Bár nagy várakozások előzték meg, idén június 18-án végül mégis botrányokkal teli sajtóvisszhangok közepette indult útjára a Documenta 15. Fridvalszki Márk képzőművész július eleji, az ArtPortal Instagram oldalán publikált helyszíni képes beszámolói után ezúttal portálunk főszerkesztője, Miklósvölgyi Zsolt kétrészes cikk formájában foglalkozik a témával. Az írás első része a rendezvény történelmi előzményeit, a Documenta 15 főkurátorainak koncepcióját, és az esemény lehetséges kritikai kontextusait járja körül. A második rész pedig, a teljesség igénye nélkül, inkább egy-egy kiragadott kiállításról vagy műcsoportról fog kritikai meglátásokat közölni. A kétrészes szöveget az ArtPortal újonnan induló, Brückner János képzőművész által szerkesztett Nézzük meg! című videósorozatának első két epizódja, valamint a művész által készített TikTok villámfelvételek kísérik.
Az első Documenta a kasseli művészeti professzor és designer Arnold Bode kezdeményezésére valósult meg 1955-ben. Bode eredeti elképzelése az volt, hogy olyan nemzetközi művészeti eseményt hozzon létre, amely alkalmas lehet arra, hogy a II. világháború előtti, a nemzetszocialista Németországban betiltott és „elfajzott művészetként” (Entartete Kunst) megbélyegzett képzőművészeti alkotásokat mutasson be.
De az öt évente megrendezésre kerülő Documenta már a kezdetektől fogva jóval több mint nagyszabású művészeti seregszemle, hiszen alapításának története és a korai időszaka egybeesik a hidegháború kirobbanásával, valamint a II. világháborút követő kétosztatú világrend kialakulásával. Ebben a geokulturális klímában a Documenta a művészeten keresztül egy olyan szimbolikus teret is jelképezett, amelyen keresztül a háború utáni Nyugat-Németország egyszerre nyitotta meg kapuit a globalizálódó világ irányába, és egyúttal léphetett maga is meghatározó politikai, gazdasági és kulturális szereplőként e globális világszínpad porondjára.
@janos_bruckner Nézzük meg! // Let’s See It! // Lass uns mal sehen! // Short reviews about contemporary art exhibitions and events // In collaboration with Artportal magazine // #documenta15 #documenta #contemporaryart #art #kassel ♬ Wonderful Life – Remady & Ane
Talán ebből a történeti nézőpontból válhat méginkább érthetővé, hogy miért működhet nem csupán művészeti jelenségeket bemutató eseményként, de egyúttal kiélezett társadalmi viták, és az esztétikai szempontokon gyakran túlmutató ideológiai konfliktusok szimbolikus küzdőtereként is a kasseli Documenta. Nem véletlen, hogy 2021 nyarán a berlini Német Történeti Múzeum documenta. Politika és művészet címmel nagyszabású kiállítást is szentelt e témának.
A legutóbbi, 2017-es rendezésű esemény például, amely a nemzetközi sajtóban az angol vacak szóból képzett Crapumenta néven volt emlegetve, számos vitát és ellenkezést váltott ki azzal, hogy az akkori főkurátor, a lengyel Adam Szymczyk kezdeményezésére a művészeti esemény hagyományos helyszínének számító Kassel mellett, az akkori német sajtóban egyszerűen csak Schuldenlandként, vagyis adósországként emlegetett Görögország fővárosában, Athénban is tábort vert. Vagy, ahogy kritikusabb hangok akkor fogalmaztak, az erős gazdasági függésben és rövid pórázon tartott görögöket a Documentán keresztül gyakorlatilag kulturálisan is gyarmatosították a németek. Már ebben a feszültségben is ott pulzált az a fajta geokulturális ellentét, amely a protestáns etika puritán szigorával és fegyelmezett fiskális politikájával jellemzett északiak, valamint a hedonista és naplopó déliek között feszül. Ez a kulturális rasszizmus által vezérelt előítéletesség egy olyan felsőbbrendűség-tudatból és gőgből ered, amely általában inkább északról déli irányba, mint fordítva képződik meg.
(Fotó: Nicolas Wefers)
Bizonyos szempontból az észak-déli tájoltságú geokulturális konfliktustengely tekinthető az idei Documenta egyik kiindulópontjának is, de az európai kontinens összefüggésein túlnyúlva, ezúttal globális léptékre állított fókusszal. Ahogy 2019-ben mi is hírt adtunk róla, a kasseli főpolgármester vezetette Documenta felügyelő bizottság által felkért nemzetközi zsűri (amelynek tagja volt Frances Morris, a londoni Tate Modern igazgatója; a dél-afrikai kurátor Gabi Ngcobo, a Javett Art Centre igazgatója; Charles Esche, az eindhoveni Van Abbemuseum egykori igazgatója; vagy Ute Meta Bauer, a szingapúri Centre for Contemporary Art alapító igazgatója), az indonéz ruangrupa művészcsoportot javasolta a tizenötödik Documenta főkurátorának. A döntés hátterében pedig nem csupán a lokális közösségekre fókuszáló művészeti gyakorlatok, de a nemzetközi képzőművészeti világban sokáig alulreprezentált Globális Dél helyzetbe hozásának igénye is fontos szerepet játszott.
A 2000-ben alakult, tizenöt fős jakartai művészeti kollektíva a felkérésnek eleget téve egy sajátos, az eddigi Documentákhoz képest szokatlan és merész kurátori koncepcióval állt elő, amelynek központi hívószava és koncepciójának kiinduló alapja az indonéz nyelvből (Bahasha Indonesia) kölcsönzött lumbung kifejezés lett. A lumbung egy olyan mezőgazdasági épületet takar, ahol a rizs aratását követően egy falusi közösség a betakarított terményből maradt fölöslegét közösen tárolja. Ahogy azt a ruangrupa egyik tagja, Farid Rakun 2019-es budapesti látogatása során az ArtPortalnak is nyilatkozta: „A lumbung persze szimbólum, az erőforrás, a közös tartalék, a közös jövő záloga valamiképp, s a ruangrupa felfogásában Európa legfontosabb kortárs művészeti eseménye, a Documenta is mint közös erőforrás jelenik meg.”
@janos_bruckner Nézzük meg! // Let’s See It! // Lass uns mal sehen! // Short reviews about contemporary art exhibitions and events // In collaboration with Artportal magazine //#kassel #documenta15 #documenta #art #contemporaryart #contemporary #contemporaryart ♬ Pulp Fiction: Miserlou – Best Movie Soundtracks
Ennek a folk-kommunitarista gondolatnak a szellemében a ruangrupa a világ, és elsősorban (de nem kizárólagosan) a Globális Délen, Dél-Kelet-Ázsiában, Afrikában, a Közel-Keleten, vagy Dél-Amerikában aktív alkotói közösségeket, független művészeti intézményeket, szervezeteket hívott meg, hogy közösen válogassák ki a Documentán kiállításra kerülő művészeti projekteket. Ebből a célból hozták létre a lumbung inter-lokal elnevezésű együttműködési hálózatot, ahova a főkurátorok összesen 14 partnert hívtak meg, köztük az OFF-Biennálé Budapestet is, amely a RomaMoMA-val és a Fulda folyó partján található AHOI! nevű csónakházban megvalósult installációkkal is képviselteti magát idén Kasselben.
A kurátori kompetenciák, feladatok és felelősségek efféle kiszervezésével egy olyan sokszólamú, elsősorban a világ legkülönfélébb társadalmi, gazdasági és kulturális peremterületeiről származó, mintegy 53 egyéni és közösségi művészeti kezdeményezést, rajtuk keresztül pedig a becslések szerint mintegy 1500 résztvevő alkotót sikerült felvonultatnia a Documenta 15-nek.
Fanta Sky, 2021
(Fotó: Nils Klinger)
Az indonéz csoport láthatóan kedveli a közösségiség eszményét változatos formában megjelenítő térmetaforákat, hiszen nem csupán a dél-kelet-ázsiai rurális agrár közösségek összetartozását jelképező lumbung, de már a „művészeti teret” vagy „művészeti formát” jelentő indonéz ruangrupa kifejezés is a kollektív terekben rejlő metaforikus lehetőségeket hozza mozgásba. Ugyanakkor már a kurátori koncepció publikálását követően is számos kritikus hang mutatott rá e térmetaforák által sugalmazott kollektivizmusok jóhiszemű optimizmusára. Emlékezetes például Jan von Brevernnek, a német értelmiség meghatározó folyóiratában, a Merkurban A pajta visszatérése (Die Rückkehr der Scheune) címmel megjelent pamfletje. Brever vitriolos hangvételű írásában a rizstározó képe által sugallt közösségiség gondolatában egy olyan folklorizáló romantikát sejtet, amire remekül rezonálhat például a berlini The Barn (A pajta) nevű kávézólánc célcsoportját is képező kozmopolita nyugati középosztály, amely előszeretettel fogyasztja az agro-hipszter konzumkultúra különféle fétistárgyait.
Ezt követően a nyár elején elstartolt az esemény, és a Jan von Breveréhez hasonló értelmiségi elit nyekergéseket hamar felváltotta egy baljóslatúbb tónusú, a mai napig gyűrűződő nyilvános vita, amit az idei Documenta körüli, a ruangrupa és a lumbung közösség egyes tagjait is érintő antiszemitizmus-vádak indítottak el. Ezt követte az indonéz alkotói kollektíva, a Taring Padi egyik kiállított művének visszavonása, amely egyértelműen antiszemita szimbolikával operált. Mindezekre aztán Frank-Walter Steinmeier német államfő kritikus hangvételű megnyitóbeszédében is reagált, amelyet először Hito Steyerl képzőművész visszalépése, majd pedig a documenta GmBH vezérigazgatójának, Sabine Schormann-nak a lemondása követett. A témával Emőd Péter kollégánk ebben a cikkében foglalkozott részletesebben, és mivel az ügy azóta is újabb hullámokat ver, írásának további folytatása várható.
@janos_bruckner documenta 15 // Kassel // Documenta Halle — Nézzük meg! / Let’s See It! / Lass uns mal sehen! /// Short reviews about contemporary exhibitions and events / In collaboration with Artportal magazine #documenta #documenta15 #kassel #art #contemporaryart ♬ Voyage voyage – Desireless
Mindezek tudatában egy napsütötte augusztusi napon, némi félelemmel vegyes várakozással érkeztem Kasselbe, és vetettem magam bele a város négy különböző részén (Mitte, Fulda, Bettenhausen, Nordstadt) megvalósult kiállítások és installációk sűrűjébe. Ebben segítségemre volt a Documenta szervezői által szerkesztett praktikus kézikönyv, a rendszeresen frissített online programnaptár, valamint az esemény teljes ideje alatt ingyenesen használható Documentás kerékpárkölcsönző infrastruktúra is.
A kézikönyv alapos áttanulmányozása rendkívül hasznosnak bizonyult. Nem csupán a rengeteg kiállítási helyszín és köztéri installáció közötti eligazodásban segített, de a kurátori koncepció megértésében is, hiszen a számos illusztrációval, magyarázó ábrával és mentális térképpel megtámogatott bevezető írások kifejezetten olvasmányos formában tárják elénk a ruangrupa gondolkodását meghatározó főbb fogalmakat és célkitűzéseket. Emellett a könyv olvasója kap egy szintén remekül összeállított, ábécé sorrendbe állított leírásfüzért is, amely a lumbung közösség által kurált mintegy 53 egyéni művészről és alkotói kollektíváról nyújt áttekintést.
De már e könyv végigpörgetése nyomán is egyhamar az a gyanúja támadhat a látogatónak, hogy itt voltaképp nem is egy nemzetközi képzőművészeti eseménnyel, hanem egy identitáspolitikai indoktrinációktól sem mentes civil expóval lesz dolga, ahol leginkább különféle társadalmi kisebbségek, alulról szerveződő kulturális projektek, szociálisan érzékeny, gyakran politikailag is aktív lokális közösségek képviseltetik magukat. Műalkotások és autonóm esztétikai problémák pedig inkább csak elszórtan, és azok is legfeljebb csak heteronóm művészeti programok szolgálatába állítva fognak majd megjelenni. De ezek persze lehetnek csupán némi cinizmustól sem mentes kezdeti benyomások is, amelyek éppen arra alkalmasak, hogy a bemutatott művek majd jól rájuk cáfoljanak.
(Fotó: Nils Klinger)
Aztán a kézikönyv mentén végigjárt kiállítások és köztéri installációk legtöbbje (tisztelet a kivételeknek, de azokról majd később), mégsem tudták teljességgel eloszlatni a kezdeti gyanúimat, sőt.
Félreértés ne essék, én kifejezetten támogatom és szolidáris vagyok nem csak az itthoni, de például Óceánia őslakos L.G.B.T.Q.I.A.+ közösségeinek bárminemű emancipatórikus törekvéseivel (például az új-zélandi FAFSWAG alkotói kollektívával). Teljes mértékig üdvözlöm Új-Delhi bármely kasztellenes, antirasszista, transzfeminista és szexpozitív queer mozgalmát, sőt, azt se bánom, ha egy BDSM fétispartira kizárólag nőneműeket, transzneműeket, valamint a BIPOC (Black, Indigenous, People of Colour) közösség tagjait, vagyis feketéket, őslakosokat, és a „szín embereit” engedik be csupán, ahogy tették ezt például az indiai Party Office csoport tagjai és társalkotóik, egészen addig, amíg sajnálatos atrocitások és támadások miatt időközben le nem mondták részvételüket a Documentán. (Bár az efféle beengedési irányelvek engem inkább emlékeztetnek a berlini Berghain klubra, és kevésbé egy, a társadalmi inklúzió magasztos programját zászlójára tűző nemzetközi művészeti eseményre.) Hovatovább azt is legalább olyan fontosnak tartom, hogy ezenfelül ne csak a queer közösségek, azok színes bőrű tagjai, de még a neurodivergens közösségek is sokkal több társadalmi láthatóságot kapjanak (lásd a nagy-britanniai Project Art Works csoport munkásságát). Csupán abban kételkedem, hogy vajon e társadalmi csoportok egyenlőségi küzdelmeinek a kortárs képzőművészet volna-e a leginkább megfelelő platformja.
De természetesen meggyőzhető vagyok ennek ellenkezőjéről is.
Afelől viszont nehezen vagyok meggyőzhető, hogy egy művészeti alkotásnak vagy kezdeményezésnek csupán azért tulajdonítsunk bármiféle esztétikai értéket, mert e témákkal foglalkozik, illetve hogy ezen ügyekkel való civil foglalatoskodás minden további nélkül képzőművészeti gyakorlatként értelmezendő, pusztán azért, mert történetesen a Documentán jelenik meg. Úgy gondolom, hogy attól még, hogy valaki el van nyomva, még nem feltétlenül jó ember. Attól még, hogy egy projekt elnyomott közösségeket karol fel, az még nem feltétlenül művészet, pláne nem jó művészet.
De akkor vajon milyen történeti okok vezethettek oda, hogy a kortárs képzőművészet mégis rendre újratermeli azokat a struktúrákat, ahol esztétikai érvek helyett bonyolult képletekkel kiszámolt diverzitás-kvóták döntenek művészeti események sorsai felől? Vajon miért számít pozitív esztétikai szempontnak az, ha egy műalkotás társadalmilag hasznosnak tünteti fel magát? Ennek okait kutatva rögtön Boris Groys egyik, a Documenta kapcsán a Crocodile Dandy podcast adásunk első epizódjában (de általam egyébként is gyakran) idézett gondolata jutott eszembe:
Mivel a kortárs művészet az esztétikai experimentum hagyományos szerepét elvesztette, a művészek ez idő szerint szükségét érzik annak, hogy művészetüket újra funkcionalizálják. Németországban sok művész szégyelli művészi hivatását. Ha azt kérdezik tőlük, hogy művészek-e, elhárítják a feleletet, és azt mondják, hogy csak különféle projekteken dolgoznak. Késztetést éreznek arra, hogy újra hasznosnak érezzék magukat — hasznosnak az emberek számára politikai, humanitárius vagy hétköznapi tekintetben. Már nem egy működő objektumon végzett munkáról, hanem ’event’-ek megalkotásáról, meghatározott lelkiállapotok vagy politikai helyzetek kialakításáról van szó.
@janos_bruckner Nézzük meg! // Let’s See It! // Lass uns mal sehen! // Short reviews about contemporary art exhibitions and events // In collaboration with Artportal magazine // #contemporary #kassel #documenta15 #documenta #art #contemporaryart ♬ Oh No No No – Music Falcon
Úgy tűnik tehát, hogy a huszadik század „veszélyes ideológiáinak” (Alan Badiou) felbomlásával mégsem az autonóm művészet nirvánájába, hanem a kortárs kulturális mezőt teljességgel magába kebelező, azt egyre inkább felaprózó identitáspolitikai diskurzusok korszakába léptünk át. Minek folytán a társadalom radikális átformálására irányuló utópisztikus művészeti törekvések helyét mind törékenyebb identitások érték- és érdekpolitikái, illetve az azok szolgálatába állított alkotói és kurátori gyakorlatok vették át. Távlatosan szemlélve a tizenötödik Documenta is leginkább egy olyan identitáspolitikai világkiállításnak tűnik, ami elsősorban nem a mcluhani metafora értelmében, hanem szó szerint veszi a „globális falu” képe által sugallt, végtelenül naiv kommunitarizmus eszményét. A Documenta 15 inkább csak felmutatja és jóhiszeműen ünnepli a társadalmi diverzitás értékeit, az elnyomott kisebbségek, a globális perifériák és félperifériák egyébként valóban fontos küzdelmeit. Viszont ahelyett, hogy azokat valamiféle magasabb rendű kollektív művészeti vízióba szintetizálná, inkább csak olyan giccsőz üzenetekkel és esztétikai félmegoldásokkal operál, mint például a U.S.A. for Africa jótékonysági supergroup We Are the World című dala.
E terhes gondolatokkal a fejemben, Michael Jackson és Lionel Ritchie szerzeményét dudorászva indultam hát neki a tizenötödik Documenta kiállításainak. Ezek között pedig, nagy meglepetésemre és örömömre, végül számos olyan akadt, amelyek mégiscsak rácáfoltak a fentebb megfogalmazott kételyeimre és aggályaimra, ezért a cikk második részében elsősorban ezekre fogok majd koncentrálni. De addig is:
