Barbara Hepworth
Musée Rodin, Párizs, március 22-ig
A múlt század harmincas éveiben az absztrakt, nemcsak Franciaországban, de szinte mindenhol a világon a modern művészet non plusz ultráját jelentette. Bármennyire is meglepő, még a konzervatívnak hitt Angliában is voltak olyan fiatal képzőművészek, akik a figurális absztrakciót már nem tartották elég merésznek, és a többdimenziós ábrázolásban, a szobrászatban meghaladták azt az esztétikát, amellyel Picasso és társai a század elején megbotránkoztatták, majd néhány évvel később meghódították a képzőművészeti világot. Két fiatal londoni szobrásznövendék, Henry Moore és Barbara Hepworth nem elégedett meg az absztrakt szobrászat tömeg és tér adta megoldásaival, hanem forradalmi módon üreges, áttört, belső tereket is látni engedő szobrokat készített. Az 1903-ban született Hepworth-nek meg kellett küzdenie mindazokkal a társadalmi előítéletekkel, amelyek a századelő Angliáját jellemezték. Nőként választott képzőművészeti pályát, ráadásul ezen belül is a szobrászatot, ahol – talán az egyetlen Camille Claudel-en kivételével – nők számára addig nem termett babér. Ám Hepworth sikerrel vette az akadályokat és nagyívű pályát futott be; munkásságát ma a XX. századi szobrászat fontos fejezeteként tartja számon a művészettörténet.
Nem véletlen, hogy az 1975-ben elhunyt Hepworth mostani, első átfogó párizsi kiállítását – a londoni Tate Gallery-vel együttműködve – éppen a Musée Rodin rendezi meg. Bár Rodin és Hepworth születési dátumát több mint hatvan év választja el egymástól, és „modernségük” ebből eredően természetesen más és más esztétikai formákban nyilvánul meg, mégis összeköti őket a szépségbe vetett rendíthetetlen hit és ennek kifejezési vágya. Csak míg Rodin az emberi test természet adta szépségét tekinti abszolútumnak, addig Hepworth ugyanezt a szépséget a természet adta tárgyak látványaiban találja meg. A kiállítás első harmadában bőséges dokumentációs anyag mutatja be, hogyan alakul és fejlődik Barbara Hepworth technikája és stílusa a főiskola elvégzése után, és hogyan jut el igazi érett műveihez az 1950-es évek vége táján. De nemcsak kiállítási katalógusokat, műtermi fotókat, vázlatokat, publikációkat látunk itt, hanem rendkívül érdekes levelezéseket is. A szobrásznő szinte ugyanolyan figyelemmel és nyitottsággal figyelte a kortárs művészek útkeresését és alkotásait, mint a sajátját. Sokszor személyesen találkozott vagy rendszeres, tartalmas levelezésben állt többek között olyan pályatársaival, mint Calder, Picasso, Matisse, Hélion, Archipenko, Delauney, Schwitters, van Doesburg, Braque vagy Naum Gabo. Három művész különösen jelentős hatással volt Hepworth alkotói fejlődésére: Hans Arp organikus formái, Brancusi megalkuvást nem ismerő bátorsága, Mondrian pedig alkotói és emberi puritánsága miatt állt közel hozzá, ahogyan ezt a kiállításon látható személyes hangú leveleik is tanúsítják. (Mondrian éppen Hepworth javaslatára költözött át Angliába.)
A kiállítás második teremében Hepworth műtermébe, pontosabban műhelyébe lépünk, ahol azonnal feltűnik, hogy mennyire ragaszkodott a hagyományos szobrászati eszközökhöz, szerszámokhoz és mindenekelőtt a természetes anyagokhoz. Hepworth vékony testalkata ellenére is csaknem mindvégig hatalmas vésőkkel, kalapácsokkal, reszelőkkel és fúrókkal, szinte középkori kő- és fafaragó eszközökkel dolgozott; csak élete alkonyán folyamodott gépesített előmunkákhoz. A terem nagyszerűen idézi meg a cornwalli tengerpart kisvárosában, St.Ives-ben található műhelyének egyszerű, mégis inspiratív hangulatát.
A tágas harmadik teremben aztán megérezhető Hepworth művészetének valódi nagysága. Nemcsak a művek méretei vagy a gyönyörűen megmunkált márványfelületek szépsége nyűgözik le a látogatót, hanem az archaikus, a görög-római vagy etruszk alkotásokra emlékeztető letisztultság és méltóság is. Jóllehet igazán figurális szobrot nem találunk, mégis mintha emberek között, a természetben járnánk. Egyes áttört, belsejükben üreges szobrai az anyaságot sejtetik, másutt a fájdalom jelképeként meghajló fatörzsre emlékeztető torzók, vagy a termékenység titkát hordozó, ovális, tojásszerű formák vonják magukra a figyelmet. Főiskolás korában Hepworth sokszor vitatkozott egy hozzá hasonlóan fiatal és útkereső szobrásszal – a már említett Henry Moore-ral – az alkotói szabadság és a konvencionális formák határairól. A művészettörténészek között sokáig kérdéses is maradt, hogy Moore vagy Hepworth volt-e az, aki először merte megmutatni egy tömb, egy szobor belső terét. Talán lényegtelen is ennek eldöntése, mert valójában óriási különbség van a két művész között ezeknek a belső tereknek, üregeknek az esztétikai és főként érzelmi jelentésében. Moore azokat a tereket hagyta ki szobraiból, amelyeket a szobor struktúrájának szempontjából nem tartott lényegesnek, ezzel szemben Hepworth a belső terek látványával éppen azok fontosságára, sokszor misztikus voltára hívja fel a figyelmet – ezért is van az, hogy az ő belső terei festettek, hangsúlyosak.
Hepworth sohasem szakadt el a természetben megtalálható szépségtől. Természetes anyagokból, márványból, kőből, fából, agyagból, borostyánból formálta műveit, amelyek a tenger által partra sodort kövekre, a nap és a szél által simára koptatott kavicsokra, fatörzsekre, homok-göröngyökre emlékeztetnek. „Egyetlen szobor sem kelhet addig életre, ameddig nem tér vissza a természethez. Minden szobrom a tájból származik, annyira természetes, mint a föld a talajba nyomódó lábunk alatt” – írja önvallomásában.
