Januári keltezésű információ, hogy Páldi Lívia magyar kurátor márciustól a dublini Project Arts Centerhez igazol, az intézmény képzőművészeti tevékenységéért felel majd. A 2015-ös OFF-Biennále Budapest (OFF) idejére hazajött, hogy Molnár Edittel közösen kiállítást rendezzenek Újrajátszott történelem címmel az OSA-ban, de amúgy külföldön dolgozott az elmúlt években. Méghozzá egy különösen izgalmas helyen, a svédországi Gotland szigetén, Visby városában, a Baltic Art Center (BAC) igazgatójaként. Azt megelőzően, 2007 és 2011 között a Műcsarnok kurátora volt, de dolgozott korábban a C3-ban és az ICA-D-ben is, itt, vagyis Dunaújvárosban, a kortárs művészeti intézet alapítói közé tartozik. Budapesten beszélgettünk vele, Visby és Dublin között félúton, az elmúlt éveiről, a jelenlegi hazai helyzetről és persze a jövőről.
Páldi Lívia. Fotó: Csoszó Gabriella / Project Arts Centre
aP: Mennyi időt töltöttél a Baltic Art Centerben (BAC) végül, és milyen projektjeid voltak?
Páldi Lívia: (P.L.): Négyéves szerződésem volt, amire még fél évet ráhúztam, hogy be tudjam fejezni azt a három könyvet, amin dolgoztam. Intézményi munkámat erősen meghatározta a saját ismerkedési folyamatom a hely geopolitikai, történeti és kulturális környezetével. Gotland Svédország legnagyobb szigete, és elhelyezkedése miatt mindig is sajátos pozíciót foglalt el mint határövezet és védelmi vonal a Balti tengeren. A középkorban a „főváros”, Visby fontos kereskedelmi központ, az egyik leggazdagabb Hansa város volt. Ezek az örökségek mindmáig dominálják a szigetről kialakított képet és közbeszédet. A BAC első épülete egy felújított egykori mag-tározó volt, amit a kilencvenes évek végén egy kulturális központ részeként képzeltek el. Része volt annak a programnak, amelynek célja a balti kapcsolatok újragondolása volt, a kelet-európai rendszerváltásokat, változásokat követően, illetve illeszkedett az akkori decentralizációs trendbe is, amely több állami intézményt igyekezett kiszervezni Visbybe. Elindult a szigeten levő, megfigyelő- és védelmi szolgálatot teljesítő katonaság leépítése is, ami az orosz agressziótól tartva pár éve ismét erősödött. Több művészt érdekelt a Gotlandon máig működő katonai gyakorlótér, illetve a szigeten található egykori védelmi (erőd-, és bunker) -rendszer. Talán az sem lényegtelen – és most csak az elmúlt század történetére utalok –, hogy Gotland hosszú múltra tekint vissza a menekültek befogadása terén. A sziget 20. századi történelme az ami az egyik fontos kiindulópontja lett a BAC-ról való gondolkodásomnak.
aP: Milyen formában kezdett el ez téged érdekelni? És miként jutott kifejezésre a projektekben?
P.L.: Érdekelt, hogy az erősen reprezentált középkor mellett hogy és miképpen, milyen környezetben jelenik meg a számomra marginalizáltnak tűnő 20. század emlékezete. Ez mindjárt azt is jelentette, hogy számomra a sziget észak-keleti része vált „alapanyaggá” és témává, mert itt fonódik össze három meghatározó elem: a katonai/védelmi rendszer, az ipartörténet és a szindikalista múlt – évszázadokra tekint vissza ugyanis a mészkő bányászat és cementgyártás –, illetve itt találhatók azok a geológiai képződmények (rauk), az a természeti arculat, amely a leginkább jellemző Gotlandra. Kiválasztottam a svéd /balti történelemnek, társadalom-, politika-, és kultúrtörténetnek azon fejezeteit, amelyek vizsgálata mentén újra lehetett gondolni és szervezni a BAC-ot mint lokálisan és nemzetközileg is releváns művészeti intézményt. Ez a folyamat keretezte a projekteket, a művészek kiválasztását, a rezidencia programok, produkciós programok, workshopok szervezését is. Ugyanakkor ez lett a motorja a BAC transzformációjának, az új intézményi misszió kialakításának is, és segített újratervezni olyan szignifikáns programokat, mint a 2004-ben Johann Pousette alapító igazgató alatt beindított Production-in Residence. Ennek röviden az volt a lényege és egyben az újdonsága is, hogy a produkció vált rezidenssé, a művész maga dönthette el, hogy mennyi időt szeretne a szigeten tölteni.
Visby, Gotland. Fotó: esys.org
aP: Mennyire kaptál szabad kezet a művészek kiválasztásában?
P.L.: Teljes szabadságot kaptam. Volt természetesen egy felügyelőbizottság, mint ahogy voltak belső és külső elvárások is, amik erős kihívást jelentenek egy olyan kis intézmény esetében, mint a BAC. Ilyen volt például az, hogy legyen nemzetközi és lokális relevanciája is a munkánknak, illetve az, hogy legyen látható és a helyiek számára is közönségbarát amit csinálunk. Ez elsőre szinte kivitelezhetetlen vállalkozásnak tűnt. Egy sziget mindig sajátos, sokszor zárt társadalmi és mentális közeg, és alapvető tulajdonsága a szezonalitás. Visby 200 km-re fekszik Stockholmtól. Kedvelt nyaralósziget, elsősorban a stockholmi középosztály számára. Június közepétől két hónapig tart a nyári csúcs – ekkor öt fesztivál megrendezésére is sor kerül –, majd legkésőbb októbertől beáll a csendes időszak. A BAC misszióját 2007-ben újraírta a megváltozott költségvetés és kultúrpolitika. Bár alapvetően residency-ként lett kategorizálva, végül inkább egy inkubátor és think-tank-jellegű intézménnyé vált az akkori igazgató, Lisa Rosendahl vezetése alatt. Amikor az elhúzódó, majdnem másfél éves köztes időszak után átvettem az intézményt, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy közösséget és nem közönséget kell építeni. Hangsúlyozni kellett, hogy Gotland szigetén vagyunk, és valamiképpen ezzel a helyszínnel is kell, mint kvázi anyaggal dolgoznunk.
A „Curating the Political” kurátori szeminárium záróeseménye. Fotó: Páldi Lívia / BAC – Baltic Art Center, 2013
Ugyanakkor fontos volt számomra, hogy a korábbi erősen elméleti időszaknak a fókuszában a szerzőiség, a kortárs művészeti produkció/munka feltételeinek, valamint az intézményi, társadalmi és művészi folyamatok kapcsolatának újragondolása állt. Mindez – együttesen a költségvetési és szervezeti kihívásokkal – formálta a művészekkel való közös munkát. Többszereplős, kisebb léptékű projektekben gondolkodtam. A művészekkel való viszony is szorosabb lett, mert közösen alakítottuk ki a projektek pénzügyi keretét. Tematikussá tettem a nyílt pályázatainkat is, de az első két évben kizárólag meghívásos rendszerben dolgoztam. A BAC tökéletes rövidebb és fókuszált rezidenciák, workshopok megrendezésére. Voltak nemzetközileg is releváns projektek, mint 2013 nyarán a Perpetuum Mobile-vel (Ivor Stodolsky, Marita Muukkonen) közösen rendezett háromnapos kurátori szeminárium (Curating the Political), a stockholmi Index-szel koproducerelt Goshka Macuga film és kiállítás, vagy a Umeåi Bildmuseet-tel közösen szervezett koprodukciós partnerség, aminek a keretében támogattuk és kiállítottuk John Akomfrah-nak a tavalyi velencei biennáléra készített Vertigo Sea című installációját. Ezekkel párhuzamosan 2014 tavaszán elindult egy erősen helyi kollaborációkat erősítő workshop és előadás-sorozat a future_island.
Susanne Kriemann: Duskdust. Szerkesztők: Susanne Kriemann, Páldi Lívia. Szerzők: Kirsty Bell, Páldi Lívia, Jussi Parikka, Maria Barnas. BAC – Baltic Art Center / Sternberg Press, 2016
aP: Susanne Kriemann rezidenciaprogramja után egy művészkönyv is készült a Sternberg Press kiadó gondozásában. Ebben milyen szereped volt?
Project Art Centre, Dublin. Fotó: Ros Kavanagh / Project Art Centre Facebook
aP: Egy darabig Budapesten voltál, most márciustól pedig Írországban fogsz dolgozni. Tudatosan kerestél külföldön munkát, vagy a BAC után szerettél volna itthon elhelyezkedni?
P.L.: A BAC-ban töltött időszakot követően szerettem volna hazajönni egy időre, de én nem vagyok szabadúszó típus, hanem az intézményi munka inspirál. Bár volt néhány tervem, később az vált nyilvánvalóvá, hogy ezek itt most a magyar közegben nem fognak működni. A másik ok pedig az, hogy szerettem volna még „tanulni”, más kulturális és intézményi környezeteket megismerni és angol nyelvű közegben dolgozni. Írország és Észak-Írország mindig is érdekelt; a dublini Project Arts Centre-ben, kurátorként nem csupán klasszikus kiállításrendezési feladataim lesznek, hanem részt veszek majd ennek a több mint ötven éve működő intézménynek az újragondolásában is – és ebben rengeteg lehetőséget látok.
Újrajátszott történelem, OSA Centrális Galéria. Kiállítási enteriőr, OFF 2015. Fotó: Aknay Csaba / Orbital Strangers Project / OFF-Biennále Budapest Archívum
aP: Tavaly tavasztól részt vettél az OFF-Biennálé Budapest (OFF) kurátori stábjának munkájában. Az OFF sok szempontból úttörő kezdeményezés itthon, és idén szeptemberben startol a második kiadása. Másfél év távlatából hogyan értékeled a megvalósult munkát?
P.L.: Az értékelésekkel óvatos vagyok. Az oldenburgi Edith- Russ Haus vezetőjeként dolgozó Molnár Edittel egy nemzetközi, a közelmúlt történeti eseményeinek újraértelmezését szorgalmazó kiállítás, az Újrajátszott történelem kurátoraiként dolgoztunk az OFF első kiadásában 2015-ben. Ez a közös munka – ahogy a tavalyi Kick OFF című beszélgetésen is elmondtam – egy összetett hiátusra hívta fel a figyelmet. Egyfelől, hogy mennyire tud a white cube kiállítás mint releváns formátum működni a kormányzat által meghackelt, és a kortárs művészet intézményeit tekintve szinte ellehetetlenített közegben, másfelől hogy mik lehetnek a reflexió és kritikai elemzés, a különböző szcénák közti párbeszéd és együttműködés produktív módjai és terei ebben a válságban. Ennek része a biennálé formátum újratöltése is. Engem a közös gondolkodásból elsősorban a kortárs művészet mint az intézményi változások generátora érdekelt, hogy milyen stratégiák, intézményi és művészet-produceri modellek képesek proaktívan működni az aktuális politikai és társadalmi változások, illetve a regionálisan és globálisan is számottevő kultúrharc közepette. Az OFF egyik legnagyobb kihívása az, hogy miképpen legyen reflektíven távolságtartó, ugyanakkor aktív résztvevője és formálója is annak a folyamatnak ami visszaköveteli a intézményeket, a professzionalitást és a közintézményi autonómiát. Illetve, hogy hogyan építsen egy alternatív produkciós struktúrát és legyen egy többféle közeget megszólító platform. Az elmúlt év engem csak abban erősített meg, hogy ez messze nem pusztán kurátori feladat, hanem felelős (kultúr)politikai szerepvállalás.
A cikk lejjebb folytatódik.