Először jártam itt, és elég nehezen derült ki, hol lesz pontosan a tárlat, mert sem a múzeumi bejáratnál, sem az ajándékboltban, de még az épülethez ragasztott kinti büfében sem tudták, hogy hol nyílik kortárs kiállítás, és hogy egyáltalán van-e ilyen a várban. Ez, kérem, a mezőgazdasági múzeum, utasítottak el. Plakátot, megállító táblát sem láttam kihelyezve sehol, csak kijövetkor találtam meg a megvilágítatlan, sötétbe borult falba olvadó üvegvitrinbe rejtett hírdetést. A meghívásban 18 órát jelölték meg a vernisszázs időpontjául. Hamarább mentem fél órával, hogy nyugodtan meg tudjam nézni az anyagot, esetlegesen jegyzetet is készítsek, de az őr nem engedett be – csak a meghívóban megjelölt időpontban lehet a helyszínre bemenni, mondotta, és egyébként is fél hétkor nyílik, szemben a meghívóban közöltekkel. Ennek megfelelően mintegy ötvenen-hatvanan várakoztunk az udvaron, hogy aztán egyszerre indulhassunk meg befelé, s az immár szabaddá tett belépés után felfelé a széles lépcsőkön. (Aki pedig nem jött el a megnyitóra, annak a későbbi látogatáskor ki kell fizetnie a múzeumi belépődíjat, ha látni akarja a tárlatot…)
Mondanom sem kell, se fotózni, se jól körülnézni nem lehetett a tömegtől. A kiállítás helye egy széles, csövekkel, fűtőtestekkel és ablakokkal teli folyosószárny volt. Érthetetlen, hogy miért nem takarták ki mindezt fehér paravánsorral, hogy azon függhessenek a képek és méltó hátteret adjon a szobroknak is! A megnyitó a kör alakú kerengőben, illetve két oszlop között, reflektorok vakító fényében, kimódolt ceremóniaként zajlott. Az est fényét franciául előadott sanzonok kívánták emelni, amelyek még véletlenül sem kapcsolódtak a tárlathoz. A megnyitót Faludy Judit művészettörténész tartotta, irodalmira véve a hangot, amelyből kitűnt, hogy alaposan megismerkedett a kiállított alkotásokkal, ám mivel ezt a rossz akusztika miatt csak hézagosan hallottuk, nem is nyithatott igazán ajtót a kiállított munkák megértésének irányába.
A kiállítóművészek oldalt álltak, a közönséggel elvegyülve, hogy elkerüljék a nagy fényerőt. Így a jelenlévők többségének fogalma sem volt arról, hogy kiknek a munkáit láthatják. Az est csúcspontjának szánt fényjáték és a folyamatosan dübörgő harsány zene is az esemény jelentőségét kívánta emelni, arról már nem is beszélve, hogy a meghívó előzetesen a kiállításhoz illő, elegáns öltözék viselését is előírta. Mindennek azonban semmi köze nem volt a tárlathoz, sőt alaposan elvette a hangsúlyt magukról a művekről és az alkotókról. Igaz, végül a fentiek után és a borasztalhoz való hozzáférés előtt, mintegy a kettő közé ékelve a rendező mikrofonhoz kérte a művészeket, szólnának néhány szót ők is. De csak Király György, aki évek óta a csendet festi, állt kötélnek, és mondta el, hogy az itteni érdekes és látványos, ámde hangos történések válaszul talán újabb csendeket hívnak belőle elő és fogalmazódnak meg majd újabb vásznain. Sajnos a kifejezetten rossz akusztikus viszonyok miatt távolabb állva ebből is csak elvétve lehetett kivenni a tartalmat.
További zavaró tényezőként a feleslegesen túlméretezett (kb. A6-os) feliratok a szobroknál a lábazatra kerültek, pedig azok szoros részét képezik a műtárgyaknak, és egyáltalán nem a szokásos posztamenst jelentik. A képeknél oldalt vagy alól ragadnak a keretekhez, mintha „oldalhajtásként” nőttek volna belőlük ki. Elképesztő amatőrizmusra vall mindez!
Mindenesetre a nagyra becsült fővárosi közönség – amely remélhetőleg nem csak a reklámozott bortermelő és pék, mint szponzorok által nyújtott reprezentációért fáradt ide – a méltán nagy hírű Szolnoki Művésztelep két kitűnő alkotóművész remekeivel találkozhatott, komoly, elgondolkodtató, lélekig és szívig hatoló munkákkal, amelyek a körülmények ellenére is megérdemlik a figyelmet.
Szabó György Munkácsy-díjas szobrászművész, akinek országszerte számos köztéri munkája látható, és alkotásai számos magán- és közgyűjteményben fellelhetők, rendszeres kiállítója a legjelentősebb hazai és külföldi tárlatoknak, emellett művésztelepek és szimpóziumok gyakori résztvevője. Sok-sok hazai és külföldi díjban részesült, 2013-ban például elnyerte a XIX. Országos Érembiennále Nagydíját is.
Most kiállított bronzszobrai szabálytalan és szabályos geometriai formákból, konstruktív elemekből szervesen összeálló, felfelé törő, emeletes épület-szerű alkotások, melyek kicsinységükben is már-már katedrálisokat idéznek, és belső tereikkel befogadásra nyitottak, kíváncsivá téve a szemlélődőt. E munkák elvileg körbejárhatók, a hozzájuk tartozó állványok szemünk magasságába emelik, és minden oldalról feltárulhat valami a bonyolult konstrukcióból, elemeinek kapcsolatrendszeréből, érdemes volt tehát időt szánni az alaposabb ismerkedésre. (Más kérdés, hogy a rossz rendezés és a helyszín alkalmatlansága miatt ezt csak három oldalról tehetjük meg.)
Érezni e műveknek valamilyen belső rezgését, valamiféle mélyről jövő, titokzatos sugárzását, ami a befogadóban visszhangra talál (Jad Vasem, Babij Jar, Lélekmalom, stb). Szabó György minden alkotása az ember szeretetéről, féltéséről és értéséről, a jó, a humánus kereséséről és feltárásáról, a gonoszság elítéléséről szól, messzire elkerülve ugyanakkor a didaktikusság rossz vagy hamis felhangjait vagy modorosságát. Összefoglalva: a psziché, a tudat és a szellem együtteseként az élet teljességét idézik meg. Ha irodalmi párhuzamot szeretnék vonni, Visky András műveit, különösen a most megjelent Kitelepítést idézném ide.
Király György, akit pécsi kiállításán nemrég csendfestőnek aposztrofáltam, a Magyar Képzőművészeti Egyetem után Nürnbergben képezte magát. Eddigi munkássága mintegy két tucat díjat, elismerést hozott neki. Számos köz- és magángyűjtemény őrzi munkáit. Kiállított festményein láthatatlan tartalmakat fed fel. Az árnyékokat és fényeket belső kisugárzásként érzékelhetjük, amit a számos, finom, áttetsző felület egymásra rétegezésével ér el. Gondosan, figyelemmel teli munkamódszerrel halad befelé, a tárgyak lelke felé, valamiféle titokzatos tartalom, misztikus szellemiség irányába (Pl. Pompeji vörös csend, Arvo Pärt csendje). Az újabb és újabb festékrétegek felhordásának nyomán a tárgyak kontúrjai, szilárd pontjai feloldódnak és szinte beleolvadnak környezetükbe, érezhetően „otthon vannak” (Pl. Kyra fehér csendje). Bele kell hatolni a rétegek közé, hogy szembesüljünk a valódi tartalommal. Nagyot tévednek azok, akik felületesen közelítve csendéletként értelmezik! Csend ugyan van bennük, de ez a lélek csendje, amelyet csak kevesek képesek megragadni, a hazai kortársak közül valami hasonlót megítélésem szerint elsősorban Krajcsovics Évánál és Váli Dezsőnél fedezhetünk fel, érezhetünk meg. És egy szépirodalmi kötés ide is kívánkozik: August Strindberg svéd író Egyedül című könyvét Váli illusztrálta, és naplójába ezt a bejegyzést tette: „Strindberg is megmondta, a teremtett világok melege: képek, fák csendje, nyugalom és főleg: festékszag”. Vagy máshol: „Seneca megmutatta nekem a világban a nyugalmat, Strindberg a csendet és az egyedüllét lebegését”.
Az, hogy a két alkotó munkái együtt jelennek meg, nem lehet véletlen. Király György képi világa, akárcsak Szabó György szoborvilága erős belső tartalmi rokonságot mutat, és valamiféle biblikus-mágikus lét lehetőségét tárja fel és kínálja a befogadó számára.
