Hogyan lehet egy téglával betörni a bank ablakát, ha még ahhoz sincs erőnk, hogy kikeljünk az ágyból? (csoportos kiállítás), Trafó Galéria, 2022.09.03.–10.16.
Szüleim az egészségügyben dolgoznak, ezért kiskoromtól kezdve már határozott válaszom volt arra, mi nem szeretnék majd lenni, és ehhez töretlenül tartottam is magam. Volt egy „játékom” is gyerekként, amit akkor űztem, amikor anyámat látogattuk meg a munkahelyén. A 90-es években – amikor még messzinek tűnt a későbbiekben csődállapot miatt fele akkorára csökkentett krónikus osztály területe – két udvar is összekötötte a különböző kórtermeket. Mielőtt be kellett volna lépnem a kórház folyosóira, nagy levegőt vettem, teletöltve hat éves tüdőmet, és erősen koncentráltam, hogy ezzel az eggyel sikerüljön átérnem a következő udvarig, ott aztán gyorsan be- és kifújtam a friss oxigén adagot. Kisebb diadalt éreztem amikor ez sikerült, kicseleztem a számomra ma is legszomorúbb szagot, a szúrós vegyszerekkel kevert, kiszolgáltatott testekét.
A Trafó Galéria – verssorként is értelmezhető című – aktuális kiállítása a betegség és az egészség széles spektrumát járja körbe. Az egyes munkák különböző nézőpontokba helyezkedve engednek betekintést a betegség, az elmúlás, a gyógyulás, a gondoskodás állapotaiba, valamint az egészségügyi és szociális rendszer kitöltetlen réseinek a hiányaiba. A kurátori koncepció az adott állapotokat nem elkülönülő terekként értelmezi, hanem egy olyan fluktuáló spektrum részeként, amelyben életünk során többféle pozíciót is felveszünk. Hol mi magunk vagyunk az ágyban fekvők, az immobilisak, a rendszerből kiszorulók, a kapitalista társadalom kieső, nem termelő – ugyanakkor gyógyszerfogyasztó – résztvevői, hol pedig a mi kezeinkre van szükség, hogy gondoskodó ápolókként tudjunk fellépni, vagy épp megragadjunk egy téglát a földről.
(Fotó: Biró Dávid)
A tárlat címét kölcsönző Sick Women Theory című esszé, a kiállítás anyagának nagy részéhez hasonlóan, a személyes tapasztalatot helyezi kiindulási pontjául. Johanna Hedva, koreai-amerikai származású író, művész és zenész manifesztóra emlékeztető írásában saját betegségtapasztalatából indul ki, rávilágítva az egészséges emberekre épülő jóléti társadalmunk és az egészségügyi rendszer igazságtalanságaira. Az évtizedek óta krónikus mentális és fizikai betegségekkel küzdő művész épp ágyhoz van kötve, miközben az ablaka alatt vonul el a Black Lives Matter tüntetők egy csoportja. A tömeggel szolidaritásban, Hedva felemeli beteg, női öklét és a többi láthatatlan, akaratán kívül a négy fal közé szorult, láthatatlan testre, és a hozzájuk tartozó felemelt, ökölbe szorított kezekre gondol. Hogyan tudna rést ütni a rendszeren egy olyan személy, akit a saját teste még a napi teendőinek és munkájának elvégzésében is lekorlátoz? Mikor ér véget a kiszolgáltatottak láthatatlanságba szorítása? A kurátori szöveg Dodie Bellamy író sorait kölcsönző zárómondatát idézve:
eljöhet-e egyszer az ágyban fekvők és a kimerült testek forradalmának az ideje?
A Hogyan lehet egy téglával betörni a bank ablakát, ha még ahhoz sincs erőnk, hogy kikeljünk az ágyból? kiállítás hazai művészeinek munkái szintén személyes betegségtapasztalatokból építkeznek. A térbe beérve először Omara Na! Utoljára mentem orvoshoz! és Műtétem című festményeivel találkozhatunk, amely munkák a festőművész pályájának meghatározó korszakaihoz kötődnek. A festői munkásságának elejéhez kapcsolódó Műtétem című képen a művész saját szemműtétje jelenik meg. A festmény Omara képzőművész karrierjének egyik kulcsdarabjává is vált: a művész bevitte a képet véleményeztetni a Magyar Nemzeti Galériába, az onnan érkező biztató visszajelzések hatására pedig folytatta alkotói tevékenységét. A pályája későbbi szakaszában született, szöveggel ellátott Na! Utoljára mentem orvoshoz festmény ugyanakkor egy kéretlen és lekezelő minősítés képi lenyomata. A képen végigfutó szöveg figyelmen kívül hagyásával akár gondoskodó orvosi kéznek is tűnhetne a festmény bal oldali alakja. A kontextust megalapozó sorok azonban rávilágítanak a kiszolgáltatottság, a diszkrimináció és a megalázottság valós sötétjeire.
(Fotó: Biró Dávid)
Trapp Dominika Dazed and Orthorexic, először 2015-ben Berlinben bemutatott műcsoportjának kiindulási pontját a művész saját, tinédzserkorában megélt étkezési zavarának tapasztalata, valamint egy kiterjedt kutatás adta, amely során Trapp középkori aszkéta nők élettörténeteit, valamint Simone Weil és Chris Kraus írásait tanulmányozta és használta fel a sorozat elkészítéséhez. Így kerül párhuzamba Simone Weil és a középkori misztikus nők emésztőrendszere a szolidabb, önvallomásként is működő testképek rajzaival. Vajon képes-e felszabadítani magát a női test az azt szabályozó és lekorlátozó külső rendszerek nyomása alól az öntisztítás útján, a lehető legkisebb „térre”, saját testére korlátozva és fókuszálva az önrendelkezés aktusát?
Eperjesi Ágnes Felcsavart gesztus című fotósorozatán a gyógyulás folyamatának szimbolikus lenyomatát jelenítik meg a fotópapír felületén rögzített lenyomatok; egy virágcsokor és az azt tartó kezek alakzatai. A fényérzékeny papírba tekert csokor egyszerre értelmezhető a gyógyuló betegnek vitt ajándékként és az ápolónak szánt hálatárgyként. Eperjesi képein a kezek fény által leképezett körvonalai a hála és az együttérzés finom gesztusaiként jelennek meg, a kiállításon szinte egyedüliként képviselve a pozitív beteg(ség)tapasztalatot.
(Fotó: Biró Dávid)
Kitágítva és elhagyva a testet érintő közvetlen megfigyelések és betegségélmények spektrumát, Mary Maggic videómunkája a tágabb kontextus felől közelít az egyéni szint felé, rámutatva az emberiség által hormonokkal és vegyi anyagokkal szennyezett természet és a probléma gyökerét előidéző emberi társadalom között feszülő toxikus körforgásra. A három és fél perces munka azonban túl sok mindent próbál belesűríteni az apokaliptikus hangvételű videóba, így az önmagukban fontos és aktuális témák (mint a gender ambivalencia, a hormonok által beszennyeződött táj, vagy az antropocén fogalma) súlyukat és élüket vesztik a tartalmi és vizuális felhalmozottság, a kontextusnélküliség és a „trendszerűség” oltárán.
Oreet Ashery szintén futurisztikus Revisiting Genesis, eredetileg tizenkét rövid részből álló videósorozatában az elmúlásra való felkészülés és az azt követő digitális utóélet problémakörét emeli a fiktív, ugyanakkor létező szolgáltatásokat bemutató videóesszék fókuszába. A művészet, a tárgykultúránk és alapvetően mindennapi létezésünk magjában ott feszül a mulandóság által generált egyszerű kérdés: mi marad utánunk? A videók különböző alternatív válaszokat mutatnak be a színházi párbeszédek komponáltságát idéző dialógusokon keresztül, úgy mint a halálunk után fennmaradó, saját személyiségjegyeinkből felépített avatár vagy a „nukleáris megoldás” nevű eljárás, mely során egy performatív rítus részeként minden digitális adatunk megsemmisítésre kerül, egy gyantába öntött, Jacques Brel refrénnel ellátott pendrive kivételével. A belga énekes szívszaggató szerelmes számának beemelése tartja a végső görbe tükröt a DuckDuckGo, Barátság című videó zárópercei elé: még a végső elfeledést nyújtó szolgáltatás se képes/meri a teljes megsemmisülést biztosítani, ha minden más el is veszik, egy ne me quitte(s) pas, vagyis ne hagyj el feliratú, funkcióját vesztett pendrive képében mégiscsak hagyunk magunk után valamit. Akár egy őszinte hagyaték allegóriája, ami nem terheli a szeretteket, leszármazottakat az emlékezés súlyával, csak csendben jelen van.
Mind a Feminist Health Care Research Group kollektíva, mind pedig Adelita Husni-Bey installációba rendezett munkái az egészségügyi és szociális ellátórendszer tátongó hiányaival foglalkoznak. Nem maradnak meg a művészeti diszkurzió szintjén, az alkotói folyamat és a kutatás alapú projektek ha megoldást nem is kínálnak, de a feldolgozásra irányuló gyakorlatokat beemelnek a művészet kontextusába. A művészeti kutatáson alapuló projektjeiket kiállítások, zine-ek és workshopok formájában feldolgozó Feminist Health Care Research Group két munkája jelenik meg a tér halványlila keretbe foglalt sarkában. A Radikális egészségügyi gyakorlatok egy több éves kutatás interjúit mutatja be, betekintést engedve a 70-es, 80-as évek Nyugat-Berlinjében működő és jelenkori feminista egészségügyi mozgalmak működésébe. A 2020-as Being in Crises Together című, a falakon és nyomtatott formában is megjelenő munka egy hosszabb kiadvány kivonata. A beszédes címmel és keletkezési dátummal ellátott zine mentális válságok idején (is) alkalmazható gyakorlatokat gyűjt egybe.
Adelita Husni-Bey hiánypótló videómunkáját könnyű anyagú, zöldeskék függöny öleli körbe. Mielőtt belépnénk a leválasztott térbe, a függönyök ismerősnek ható, steril vegyszerszaga ér el minket. A képzőművészként és pedagógusként is aktív Husni-Bey hat hetes online workshop keretében dolgozott együtt dán és amerikai ápolónőkkel, akikkel a világjárvány ideje alatt tapasztalt mentális, magánéleti és rendszerszintű nehézségeiket dolgozzák fel. A példák sajnos jól szemléltetik – az adott ország fejlettségétől függetlenül – a globális szintű, a pandémia időszakában pedig sokszorosára növő problémákat. Az egészségügyi rendszer sokszor elfeledett és talán legjobban túlterhelt résztvevői a workshop keretén belül, néhol terápiás őszinteséggel osztották meg egymással tapasztalataikat. A találkozók egy pontján Adelita Husni-Bey arra kérte a résztvevőket, fotózzák le egyenruháikat. A beérkezett fehér és zöld ápolói ruhák sokasága szellemek képét hívja elő a művészben, mintha a csendben dolgozó (főképp) női testek összecserélhetőek lennének, vagy ahogyan az egyik résztvevő fogalmaz: „én csak egy vagyok az egyenruhában lévő nők közül”.
(Fotó: Biró Dávid)
Ugyanazon a kórházi folyosón ahol gyerekként a levegővel való takarékoskodással játszottam, 2020 tavaszán anyám teljes védőfelszerelésben, frissen gyógyult covidosként szkafanderszerű ruházatban áll, most ő vesz nagy levegőt mielőtt a dupla maszkot feltéve belépne a kórterembe. Előtte a (családnak és emlék gyanánt készített) fotó kedvéért felemeli hüvelykujját, minden rendben.
- A kiállítás látogatható: 2022.0903.–2022.10.16
- Kiállító művészek: Oreet Ashery, Eperjesi Ágnes, Feminist Health Care Research Group (Julia Bonn/Inga Zimprich), Adelita Husni-Bey, Mary Maggic, OMARA Oláh Mara, Trapp Dominika
- Kurátor: Szalipszki Judit
Borítókép:
Omara (Oláh Mara): Műtétem, 1989
(Fotó: Biró Dávid)
