagjai emigrálnak, Zátonyi marad, a zenekar megtermékenyíti a hazai közeget, és a nyomukban elindul a nyolcvanas évek underground zenei hulláma. A zene közben kikopott Zátonyi életéből, a fotó viszont maradt, lipcsei egyetemi évek következnek, pár év után tér vissza Budapestre. Zátonyi Tiborral, interjúnk első részében a hatvanas-hetvenes évek óta továbbélő, budapesti szubkulturális színterekről és színhelyekről beszéltünk, most rákanyarodunk a nyolcvanas évekre.
A #nyolcvanasévek alcímű interjú sorozatunk beszélgetéseit, egy kutatás részeként Szabó Eszter Ágnes és Balázs Kata (SZEA, BK) készítették. Ott hagytuk abba az előző részben, hogy miként csöppen bele egy tizenéves fiatalember a hazai ellenkultúra, az új művészet közösségeibe.
Zátonyi Tibor (ZT): Rengeteget olvastunk, mert ciki lett volna, ha megkérdezik, hogy milyen volt a könyv, és nem olvastuk. Több író és művész, éppen csak tűrt, vagy betiltott szerző ült a közeli kocsmákban a Batthyány tértől a Clark Ádám térig. A Toldyban lehettél rossz tanuló, de ha valaki nem volt tájékozott, és magyarból vagy történelemből rossz volt, és nem tudott tíz József Attila verset kívülről, az nem ülhetett be a nagyobbak közé, még ezekbe a kocsmákba sem. A szüleim nem láttak addig annyit olvasni és verset tanulni, mint akkor, de ismerni kellett a Jimi Hendrix-számokat, és később a Cseh Tamás dalok szövegét is. A Toldy Teátrum, a hatvanas évek végén, gimnáziumi keretek között előadta Ginsberg Üvöltését, tehát ez a kulturális orientáció ilyen mértékben meghatározó volt. Szentjóby, Galántai vagy Erdély Miklós nevét szintén ismertük már, és a középiskola vége felé lassan elkezdődött a körzet elhagyása is. Így jutottam el valahogy az érettségiig, és az érettségi szünetben, ami nagyjából két hét volt akkor, tanulás helyett megszöktünk Balatonboglárra. Persze tudtuk, hogy vissza kell érnünk az érettségire. Már nem tudom, hogy ki mutatott be kinek, mi hogyan történt, de 1976-ban az első Molnár Gergely előadáson már nekem kellett vetíteni. Egy Lou Reed számot adott elő (Walk On The Wild Side – a szerk.) zeneakadémistákkal. Diavetítővel fekete-fehér diákat vetítettem a koncert alatt.
SZEA, BK: Hogyan váltottál diavetítőről gitárra a zenekarban?
ZT: A koncert után az egyik gitáros, ifjabb Kurtág György kiszállt. Elkezdték mondogatni, hogy tudok zenélni és álljak be, de mondtam, hogy gitározni azért nem tudok annyira jól. Mégis az lett a vége, hogy egy fél évet gyakoroltunk Hegedűs Péterrel (később Peter Ogi – a szerk), aztán próbáltunk is. A zenekarban egyébként igyekeztem egyszerre gitározni és fényképezni is, egy darabig csináltam együtt a kettőt, de aztán komolyabbra fordult a gitározás, és mind a két kezemre szükség lett. Megvannak a képek is, ezeket majd egyszer előszedem, ha ráérek.
SZEA, BK: Olyan zenei élmények után, mint a Kex-koncertek, vagy a jazz szeretete, hogyan tudtad értelmezni a Spions-t?
ZT: Ez egy új feladat volt, amit audio- és vizuális oldalról egyaránt próbáltam megközelíteni. Molnár Gergely nagyon erős, szuggesztív személyiség, és határozott dolgok voltak a fejében, amiket megpróbáltunk megvalósítani. De mondta azt is, hogy mindenki azt csinál, amit akar. Kitalálta ezt, ami tulajdonképpen egy projekt volt, csak akkor még nem használták ezt a szót. Felvázolt valamit és azt, hogy miként akarja megcsinálni. Ezután akinek nagyon nem tetszett, az elment, akinek meg tetszett, az maradt, mint ahogy Hegedűs Péter is, aki Zeneakadémiára járó hallgatóként azonnal elkezdett másképpen öltözni, és gitárt vett a kezébe. Mindenki a maga módján próbált ebben részt venni.
SZEA, BK: Mennyire volt köthető a produkció Molnár Gergely színházi aktivitásához?
ZT: Nagyon is. Ha nem lenne ilyen borzasztó hangzása a szónak, akkor mondhatnám, hogy „rock-színház” volt, de tényleg leginkább színpadi produkció volt rockzenével. Nevezhetjük performansznak is. Az elején nem volt sem megtervezve, sem leírva, lerajzolva, vagy megrendezve de a Müller Péter már akkor színpadképet koreografált az előadáshoz. Már az elején sem arról volt szó, hogy életünk végéig koncertezni fogunk együtt, hanem arról, hogy annak kell hatást elérnie, amit aktuálisan, élőben a színpadon csinálunk. Molnár Gergely nagyon jól felépítette a saját verzióját, és nem is tudni pontosan, hogy ő építi a történetet, vagy a történet építi őt, de ez a mai napig így van. Nem tudni, hogy az események hatására változik ő maga, vagy a világ úgy alakul, ahogy ő azt eltervezte. Ennél „homályosabban” nem tudom megfogalmazni.
SZEA, BK: Összesen három Spions koncert volt. Kettő félbeszakadt, és egy negyediket, a MOM-ban a kezdés előtt mondtak le. Ezután eldöntöttétek, hogy elmentek Magyarországról. Hogyan jutott el a dolog az ötlettől a megvalósításig?
ZT: Sokan ábrándoztak arról, hogy menni kéne. Végül beadtuk az útlevélkérelmet. Még konspiráltunk is, hogy ne egyszerre kérvényezzük, hogy ne legyen gyanús. A többieknek meg is jött az útlevele, de én nem kaptam semmilyen értesítőt. Aztán először elment a Gergely, később elment Péter is, őt kevesebben kísértük ki, és nekem még mindig nem jött meg az útlevelem. Se a családom nem tudta, se a barátnőm, hogy mire készülünk, hogy nehogy valami közbeszóljon. Azt gondoltam, hogy megjön az útlevél, másnap bejelentem és elmegyek. Egyik nap hazaérve egy értesítő várt. Felcsillant a szemem, de nem útlevél volt, hanem azonnali katonai behívó. Annyira megdöbbentem, hogy be is vonultam katonának.
BK, SZEA: Gondoltál arra, hogy téged szándékosan nem engedtek ki, hogy ezzel véget vessenek a Spions-történetnek?
ZT: Ezerszer végiggondoltam, hogy ez hogyan és miért történhetett így, de nem találtam arra utaló nyomot, hogy szándékos lett volna. Amikor már ki lehetett kérni az iratokat, kiderült, hogy nincs rólam semmilyen jelentés. Ez persze lehet, hogy nem igaz, de amikor kértem, nem találtak semmit. Azért is gondolom, hogy ebben nem volt előre megfontolt szándék, mert a katonaságnál azt mondták, hogy két évig ne is próbálkozzunk útlevelet kérni, nem mehetünk külföldre a „hadititkok” miatt. Én leszereltem, és azonnal beadtam a kérelmet, egy hónap múlva meg is kaptam, és már mentem is Párizsba. Persze a Spions addigra már nem volt együtt, vége volt. Egyébként Molnár Gergellyel 1982-ben találkoztam utoljára Párizsban. Emlékszem, hogy azt mondtam neki: „Én most elmegyek Angliába, majd ha visszajöttem, felhívlak.” Visszamentem, de nem hívtam fel, mert már részemről is vége volt, ő pedig elment Amerikába. (Molnár Kanadában telepedett le – a szerk.)
BK: Lipcsében jártál egyetemre, ott tanultál fotózást. Mire hazajöttél, a neved már ismert volt ideheza?
ZT: Lipcsébe még a katonaság alatt jelentkeztem. Tudtam, hogy az Iparra nem vennének fel, mert nem tudok kellően rajzolni, a zenei pályám szintén reménytelennek tűnt, és valaki javasolta a lipcsei egyetemet. Akkor még nem volt internet és azt is ki kellett derítenem, ott a katonaságnál, hogy egyáltalán innen, Magyarországról hogyan lehet felvételizni egy külföldi egyetemre. Lehetett menni Varsóba és Lipcsébe, németül tudtam, lengyelül meg nem. A telefonkönyvből kerestem ki a címeket, hogy hova írjak levelet. Sikerült, felvettek. Nagyon jó hely volt, a „Lipcsei iskola” ugyebár fontos jelenség lett a képzőművészetben. Több osztálytársam vált valóban világhírűvé, Neo Rauch, például. Viszont ezalatt is sokat voltam itthon, nem tűntem el évekre, hanem utaztam. Egyébként csak egy kicsit voltam idősebb azoknál, akik Magyarországon akkor kezdtek fotóval foglalkozni. Ugyanez igaz az akkori alternatív zenekarokra is, amelyek szintén keresték velem a kapcsolatot, de nálam akkor már az a fajta zenélés elmúlt. Emögött ne sejts semmi nagyszabású dolgot, szerintem egyszerűen az történt, hogy akkor minden elkezdett megint működni. Ebben az időben megint elindult egy nagyon termékeny időszak. Elindult a Liget Galéria, kiállítások, koncertek, minden héten buli, és mindenki maximum 30 éves volt. Ez is elmúlt aztán. Én a ciklikusságban hiszek inkább, mint az örökérvényű hatásokban. Most például nem járok kiállításokra, mert úgy érzem, hogy a szórakoztatóipar gyakorlata, a konzerv, meg az instant beszippantja a képzőművészetet is. Most egy kicsit várok.
Balázs Kata az EMMI-MANK Kállai Ernő művészettörténészi és műkritikusi ösztöndíjasa.
Nyitókép: A SPIONS — Pierre Violence, Anton Ello és Zátonyi Tibor — az Egyetemi Színpadon 1978. január 15. © Fotó: Vető János; Zátonyi gyűjtemény, Artpool Művészetkutató Központ
