Komolyabb formában idén tavasszal merült fel a gondolat – méghozzá éppen azok részéről, akik első ránézésre akár az „új rend” kárvallottainak is tűnhetnek –, hogy a kisebb galériáknak kedvezőbb anyagi feltételekkel kellene vonzóbbá – vagy egyáltalán, lehetővé – tenni a nagy nemzetközi vásárokon való részvételt. A javaslatot áprilisban a világhírű német galerista, a New Yorkban, Londonban és Hong Kongban működő David Zwirner vetette fel az Art Leaders Network berlini konferenciáján, s csakhamar olyan neves pályatársai csatlakoztak hozzá mint Marc Glimcher (Pace Gallery), Alex Logsdail (Lisson Gallery), Marc Payot (Hauser & Wirth) vagy Thaddaeus Ropac. E nagy galeristákat persze nem a – legalábbis potenciális – konkurenciával való szolidaritás motiválta, hanem az a felismerés, hogy a kisebb, feltörekvő galériák kényszerű visszalépése a komoly vásároktól a magas részvételi díjak miatt számukra is komoly problémát jelenthet.
Ha a „nagyok” egymás között maradnának, az jelentősen csökkentené a vásárok vonzerejét, mivel a kínálat jelentősen leszűkülne, ráadásul a nagyok sokszor ugyanazt a néhány divatos művészt prezentálják standjaikon. Ennél is nagyobb gond, hogy nehezebben tudnának a látókörükbe kerülni azok a friss tehetségek, akiket, miután a kisebb galériák „felépítették” őket, érdemes magukhoz csábítaniuk. Egyébként ez utóbbi témában is van mostanában némi mozgolódás: többen a sportot hozzák fel példaként, ahol a sztárklubok „nevelési díjat” fizetnek a fiatal sportolókat befuttató anyaegyesületeknek, az átigazolási díj pedig magától értetődik. A galériás világban ugyanakkor többnyire legfeljebb presztízs-nyereséget könyvelhet el az a galéria, amelynek istállójából egy-egy művész átkerül egy sztárcsapatba.
A kis galériák számára a gondok sokszor nem is az első években jelentkeznek, hiszen ilyenkor még többnyire jogosultak különböző kedvezményekre a vásárokon – igaz, rendszerint nem azok fő szekcióiban. Később viszont már nem élhetnek ezekkel a lehetőségekkel és kiszorulnak a nagy vásárokról, mint ahogy az az elmúlt években több magyar galériával is megtörtént. A kicsik kiesése tartalmi szempontból is gondot jelent, hiszen ezek a galériák többnyire bátran kísérletező, friss tehetségeket felfedező műhelyek és a vásárok szakmai programjaiban, a fórumokon, panel-beszélgetéseken sokszor jóval izgalmasabb mondanivalóval jelentkeznek, mint a sztárjaik menedzselésével és milliárdos VIP-státuszú gyűjtőikkel elfoglalt mega-galériák.
Utóbbiak, úgy tűnik, gyorsan felismerték, hogy a széleskörű részvétel az ő érdekük is, ezért az Art Basel minden bizonnyal joggal indul ki abból, hogy az elmúlt napokban elsőként bejelentett új bérleti díj-rendszere nem fog a „nagyok” ellenállásába ütközni. Az új rendszer az Art Basel zászlaja alatt futó összes vásáron bevezetésre kerül, Baselben és Miami Beach-en 2019-től, míg Hong Kongban 2020-tól. Más kérdés, hogy a módosítások nagyságrendje elég lesz-e a kisebb kiállítók meg- illetve visszanyeréséhez, bérleti díjuk csökkentése az eddigi egységes 830 svájci frank/négyzetméteres árról 760 frankra ugyanis csak 8%-os megtakarítást jelent. (1 svájci frank jelenleg kb. 290 forintot ér.) Persze a vásár, illetve anyacége, az MCH csoport gondoskodik arról, hogy ez a gesztus ne saját bevételeinek rovására menjen, ezért a nagy standok négyzetméterára 905 frankra nő. Ezek az árak a vásár fő szektorára vonatkoznak, s itt az új résztvevők további kedvezményeket – az első évben 20, a másodikban 15%-ot – kapnak. A fő szekciónál nagyobb mértékben, 20%-kal csökkennek az árak a Statements és a Feature szekcióban is. A jó hírek mellé az MCH azért csomagolt egy rosszat is: a jövőben, a növekvő költségekre hivatkozva automatikusan évi 5%-kal emelik az amúgy sem alacsony bérleti díjakat.
Az Art Basel bejelentése azért jött kissé váratlanul, mert amikor Zwirner felvetette a differenciált bérleti díjak ötletét, Marc Spiegler, az Art Basel főnöke még meglehetősen visszafogottan reagált. Elismerte, hogy a problémát kezelni kell, de azt – egyébként joggal – sokkal komplexebbnek minősítette, mintsem hogy egy ilyen lépéssel meg lehessen oldani. Számára, akkor legalábbis, szimpatikusabbnak tűnt a „lelépési díj” már említett gondolata olyan esetekben, amikor egy művész galériát cserél, de hangsúlyozta, hogy ennek jelenleg nincs realitása, hiszen ilyen kikötés szinte egyetlen, galéria és művész közötti szerződésben sem szerepel. Úgy vélte továbbá, hogy a galériák problémáinak egy része, tekintettel a vásárok előtti nagy költségekre – melyek a magas részvételi díjakon túl például a galéria által képviselt művészek nagyobb szabású munkáinak részleges finanszírozásából is adódhatnak – alapvetően cash-flow probléma, amire egy speciális hitelkonstrukció is megoldást jelenthet. Az Art Basel jelenleg Berlinben dolgozó korábbi kommunikációs főnöke, Maike Cruise ehhez azt tette hozzá, hogy azok a városok, melyek profitálnak kortárs galériáik működéséből és azok az árverőházak is, melyek komoly pénzeket keresnek az ezen galériák által felépített művészek munkáinak értékesítéséből, részt vehetnének egy, a kisebb galériáknak támogatást nyújtó alap létrehozásában. Ezek figyelemre méltó ötletek, ám gyakorlati megvalósításuk rengeteg kérdést vet fel és csak hosszabb távon tűnhet reálisnak – vélhetően ezért döntött az Art Basel is úgy, hogy mégiscsak meglépi a standbérleti díj differenciálását. Arra a kérdésre, hogy ez az első lépés lesz-e vagy az egyetlen marad, csak később kapunk választ.
A hazai galériákat az Art Basel döntése önmagában aligha fogja felvillanyozni, hiszen a kortárs magyar galériás szcéna továbbra is csak egy bázeli szerepléssel büszkélkedhet (Vintage Galéria 2011), várható azonban, hogy a példát más vásárok is követik – köztük már olyanok is, ahol a hazai galériák gyakrabban megfordulnak.
- Frissítés szeptember 7.
Várható volt és írásunkban jeleztük is, hogy más vásárok is követhetik az Art Basel példáját, ilyen gyors reakciókra azonban nem számítottunk. A piacvezető vásárok közé tartozó Frieze már tegnap bejelentette, hogy vásárának jövő évi első Los Angeles-i kiadásában a bérleti díjak a stand nagyságától függenek majd oly módon, hogy négyzetméterre vetítve a legkevesebbet a kis standot bérlők fizetnek – a 20 négyzetméteres standért például 8.300 dollárt –, míg a legtöbbet a legnagyobb standokat igénylők – 80 négyzetméterért 76 ezer dollárt. Hasonló rendszer bevezetését tervezik a Frieze hagyományos londoni és New York-i vásárainak fő szekciójában is, ennek időpontjáról azonban még nem született döntés.
Hasonló intézkedést jelentett be a FIAC is: a fő szekcióban a „kicsik” a párizsi vásáron már idén októberben 5%-al kevesebbet, míg a „nagyok” 2,2%-al többet fizetnek. A feltörekvő galériák szekciójában, ahol a bérleti díjak a Lafayette Group támogatásának köszönhetően eleve 50%-al alacsonyabbak, nem terveznek változást.
Az art berlin idén ősszel még nem, de jövőre hasonló módosításokat tervez, kiegészítve azzal, hogy a több VIP-vendéget meghívó, azaz rendszerint nagyobb galériáknak fejenként magasabb összeget kell majd fizetniük mint azoknak, akik beérik a hat VIP-meghívót magában foglaló „alapcsomaggal”.
Nyitókép: Art Basel, 2017. Photo: @sashabogojev for Arrested Motion
