A csaknem ezeréves múltra visszatekintő Hohenzollern-ház az elmúlt 500 évben számos uralkodót adott Poroszországnak. Közülük az utolsó, II. Vilmos, Viktória brit királynő unokája, a Német Birodalom császára az elvesztett első világháborút követően kényszerült lemondásra, s a Ház vagyonát a Weimari Köztársaság kormánya csakhamar lefoglalta. Egy 1926-os törvény értelmében ugyan a család számos birtokot visszakapott, ezek azonban többnyire olyan területeken voltak, amik a II. világháború után a szovjet megszállási övezethez tartoztak és sorsuk a kisajátítás lett. A Ház egykori vagyona visszaszerzésének reményét egy 1994-es törvény villantotta fel, mely ugyanakkor feltételül szabta, hogy a visszaigénylők, illetve felmenőik nem játszottak releváns szerepet a XX. század két totalitárius – fasiszta, illetve kommunista – rezsimjének kiépítésében és működtetésében. A Hohenzollern-család, melynek feje jelenleg a 43 éves Frigyes György Ferdinánd porosz herceg, II. Vilmos ük-ükunokája, hol a német kormánnyal, illetve az érintett Berlin és Brandenburg tartományok vezetőivel folytatott tárgyalásokon, hol pedig peres úton igyekszik visszaszerezni egykori ingatlanjait és ingóságait; a hosszú évek óta tartó folyamat az utóbbi időben kapott jelentős sajtónyilvánosságot.
A tét nem kicsi, hiszen az ingatlanok között szerepel például a még II. Vilmos által építtetett potsdami Cecilienhof, ami a szövetséges nagyhatalmaknak a II. világháború európai szakaszának befejezését követő potsdami konferenciája (1945. július 17 –augusztus 2.) helyszíneként vonult be a történelembe és ma az UNESCO által listázott kulturális világörökség részét képezi. Igaz, a törvény az ingatlanok esetében pénzbeli kárpótlást ír elő – aminek összege egy bonyolult számítási módszernek köszönhetően nem is magas, mindössze 1,2 millió euró –, Frigyes György azonban lakhatási jogot is követel a maga és családja számára a történelmi jelentőségű épületben. Brandenburg tartomány egyelőre elzárkózik a kárpótlás elől, ami most per tárgyát képezi. Ez az egyéb követelések tekintetében, így a dinasztia több ezer darabos egykori műtárgy-gyűjteménye ügyében is megnehezíti, hogy a felek egyezségre jussanak – utóbbi értéke jóval meghaladja az ingatlanokért törvény szerint járó kárpótlás összegét. A család birtokában egyébként jelenleg is számos műtárgy van, ezek egy része tartós letétként különböző berlini és brandenburgi múzeumokban napjainkban is hozzáférhető a nagyközönség számára, más része pedig az egész évben látogatható baden-württembergi Hohenzollern-kastélyban, a jelenlegi „családi fészekben” ugyancsak megtekinthető.
A család utóbbi időben tett nyilatkozatai, a Cecilienhofra vonatkozó lakhatási igényük bejelentése, a náci érában játszott szerepüket vizsgáló történészekkel szembeni támadásaik a közvélemény jelentős részét is ellenük hangolták, ami ugyancsak nem teremt kedvező feltételeket a peren kívüli megállapodás eléréséhez. Utóbbit ugyanakkor elvben szinte valamennyi politikai erő támogatja, már csak azért is, mert a perek szinte végtelenül elhúzódhatnak, teljes bizonytalanságban tartva például a család egykori műkincseit jelenleg birtokló múzeumokat.
A német kormány kulturális államminisztere, Monika Grütters (CDU), a család bizonyos követeléseit „ügyetlennek és provokatívnak”, a Cecilienhofra vonatkozó lakhatási jogot egyenesen szemtelennek minősítette.
Igaz, a közfelháborodást látva ez utóbbi ügyben Frigyes György időközben némileg visszakozott, kijelentve, hogy ezen nem fog múlni a megállapodás. Grütters a tárgyalásokat „elképesztően nehézként” jellemezte, hangsúlyozva, hogy az álláspontok továbbra is nagyon távol vannak egymástól, és egyre kisebb a remény egy fair és valamennyi érintett fél számára vállalható megegyezésre.
Nem csak a Cecilienhof ügyében történt „visszatáncolás” jelzi, hogy Frigyes György is érzékeli a fagyos hangulatot, ezért offenzívába lendült álláspontjának széles körben történő megismertetésére. Teljesen átalakították a család honlapját, ami most lényegében kizárólag ezzel a kérdéskörrel foglalkozik és nyitottságot mutat a további tárgyalásokra. Hangsúlyozzák azt is, hogy a visszaperelni kívánt műtárgyak közül azokat, amik jelenleg közgyűjteményekben vannak, tartós letétként továbbra is otthagynák, s készek arra, hogy más tárgyak tekintetében is hasonló megállapodásra jussanak a múzeumokkal. Ugyanakkor továbbra is perrel fenyegetnek minden olyan történészt és újságírót, akik megítélésük szerint valótlanságokat állítanak velük kapcsolatban.
Erre reagálva a történészek a dinasztia jogi lépéseit a tudomány szabadsága elleni támadásnak tartják és azzal vádolják a családot, hogy maga akarja megmondani, miként kell ténykedését a tudománynak értékelnie. „Hogyan akarunk ebben az országban a jövőben történelmi kérdésekről vitatkozni, ha az egyik félnek nem tetsző megállapításokat a másik fél ügyvédei elfogadhatatlan véleményalkotásnak minősíthetik és azokkal szemben jogi fellépést kezdeményezhetnek?” – kérdezi például Martin Sabrow, a kortörténeti kutatásokkal foglalkozó potsdami Leibniz-Zentrum (ZZF) igazgatója, akinek egyik munkatársát ideiglenes intézkedéssel 250 ezer eurós büntetés kilátásba helyezésével eltiltották egyes, a Hohenzollern-család náci érában játszott szerepével kapcsolatos kijelentéseinek megismétlésétől.
A kárpótlási perek szempontjából éppen ez, azaz a dinasztiának, pontosabban egyes tagjainak a náci érában játszott szerepe a kardinális kérdés.
A Hohenzollern-honlap erről azt írja, hogy a kérdésről a családon belül is kritikus vita folyik, burkoltan elismerve, hogy a családban – így II. Vilmos gyerekei között is – voltak olyanok, akik nemcsak rokonszenveztek a nemzetiszocialista eszmékkel, de aktívan segítették azok térnyerését is. Arról, hogy ez mennyiben zárja ki őket a kárpótlásra jogosultak közül, a szakértők véleménye is megoszlik. A bíróság négy szakértőt hallgatott meg; közülük kettőt a család, kettőt a brandenburgi tartományi kormány pénzügyminisztere kért fel. Nem meglepő módon a kormány által felkért két szakértő bizonyítottnak látta a náci rezsim kiépítésében és működtetésében vállalt jelentős szerepet, míg a család által felkért szakemberek ezzel ellentétes következtetésre jutottak.
Időközben a Baloldali Párt (die Linke) megpróbált egy olyan javaslatot napirendre tűzetni a Bundestagban, ami törvénnyel tenné lehetetlenné a Hohenzollern-ház és más, egykori főnemesi házak hasonló követeléseinek elfogadását és egyben elzárná az utat a peren kívüli megállapodások elől is. „Az 1918-as forradalom elsöpörte a monarchiát, de a Hohenzollern-ház még nem érkezett meg a demokráciába” – hangsúlyozta a párt képviselője. Az összes többi párt azonban a javaslat ellen foglalt állást. A CDU szerint a Hohenzollern-család tagjai ugyanolyan német állampolgárok, mint a többiek, akik élhetnek jogaikkal; követeléseiket a hatályos jog szerint kell elbírálni. Az SPD szónoka szerint nem lehet egyes személyek megbüntetése a cél, ugyanakkor hozzátette, hogy pártja a peren kívüli megegyezéssel történő kárpótlást nem támogatja, miközben egy esetleges ilyen bírósági döntést természetesen tiszteletben tartana. A Zöldek abból indulnak ki, hogy a Bundestag kulturális bizottságában január 29-re tervezett meghallgatáson a szakértők hitelt érdemlően bizonyítani tudják a dinasztia egyes tagjainak a náci rezsim idején játszott aktív szerepét, így követeléseik teljesítése törvénybe ütközne.
Lehet, de nem biztos, hogy az említett meghallgatáson valamelyik álláspont – vagy kormányé, vagy a családé – egyértelműen felülkerekedik a hitleri rezsimmel való kollaboráció ügyében, ám ha a két fél nem jut peren kívüli megegyezésre, az ügy még hosszú évekig fog bolyongani az igazságszolgáltatás útvesztőiben. A múlt lezárása ebben az ügyben még várat magára.
Nyitókép: A baden-württembergi Hohenzollern-kastély, forrás: Everlastingvoyage.com
