New York: kiállítások, amelyek kiürítik, s amelyek feltöltik a lelket

On Kawara a Guggenheimben, Triennálé a New Museumban

On Kawara – Silence, Guggenheim, február 6 – május 3.

2015 Triennial: Surround Audience, New Museum, február 25 – május 24.

Peter Schjeldahl  jellemzése tűpontos. Azzal zárja On Kawara Guggenheim múzeumbeli Silence [Csend] című retrospektív kiállításáról[1] írott kritikáját a New Yorker-ben, hogy „…Kawara művészete kozmikus perspektívát nyit, amin keresztül az élete, és ránk is kiterjesztve, mindannyiunk élete elhanyagolható villanás csupán az időben. Az élvezet, amit robusztus energiája, magasszintű, kifinomult művészeti minősége, és nehezen emészthető ízlése nyújt, fel-felvillan a munkák monotóniája sűrűjéből. Vannak kiállítások, amelyek feltöltik a lelket.  Emez kiürít. Nem felejti el az ember.”[2]

On Kawara: I Read, 1966-95. Collection of the artist

Ha On Kawara metszően okos konceptuális munkái, hibátlanul megfestett dátumai, monomániásan küldözgetett, „még élek” szövegű képeslapjai  és több kötetnyi, makulátlan dossziékba rendezett, szikár és kényszeres gépelt „naplójegyzetei” arról, hogy merre járt, milyen útvonalat járt be, illetve kivel találkozott, dermesztő halálközelséget árasztanak (miközben ha valami, a melodráma abszolút  hiányzik belőlük és szerencsére a kurátorokból is, amikor nem időrendbe, hanem tematikus blokkokba rendezték az életművet a Guggenheim-spirálba); az, ami mintegy kárpótlásképpen „feltölti a lelket”, a New Museum Surround Audience [Körbefogni, bevonni a közönséget] címet viselő 2015-ös Triennáléja.[3]

On Kawara: DEC. 29, 1977 “Thursday.” New York. From Today, 1966–2013. Private collection
Photo: Courtesy David Zwirner, New York/London

A szakmai kötelességtudaton túl, minthogy sok jóra nem számítottam negatív tapasztalataim okán[4], feltöltődni mentem a New Museumba. Laza, humoros, felszínes és könnyen emészthető munkákat, a feltörekvő fiatal, ambíciózus és jómódú „corporate”-generációnak szánt, kissé lebutított, kissé didaktikus, bulvárosan meghökkentő vagy borzongató műveket akartam látni, amelyek ha mást nem is, feloldhatják On Kawara súlyosságát és kérlelhetetlen intellektuális szigorát. Vannak ilyen művek is a kiállításon, de alapvetően és váratlanul nem így áll össze: be kell lássam, erős és határozottan jó a felhozatal. Vannak hatásvadász és átlátszó kurátori trükkök is, de alapvetően és váratlanul nem ezek mentén szerveződik a kiállítás, hanem attitűdbéli, szemléletbeli  összecsengésekre épül. A kiállító művészek (25 országból 51) zömében a fiaim generációjához tartoznak (harmincas éveik derekán innen, huszon éveiken túl) ; megjegyzem, a személyes motivációm az volt, hogy betekintsek világlátásukba.

On Kawara: Telegram to Sol LeWitt, February 5, 1970, From I Am Still Alive, 1970–2000
Telegram, 5 3/4 x 8 inches (14.6 x 20.3 cm)
LeWitt Collection, Chester, Connecticut

A konklúzióval kezdem:  a „nagy generáció” nagyságának és bénító súlyának mítoszát, amelynek értelmében a későn érkezettek számára nincs más, mint az elődök árnyékában sínylődni, rögvest el is felejthetjük, avagy történelmi konstrukció gyanánt félretehetjük, mert nem működik. (Úgy látszik ez generációs és nem geopolitikai kérdés: itt is van saját „nagy generáció” ‒ Pollock, Warhol és tsai ‒ és saját mítosz, akárcsak mifelénk, azzal a különbséggel, hogy a dolog itt a saját helyén van kezelve, azaz mítoszként és nem abszolútumként.)

Ed Atkins: Boldog születésnapot!!, 2014, Videó (Cabinet Gallery, London), Előtérben: Frank Benson: Juliana, 2015
EPainted Accura® Xtreme Plastic rapid prototype (Sadie Coles, London; Andrew Kreps Gallery, New York)

Images © 2015 TRIENNIAL: “SURROUND AUDIENCE”, Courtesy New Museum, New York. Photo: Benoit Pailley

Nem a társadalomkritikai hangvétel dominálja a kiállítást, legalábbis nem deklaratív, autoriter, száraz értelemben, ahogy nem is az aktivizmus, ám mégsem apolitikus a kiállítás és a kritikai attitűd sem hiányzik, csak éppen nagyon máshogy van jelen, mint korábban: átdereng a sokféle egyéb értelmezhetőségen. Ha tetszik, a politikum vesztett szikárságából, komplexebbé vált, s jobban beépült a művészet nyelvezetébe, gondolkodásmódjába. Ed Atkins szürkében úszó animációs videójának (Boldog születésnapot!!) történetét képfoszlányokból, átsugárzó mákonyos érzetekből kell összerakni; ha az AIDS is része, az a melankólia, a megüresedett kórházi ágy, az okádékiszap képeiben van jelen. S közben Elvis énekel. A gender-vonatkozások nem bipolárisak, fekete-fehér pólusokra lecsupaszítottak már, minthogy a szexuális és gender kategóriák is számos árnyalatot nyertek mára (Frank Benson: Juliana). Njideka Akunyili Crosby méretes montázsának címe (Kezdjük elengedni) talán a nemi megbékülésre (is) utal, miközben a bútorhuzat és szőnyegminta a múlt traumatikus képeinek, emlékfoszlányainak patchworkje.

Njideka Akunyili Crosby: Kezdjük elengedni, 2013 / Fonal, 2012, Akril, pasztell, szén, kollázs, xerox papíron
213,4 x 266,7 cm / 132 x 132 cm

Az intézménykritika ‒  ha releváns még egyáltalán a névhasználat, amely implicit kívülállást tételez ‒ (ön)ironikusan, játékosan, humorosan jelentkezik. A  fogyasztói kultúra nem maga az ellenség a művészek számára, hiszen része mindennapi környezetüknek, szocializációjuknak, éppencsak tudatában vannak manipulatív működésének, s erre rájátszanak. A több műfajt (design, belsőépítészet, videó) elegyítő DIS csoport a földszinti büfé mögött építette meg „privát oázisát”, csillogó-villogó szuper konyhai szigetét, mögötte egy csábító reklámvideóval  ‒ amely akár elegáns soft-pornónak is elmenne ‒, melyen a salátára és a ragyogó női testre folyó vízsugár egyneműsíti a zöldséget és a női idomokat. Az „orgazmus” csúcsán valami olyasmit búg a lágy női hang, hogy „tökéletes vízvezeték-csatorna-oázis sivatagos planétánkban”.  Steve Ruggenbuck (Sátáni fitness menetrendem) filmjén az edzőteremben kigyúrt testek helyett egy látványosan szenvedő, izzadó, üvöltöző, idegesítő nyápict látunk, miközben akcióját egyenesen démonikusnak titulálja. A „két parton, két nemi szerepben” élő Casey Jane Ellison videóinterjúkban talkshowszerűen cseveg extravagáns vendégeivel a művészeti biennálé műfajáról.[5]

DIS: A sziget (KEN), 2015, Installáció, vegyes technika, Fotó: Heji Shin 

Ha a jövő is megidéződik, az nem valamely ideológia mentén, képviseletében történik, még kevésbé praktikus megoldások mentén, hanem  imaginárius, humoros, keser-édes látomásokban, mint a cseh Eva Kotátkova (aki az Off-Biennale Budapesten is kiállít majd) ketrecszerű test-protéziseiben (Nem ahogy az emberek mozognak, hanem ami mozgatja őket). A jövő múzeumai (Asli Cavusoglu: Régvolt személy talált-tárgyai), vagy akár múzeumi boltjai, melyek hova-tovább társintézménnyé nőtték ki magukat (Shereyas Karle: Fétistárgyak múzeumi boltja), nélkülözik a sci-fi (ál)tudományos emelkedettségét, s inkább annak hitén ironizálnak; műtárgyaik, replikáik nem is a hasznosság igézetében készültek, hanem bizarr hibridek, vicces mutánsok, komolynak álcázott paródiák.

Eva Kotátková: Nem ahogy az emberek mozognak, hanem ami mozgatja őket, 2013
Installáció, vegyes technika, (Meyer Riegger, Berlin / Karlsruhe), Megvalósult a Czech Center, New York támogatásával

Shreyas Karle: Fétistárgyak múzeumi boltja, 2012, Installáció, vegyes technika

(Virtuális) világunk mediáltsága, képekkel való telítettsége és a világháló általi összezsugorodottsága már jó ideje közhely. Ezt a kiállítást is keresztül-kasul átszövi, ámde nem a technikára, digitalizáltságra való rácsodálkozás formájában, nem is a rámutatás, megnevezés gesztusában, hanem amennyiben ez a természetes közege, egyfajta cyborg esztétikát eredményezve mindenfajta izzadságszagú technikai-technológiai kényszeredettség és hókusz-pókusz nélkül.  Oliver Laric klippje rajzfilm-mutációkat fűz egybe, s felnőttet, gyereket egyaránt a látványhoz tapaszt.

Ami a médiumokat illeti, az azok mentén készült tipológia lassan úgyszintén elfelejthető; lényegtelenné vált a hordozó, pontosabban az lehet bármi, az installációtól kezdve a hímzésen és kollázson át a videóig, tárgyakig, festményekig, 3D printig, ahogy a méret is lehet teremnyi, de akár miniatűr is. Ellenben, világháló, virtualitás, információáradat és (honlap-)hozzáférhetőség ide vagy oda, a személyes, érzéki kontaktus, a kiállítás megnézése a maga fizikai valójában aligha mellőzhető, különösen, ha az ember tudósítani akar róla. Nemcsak azért, mert „az ördög a részletekben lakozik”, hanem azért is, mert könnyen bele lehet esni a virtualitás csapdáiba. A kiállítás többek között erről is szól; az érzéki megtévesztésekről.  A címet például leginkább úgy lehet értelmezni, hogy a közönség elcsábítása, megigézése, bevonása, de nem valamiféle direkt interaktivitásba a művészi autoritás feladása vagy megosztása révén, hanem ellenkezőleg, a nagyonis személyes művészi világokba, pozíciókba való bevonódás által. A „vérlázítóan fiatalos” és „őrjítően trendi” jelzők[6] akár alkalmasak is lehettek volna a korábbi  New Museum-„policy” leírására, de ez a mostani kiállítás történetesen rendesen visszavett a „yuppi”[7] arc poeticából, aminek lendületét és hitelét erősen megtépázta a gazdasági válság és minden, ami avval együttjárt. Lehet, hogy újra érdemes lesz a New Museumba járni?