A nemek közti egyenlőtlenséget a képzőművészetben a Guerrilla Girls híres plakátja tematizálta 1989-ben. A plakát hatásosságát a statisztikai adat egyértelműsége adta: a New York-i Metropolitan Múzeum Modern osztályán a kiállított művészeknek kevesebb mint 4 %-a nő. A plakát egy csavarral ugyanakkor arra is rámutatott, hogy nők mégis nagy számban láthatók a múzeumban, az aktok 76%-át ugyanis ők teszik ki
A művészcsoport több szempontból is vizsgálta a női alkotók képzőművészben betöltött szerepét. Készítettek statisztikát arról, hogy a művészeti lapok milyen arányban közölnek írásokat, recenziókat női alkotók projektjeiről. Arról is, hogy milyen arányban mutattak be a múzeumok női művészeket az egyéni kiállítások során. Valamint azokról a kereskedelmi galériákról, amelyek egyáltalán nem képviselnek női művészeket, vagy ahol a számuk 10% alatt marad. Közöltek értékelést galériákról, kiemelve azokat, amelyek fejlődőképesnek bizonyultak, és a korábbinál több női művészt reprezentálnak. Illetve azokról a kritikusokról, akik írásaikban aránytalanul keveset foglalkoznak nőkkel.
Nálunk tavaly áprilisban Oltai Kata (FERi Galéria) egy Facebook bejegyzésben tett közzé listát arról, hogy magyar, kortárs kereskedelmi galériák milyen arányban képviselnek nőket.
A következőkben a hazai művészeti közeg egy másik szegmensét szeretném beemelni a képbe. Írásomban megkísérlem a nők képzőművészeti jelenlétének arányát, alulreprezentáltságát újra tematizálni, egy nehezen vizsgálható szempontot állítva a fókuszba: kimutatható-e valamiféle összefüggés a megkérdezettek neme és az általuk preferált alkotók neme között?
A homoszocialitásnak nevezett fogalom olyasmit jelent, hogy „hasonló a hasonlónak örül”, a magához hasonló társaságát keresi, azzal érzi jól magát. Pontosabb megfogalmazásban a homoszocialitás az azonos neműek közötti nem szexuális töltetű vonzalmat, érdeklődést jelenti, azt a jelenséget írja le, hogy egy adott társadalmi kontextusban hogyan válik dominánssá az azonos neműek csoportja.
Példaként kínálkozik a hazai politikai élet, a jelenlegi magyar kormány, amelynek összes tagja férfi. De a művészet területén is találunk hasonlóan domináns csoportot: az MMA Képzőművészeti Tagozatának 35 tagja is mind férfi. Ez a példa azért érdekes, mert a kormánnyal ellentétben nem időszakosan változó, hanem állandó, kulturális értéket képviselő csoporttagságot ír le. Figyelemre méltó, hogy az MMA mihez kezd azokkal a nőkkel, akik teljesítményük alapján a képzőművészet labdájába is rúghatnának, ha ez meg lenne engedve a számukra. De úgy látszik, nincs megengedve: Lovas Ilona ugyan az MMA akadémikusa, de ott iparművészként van elrejtve a képzőművészetre kíváncsi tekintetek elől. De térjünk vissza az eredeti kérdéshez: kimutatató-e a homoszocialitásnak nevezett jelenség és annak hatása a képzőművészetben?
Objektív, statisztikai alapú vizsgálódásra alkalmas terepet kerestem ahhoz, hogy a téma megközelíthető legyen. Az adatok az Új Művészet című folyóirat Körkérdés rovatának elemzéséből keletkeztek. Sinkovits Péter főszerkesztő először 2004-ben intézett kérdést „a kortárs művészettel foglalkozó kollégákhoz, hogy jelöljék meg az elmúlt év legjobb, legfontosabb kiállítását.” A Körkérdés struktúrája kiválón alkalmas efféle vizsgálat elvégzéséhez, mivel a megkérdezettek név szerint szerepelnek és válaszaik is konkrét neveket tartalmaznak. Minden megkérdezettnek indokolnia is kellett a választásait. A vélemények tehát nem összegződtek egy szavazás alapú toplistában, vagyis a megkérdezettek és az általuk megnevezett művészek egyértelműen azonosíthatók.
Írásomban a 2004 és 2017 közötti Körkérdések anyagát dolgoztam fel. A lap az év első hónapjaiban közölte az általuk felkért kompetens művészeti szakmai szereplők válaszait az előző év számukra legfontosabb kiállításáról, kiállításairól, művészeti eseményeiről, felfedezettjeikről. A szerkesztők évről-évre széles merítésben és a megkérdezettek személyét illetően változatosságra törekedve választottak alanyokat.
A válaszokat a megkérdezett neme és a válaszokban említettek neme szerint csoportosítottam. Az elemzés során megnéztem, hogy a szerkesztő milyen arányban kért fel férfi és női válaszadókat. Az egyes válaszadók válaszait is az említett művészek biológiai neme szerint értékeltem. Csupán azokat a válaszokat dolgoztam fel, amelyek név szerint említettek alkotókat akár az „év kiállítása”, akár az „év felfedezettje” kategóriában, vagyis a csoportos kiállításokat nem vettem figyelembe. A nevesített csoportokat, ahol pontosan lehet tudni, hogy a csoport kiket takar, ott azok tagjait nemük szerint osztottam fel (pl. a „Kis Varsó” említésekor 2 férfi, a „Tehnica Schweiz & Katarina Šević” esetében 2 férfi és 1 nő került a grafikonoszlopba).
Az „év csalódása” kérdésre adott válaszokat nem vettem figyelembe. Egyrészt azért, mert ez a kérdés nem szerepelt minden évben a feltett kérdések között, másrészt egy egyszerre pozitív és negatív irányban is ható faktor ellehetetlenítette volna a statisztika kialakítását.
Bár a grafikonok konkrét évek adatait tartalmazzák, úgy döntöttem, hogy nem adom meg az évszámot. A Körkérdések egymásutánja nem rajzol ki semmilyen tendenciát, a válaszadók ehhez túlságosan véletlenszerűen lettek kiválasztva; ezért az évszám csak a visszakereshetőség szempontjából bír jelentőséggel, ezt pedig a személyek beazonosíthatósága miatt nem akartam megkönnyíteni.
A grafikonok hasonló mintázatot követnek, tehát nem szükséges közölnöm mindegyiket. Egyet-egyet mégis érdemes kiemelni közülük. Kezdjük azzal az évvel, amikor a nők számára a legkedvezőbben alakult a széljárás, azaz a legnagyobb arányban és szám szerint is legtöbben szerepelnek.
Mint látható, a jelöltek aránya ebben a nők számára legpozitívabb esetben is erősen elbillen a férfiak javára. A férfiak csaknem háromszor annyi férfit neveztek meg, mint nőt, a nők pedig több mint kétszer annyit.
Nézzük a másik végletet, a nők említésének szempontjából!
Ebben az évben a férfi válaszadók egyáltalán nem említettek női művészt, a nők pedig 1:5 arányban. Összesítve tehát tíz férfira jutott egy nő.
Egy másik évben a 8 férfi válaszadó összesen egy nőt említett, aki egy művészpáros egyik tagja:
A férfiak ebben az évben 21-szer annyi férfit neveztek meg, mint nőt. A nők pedig majdnem háromszor annyit.
Volt egyetlen év, amikor változott a koncepció, művészettörténészek és kurátorok helyett művészeket kérdeztek meg:
E grafikon adataiból a válaszadók aránya a legfigyelemreméltóbb. Egyetlen más esetben sem fordult elő, hogy a megkérdezettek aránya ennyire elbillent volna: majdnem hatszor annyi férfi művész véleményére voltak kíváncsiak, mint nőére. Sajnos nem tudni, hogy ebben az esetben milyen nemű volt az adott szerkesztő, aki a művészeket felkérte, pedig figyelemre méltó tény volna, akár férfiről, akár nőről van szó.
Nézzük meg az egyetlen olyan évet, amikor – lapszerkesztői közlés szerint – helyhiány okán toplistában vonták össze az eredményeket, és emellett közölték a listáról lemaradt jelöltek neveit is:
A toplistán egyáltalán nem szerepelnek nők. Az nem derül ki, hogy a válaszadók közötti konszenzus alapján kerültek-e föl a nevek erre a listára, vagy legalább két, egymástól független jelölés kellett hozzá. Akárhogy is, az látható, hogy a konszenzus-kényszer a versenyhelyzet eldöntésekor a nők esélyeit csökkentette. Ha összesítjük a jelöléseket, mégis azt látjuk, hogy a nemek aránya ebben az évben volt a legkedvezőbb a nők számára: 13 férfira jutott 5 nő (2,6), a korábban legjobbnak ítélt évvel szemben (2,63). Elmondható tehát, hogy ebben az évben a toplista kiválasztó mechanizmusa tette hangsúlyosabbá a nők hiányát.
Az összes többi évben, a bemutatottakhoz hasonlóan, mindig kevesebb nőt neveztek meg, mint férfit. Ahogy láttuk, még abban az évben is, amikor a legnagyobb számban emeltek ki nőket, majdnem háromszor annyi férfit neveztek meg.
Lássuk az összesített adatokat!
Látható, hogy a női művészek a férfiak és a nők jelöltjei között is lényegesen kisebb számban szerepelnek, ugyanakkor kimutatható az összefüggés a válaszadó neme és az általa preferált alkotók neme között. A férfi válaszadók kb. hatszor annyi férfit jelöltek, mint nőt; míg a női válaszadók esetében minden harmadik férfi jelöltre jut egy női.
Ez az adat megerősíti azt az ismert tényt, hogy preferenciáink befolyásolják az értékítéleteinket is, és ennek a ténynek vannak gender-szempontú következményei is, akár tetszik, akár nem. Ami a preferenciák szerepét és további hatásait illeti, igencsak figyelemre méltó, ahogyan az egyik körkérdésben felkért (férfi) szakember „az év csalódását” firtató kérdésre válaszolt: „Csalódás nem ért, mert azokra a kiállításokra, amelyek nem keltik fel az érdeklődésemet, nem megyek el.” Ez a válasz nem csak a személyes érdeklődési preferenciák létezésének explicit elismerése, ennél jóval több. A mondat a kognitív disszonancia feloldásának egyik stratégiáját is mutatja: ha valaminek megelőlegezzük a bizalmat, és energiát fektetünk bele (pl. elmegyünk és megnézzük a kiállítást) akkor az előzetes elvárásunk nagyobb valószínűséggel teljesül, és a kiállítás nem fog csalódást okozni. Kevésbé vagyunk kritikusak azzal, amit eleve preferálunk. Az idézett mondat világosan tanúskodik az előzetes elvárások és a kötődések erejéről, hiszen a megkérdezett csak és kizárólag olyan kiállításokat néz meg, amiről volt valamiféle pozitív prekoncepciója, és ez a prekoncepció számára minden esetben igazolódik is.
Mindezt magától értetődőnek, természetesnek is tarthatjuk, mindnyájan többé-kevésbé így működünk. Szakmai zsinórmértékként azonban kicsit furcsán veszi ki magát.
Megfontolandó a prekoncepciók és kötődések erejének negatív hatása is. Amitől eleve megvonjuk az előzetes bizalmat – még ha csak azért is, mert az adott kiállítás megtekintése nem fért bele az időnkbe – azt később hajlamosabbak vagyunk rossznak minősíteni. A negatív hatást a magunk számára gyakran magyarázzuk azzal, hogy bizonyára nem véletlenül nem keltette fel az esemény az érdeklődésünket; ha annyira jó lett volna, eljutott volna a híre hozzánk; ha nem sikerült megnézni, bizonyára nem is volt jó.
Minthogy a Körkérdésekben a válaszok konkrét személyekhez köthetők és azonosíthatók, módunkban áll megvizsgálni azt a kérdést is, hogy az intézményes, illetve formális kapcsolatok szerepet játszanak-e a válaszokban.
Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy melyik nem milyen arányban nevez meg magához, vagy a saját intézményéhez köthető művészt, akkor azt tapasztaljuk, hogy a férfiak kevesebb fenntartással, gyakrabban említenek olyan művészt, aki a saját intézményük által szervezett kiállításon szerepelt, mint a nők. A nők viszont saját partnerüket, vagy a partnerükhöz köthető szervezésben bemutatott kiállításon szereplő művészt neveznek meg gyakrabban. Az egyik évben például nyolc válaszadó férfi közül 3 nevezett meg kizárólag olyan alkotót, aki a saját intézményében megvalósult kiállítás művésze, míg az 5 válaszadó nő között csak egy volt ilyen. A válaszadó nők közül ketten a saját partnerüket nevezték meg a legjobb teljesítményt nyújtóként, míg a férfiak között ugyanez az eset egyáltalán nem fordult elő.
Az összeférhetetlenség problémáját már 2004-ben érzékelte és finoman jelezte is Sinkovits Péter, amikor a rovatindító bevezetőjében így fogalmazott: „A válaszokból megítélhető, hogy a kollégák szívesen beszélnek azokról a kiállításokról is, amelyekben valamilyen módon részt vettek, esetleg közvetlen közreműködőként, s mivel teljes odaadással foglalkoztak a téma feldolgozásával, így kitüntetett szerepet szántak neki. Természetesen elfogulatlan szemmel tudták nézni mások erőfeszítéseit is, és ha komoly eredményt fedeztek fel, azt elismerő szavakkal értékelték.” Ezekből a mondatokból azonban nem olvasható ki, hogy az összefonódások inkább a férfiak pozícióját erősítik.
Tatai Erzsébet 2010-ben, az év felfedezettje kérdésre adott válaszában az elfogultság és összeférhetetlenség problémájára ironikusan reflektálva nem nevezte meg a jelöltjét, hanem „rejtvényt” adott fel az olvasónak. „Ki a 2009. évi felfedezettem? A MOME-n volt tanítványom, én írtam a katalógusához az előszót, Bodóczky István nyitotta meg a kiállítását a Liget galériában.” Tatai ezzel a válasszal ironikusan reflektál arra a helyzetre, amelyben a képzőművészeti szcéna szereplőjeként nyakig benne áll: tökéletesen tisztában van azzal, hogy értékítélete nem tud objektív lenni; és azzal is, hogy a helyzet maga mégiscsak valami átfogó, objektív tájékozottsággal rendelkező szakember szerepét osztja a megkérdezettre. Valamint azzal is, hogy ez a szerepfelfogás mennyire visszahat a válaszadóra.
A szellemes válasz azonban rejtve hagyta Tatai felfedezettjének nevét, és ezzel a nemét is. Ez volt az ár, amit Tatai az önreflexiójáért, vagy az önreflexiójával fizetett. Utána kellett néznem, meg kellett fejtenem a rejtvényét ahhoz, hogy kiderüljön, egy fiatal művésznőről van szó. Az adat csak így erősíthette az adott év statisztikáját.
Ha művészként vagy művészetközvetítőként a társadalmi hatás elérésének igényével lépünk fel, akkor törekednünk kell arra, hogy folyamatosan és azonos arányban legyenek reprezentálva a nők által megfogalmazott kulturális termékek, művészeti produktumok, egyéni tapasztalatok a képzőművészet területén is. A művészet társadalomformáló ereje csak akkor hathat szélesebb társadalmi csoportokra is, ha a nők teljesítménye a férfiakéhoz hasonló arányban jelenthet referenciapontot a befogadók számára.
A nyitóképen
