Anómia, „a-nomos”, „törvény nélkül”, görög eredetű szó, amely főleg a szociológiában használatos. Olyan társadalmi állapot leírására alkalmazzák, amelyben a közös értékek, szabályok, normák meggyengülnek és az egyén csak helytelen eszközökkel ér el megfelelő életminőséget. Emile Durkheim anómia elméletében az öngyilkosság társadalmi okainak kutatása kap kiemelt szerepet. Mint tudjuk, Magyarországon a Kádár-korszak éveiben volt kiugróan magas ennek a halálnemnek az aránya, a statisztikák szerint 2000 óta drasztikusan csökkent, nemzetközi kitekintésben azonban még mindig nem alacsony. Csakúgy, mint Dél-Afrikában: a két ország sokban különbözik, az emberek mentális egészsége tekintetében úgy tűnik, nem annyira.
William Kentridge 2015-ös nyolccsatornás videóinstallációjának címe „Lágyabban járd a táncot” Paul Celan Halálfúgájának egyik sorát idézi (’lágyabban játszd a halált’), és ezáltal traumatikus tartalmakkal telítődik, a pusztulás, a száműzetés, a folytonos vándorlás, az egzisztenciális szorongás minden korszakban másképp aktuális tapasztalatát előhívva” – olvashatjuk a kiállítás leírásában.
A Szépművészeti Múzeum által megvásárolt remekművet először láthatjuk Magyarországon, egy impozáns épületben létrehozott, ambiciózus galériában: a NEO Kortárs Művészeti Térben. A Városliget felújítása során megújult Millennium Házában kapott helyet a Szépművészeti Múzeum alintézménye, amelynek világra szóló kiállítások megrendezésével a londoni Serpentine Galériákhoz hasonló szerepet szánnak. A Kentridge-kiállítás elsőként teljesíti ezt az elvárást. A hasonlóság ezen a ponton egyelőre véget is ér. A brit galériák például ingyenesen látogathatóak, oda besétálni, ott elidőzni természetes dolog, az épületek a park részei, kellő ráhangolódás esetén a kiállított művek szinte már természeti jelenségekként hatnak.
A NEO-ban, a művészet eme szentélyében, az előtérben két meghatározó látvány fogadja a látogatót: üvegfalon át láthatjuk a Városliget legelegánsabb éttermének különleges designnal díszített termét. Kissé hátrébb pedig a közpark felújítása óta megszokott „ilyen volt-ilyen lett” tablókat, amelyet valószínűleg az összes közintézményben elhelyeznek majd, a Zene Házában már láttam hasonlót.
A videóinstalláció bennem keltett – s megvallom, azóta sem szűnő – szorongásai épp a térről szerzett benyomásokkal olvadtak össze: kíváncsivá tett ez az átváltozás, igyekeztem felfejteni az épület szövevényes múltját. Kentridge animált hősei a letűnt korok szellemalakjaival vegyültek képzeletemben. A felújított épület múltja és jelene az átadás idején többeket foglalkoztatott: a hajdani Index „Kultúra” rovatában Zubreczki Dávid részletesen beszámolt róla. Külső-belső átalakulása az adott kultúr- és intézménypolitikai döntések nyomán több egy tanulságos történetnél: izgalmas lenne megismerni a szereplőit. A XIX. század végének millenniumi építkezési lázában Fővárosi Múzeumnak szánt épület falai között számtalan, a képzőművészeti színtér történéseit meghatározó egyezség köttetett a bő évszázad alatt. A 2011-ben használaton kívül helyezett ház groteszk módon, megelőlegezve a kentridge-i „újjászületést”, a Tilos Rádió goa partijait is vendégül látta.
Tudjuk jól, napjainkban, ha valamiben, hát az emlékezet kitakart foltjaiban nem szűkölködünk. Erről tanúskodik William Kentridge magyarországi megjelenésének hiányos felidézése is. Különös módon, a leírás a 2011-es Kentridge & Kovásznai kiállítást, a Szépművészeti Múzeum és a Kovásznai Kutatóközpont közös projektjét ily módon említi: „A művész 2011-ben szerepelt már Budapesten: I am not me, the horse is not mine (2008) című, Nyikolaj Vasziljevics Gogol Orr című novelláját feldolgozó videóinstallációja jelentős érdeklődést váltott ki a Szépművészeti Múzeumban.” Nos, a kiállításon túl számos kísérő program vonta magára a figyelmet Iványi-Bitter Brigitta kurátornak és Szántó András, New Yorkban élő kutatónak, művészeti tanácsadónak köszönhetően, amelyeket a kutatóközpont gazdagon dokumentált. Kiemelkedik közülük az a három részletben közölt beszélgetés, amelyet William Kentridge látogatása alkalmával Szántó Andrással folytatott. Kovásznai György és Kentridge szellemi rokonsága, a képzőművészeti animációról alkotott felfogása, művészi mentalitása és nem utolsósorban az elnyomás megélésének metszéspontjain képződött találkozások ma is elgondolkodtatóak. Ám különösen William Kentridge meglátásai, a kérdések nyomán feltáruló munkásságának állomásai, sőt ars poetica jellegű megnyilatkozásai értékesek.
Néhányat mindenképp érdemes kiemelnünk. A művész felidéz egy eseményt: egy johannesburgi futball stadionban az Übü király bábelőadását (ez csak egyike azon előadóművészeti műfajoknak, amelyben tevékenykedik). Az emlékben – amely spekulációm szerint akár inspirálhatta is az installáció groteszken derűs-félelmetes danse macabre-ját –, az esemény egy adott pontján egy férfi spontán elindult trombitával kezében a pálya körüli futókörön, maga után vonzva a táncoló tömeget, akik ügyet sem vetettek aztán az előadásra.
A kiállítás kurátora Fehér Dávid, a múzeum munkatársa és a nemrégiben létrehozott, a térség egyik legfontosabb kutatóintézetének, a KEMKI-nek a vezetője. A kortárs tér egyik fontos szolgáltatásában, egy podcast sorozatban többek között ő is beszél róla. Mesél általánosságban a kortárs művészetről, kurátori munkáról, miközben a feltett kérdések meglehetősen tág összefüggéseit igyekszik leszűkíteni, hogy értelmes válaszokat adhasson. Felidézi azt a 2015-ös londoni kiállítást, amelyen először látta – a szakmai indítékkal látogatott tárlatok többségével ellentétben – a rá kivételes hatást kifejtő installációt. A fent említett Szántó András művészeti tanácsadó közbenjárásával a múzeum megvásárolta Kentridge művét, amelynek tárolása sem okozhat túl nagy gondot: egy külső hordozón elfér.
Annál nagyobb körültekintést jelentett az installálás. A digitális műalkotáshoz ugyanis egy részletes leírás érkezett, amelyben alkotó és munkatársai a megfelelő tér paramétereit jelölték ki – meséli Fehér. A nehézséget a NEO termének formája okozta, ugyanis az eredeti útmutató szerint a nyolc vetítési vászon lineárisan kellene elhelyezkedjen, hogy a látogatók „bekapcsolódhassanak” a menetbe. Erre itt nem volt mód, ám a tervrajz megtekintése után beleegyeztek a majdnem félkörös elrendezésbe. (Mellesleg nem először: a YouTube-on található felvételen pontosan így installálták a művet egy arles-i eseménysorozaton 2016-ban.) Kentridge útmutatója kiterjed a vásznak közötti rések kialakítására: ennek betartására is a kurátornak kell ügyelnie.
Ez a több csatornás videóinstallációknál szokatlan megoldás a művész animációfilmes látásmódjából eredhet. A több vásznas installálási módot ugyanis az eltérő plánozású jelenetek egymás mellé helyezésére, sajátos időkezelés és látvány megformálására használják a képzőművészek. Kentridge-nél a szaggatott linearitás a szervezőelv. A képkockák közötti vágást imitáló kisebb-nagyobb résekben „kihullanak” a szereplők a lefilmezett (és itt megrajzolt) térből, hogy aztán visszatérjenek. Ez a szaggatottság egyszerre zavarja a percepciót és erősíti a szorongást a nézőben. A menet pillanatokra megszűnik, miközben megállíthatatlanul folytatódik. A vásznon hol alig beazonosítható élő alakok árnyképei tűnnek fel, hol jól látható szereplők: fúvószenekar tagjai, szónokló politikusok, forradalmárok, guberálók, betegek, papok. Van, akik emelvény- vagy raklapszerű eszközön állnak, s úgy húzzák, vonszolják őket, mások maguk is haladnak. Az általuk magasba emelt különös tárgyak, szimbolikus formák animált képek, rajzok: az egyházi búcsúmenet relikviáinak tűnnek. Semmi sem azonos önmagával: annak tűnik csak, aminek hirtelenjében gondoljuk. És mégis: a mozdulatok, a táncritmus hipnotikus ereje rabul ejti az észlelésünket, kegyetlenül valóságossá teszi a menetet. Mestermű a maga nemében: az alkalmazott rajz műfajában. Ezt Kentridge a következőképpen definiálja a beszélgetésben, épp a Fehér Dávid által feltett kérdésre, miszerint a nap végén rajzokat vagy megrajzolt filmeket lát maga előtt: „Nem. Néha alkalmazott rajzokként gondolok rájuk. Más szóval, mint az alkalmazott matematikánál, matematika valami más szolgálatában. Ezek rajzok valami más szolgálatában, például az elbeszélésében, amelyre a filmnek szüksége van. Tehát néha alkalmazott rajzként készülnek el, de nagyon bonyolult módon. Ugyanis a filmekre is nagyon furcsa, bonyolult módon gondolok: mégpedig rajzok sorozatára, amelyek soha nem készültek volna el, ha csak önmagukban kellett volna megrajzolnom őket.”
Ezt a művét Kentridge 2015-ben alkotta, négy évvel a fent említett beszélgetés után. Nem véletlenül idézi meg ugyanott Dziga Vertov Ember a felvevőgéppel c. klasszikusát. Felteszi a kérdést, vajon mi vezérelhette az alkotót: a hírnév megszerzése, Eizenstein „legyőzése”, vagy egészen más, a hétköznapiba, a nem-arisztokratikusba, az összeomlása előtti ideális társadalmi rendbe vetett hitt? Vélhetőleg ez az utóbbi váltotta ki nála azt a hihetetlen eredetiséget. Nos, mit gondolunk ma, folytatta, amikor ez az utópisztikus gondolkodás nem lehetséges többé? Mi a remény és a hit kategóriája 2011-ben, egy olyan világban, amelyet elárasztanak a társadalmi szintű hibák? És nem marginális tévedések, hanem óriási léptékűek. Dél-Afrikát 1990 után az utópikus gondolkodás, a valami jobban való remény határozta és határozza meg valamennyire még ma is – tette hozzá befejezésül, kissé bizonytalanul.
Vertov ábrázolás- és gondolkodásmódja hangsúlyos lezárásává vált a beszélgetésnek. A formanyelvi összehasonlító elemzés Kovásznai György és Kentridge antropológiai eredetű ábrázolásmódja között megkerülhetetlen referenciává tenné a klasszikus orosz alkotót.
Izgatottan várjuk a kiállítás katalógusát, amelyben a tervek szerint három írás fog szerepelni: Fehér Dávid kurátori bevezetője után az alkotó egyik szövegének magyar fordítása, majd Dragomán György szépprózája. A kiváló író jól ismert képzőművészeti alkotásokhoz írt fikciós szövegeiről, így találta meg a felkérés. Ám nem véletlenül – meséli el a podcast egy másik részében. Régóta William Kentridge tisztelője: először a New Yorki Metropolitan Múzeumban találkozott vele, majd 2016-ban a No it is című berlini életműkiállításon, amelynek ez az installáció is része volt. Az ösztöndíjas munka ideje alatt pihenésképp járta a tárlatokat, ám ez az alkotás olyan hatással volt rá, hogy többször is visszatért hozzá. Elbeszélése szerint a berlini kiállítótérben a nyolc vetített kép lineárisan szerepelt, arra ösztönözve a látogatót, hogy bekapcsolódjon a lágy táncba, együtt haladjon alakjaival.
A NEO terében a nézők széken ülve követhetik az installációt: a menet a bal oldalon indul, s majdnem teljes kört rajzolva megállíthatatlanul halad.
A „majdnemben” ülünk mi. Hiszen a legnagyobb rés két vászon között az ajtónyílás, a belépés számára lett kialakítva. Mögöttünk, az ajtó melletti fekete vászonra képzeletünk vetíti az installáció helyi környezetének megérkező szereplőit, akik vagy el sem jönnek, úgy vonulnak („yes it isn’t”), vagy belépve a térbe leülnek, s mozdulatlanul, dermedten válnak részévé a menetnek. No it is.
