Egészen az év végéig tébláboltunk, orientációnkat vesztve, tétován, bizonytalanságban matatva, félhangosan hümmögve, nem értve, hogy tulajdonképpen miben is élünk mi itt, mi történik velünk. Aztán mégiscsak megérkezett az útmutatás, fény gyúlt a sötétségben, mint mikor a képregényfigura feje fölött megjelenik egy elektromos izzó. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Tagozatának Kánonváltás című nagyívű konferenciája kérlelhetetlenül mutatott rá arra, sebészi precizitással lokalizálta azt, amit persze mi is felismerhettünk volna, csak hát fátyolos tudatunk és a fent említett orientációvesztésünk miatt ez nem sikerülhetett: a kulturális hatalom egy szűk globális elit kezében van, amely támadja nemzeti létünket, történelmi és kulturális identitásunkat, valamint családfogalmunk szilárdságát. Kulturális hidegháború van, az egyik oldalon az individualista-univerzalista csoport, kezében tartva a világmédiát, a nagy techcégeket, a meghatározó kulturális intézményeket, meg úgy általában mindent, a másik oldalon a kollektivista-partikularista erők állnak, itt a beszélő (rendszerünk egyik tekintélyes ideológusa, nem Kövér László, hideg, hideg) csak annyit mondott: „nagyon rövid leszek: ők vagyunk mi”. Ez van tehát, egy éles frontvonal és annak két oldala, itt az idő, el kell dönteni, ki hova áll. A kulturális identitás aláásása egyre nagyobb léptéket ölt (szó szerinti idézetben vagyunk): LMBTQ-lobbi, BLM-zavargások, a nyílt társadalom ideológiája, az európai egyesült államok megteremtése, a nemi identitás fluiddá tétele. „Az egymástól látszólag távol levő támadások valójában egyetlen hadjárat részei” – ezt már tényleg muszáj volt betűhíven idéznem. Hiszen hadat viselnek ellenünk, talpig szivárványban. Kinek kell ebben a globális háborúban megvédenie minket? Az államnak, hisz ez a kötelessége. „A kulturális szuverenitás az állam immunrendszere” – mondta még az előadó.
Szerencsére államunk annyira hatékonyan védi a kulturális szuverenitásunkat, hogy most már csaknem az összes kulturális intézményt odaadta néhány embernek, hiszen sokkal jobban meg lehet védeni a jószágot, ha nem bóklászik ide-oda, ilyen-olyan elgondolások alapján, különféle kulturális aktorok vezetése alatt, akiknek személyét úgynevezett szakmai konszenzus övezi (az ilyesmi, tudjuk jól: bolsevista trükk), hanem a legjobb, ha néhány hűséges ember őrzi azt, mintha a sajátja volna. Nem is mintha. A KEKVA éppen ennek a minthának a szinonimája, a közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítvány praktikus rövidítése tulajdonképpen azt jelenti: tessék, vidd, a tiéd. Illetve, egyből pontosítanánk is, hiszen ne feledjük, ők vagyunk mi, tehát a hűséges emberek mozgását a párt figyelő, óvó tekintete pásztázza, a kuratóriumokban is ez a tekintet ül, vagyis a mondat így módosul: tessék, vidd, a miénk. KEKVÁban van ma már a fél hazai kultúra, tokkal, vonóval, egyetemekkel, múzeumokkal, pénzalapokkal, földterületekkel, ingatlanokkal, intézetekkel, non profit káeftékkel. Vagy ami még nem KEKVA, az is olyan, mintha az volna, a párt küldötte vigyázza, ő áll a vártán, mint például a nemzet első számú múzeuma esetében, a róla elnevezett Múzeum körúton. A szakember írói jubileumát nemrégiben a PIM-ben ünnepelték, ott hangzott el, hogy mély nemzeti elkötelezettséggel akarja fölegyenesíteni a magyarságot.
Namármost, visszakanyarodva a globális háborúhoz: mit jelent mindez a hegemóniáért vívott mindennapos, elkeseredett harc szintjén? Ahogy mindjárt a konferencia nyitóelőadásában megvilágító erővel festették elénk: a művészeti kánon idehaza még mindig a régi pozícióit átmentő elit kezében van, itt még mindig (ez megint szó szerinti) a posztkommunista értelmiség által dominált kánonnal van dolgunk, amely szinkronúszásban halad a nemzetközi balliberális politikai erőkkel. Mindez az értékeket következetesen romboló, posztmodern elmélet alapján áll, és éppen ebből következik, hogy a kánonhoz tartozásnak nincs is semmiféle elméleti kritériuma. Mert hát anything goes, tetszik érteni. Illusztrálva is van mindez, képeken a globális háttérhatalmi horizont: Cattelan falra szigszalagozott banánja, Banksy iratmegsemmisítője, de a CEU épülete is, meg a blokád alatt álló SZFE Vas utcai főbejárata, és „szívfacsaró összefogás” képaláírással a freeSZFE mellett kiálló hollywoodi hírességek. Ugye, hogy ugye?
Nem akarnék ironizálni, azaz dehogynem, csak most egy pillanatra megpróbálom komolyan venni ezt az agyrémet. A mindenkori kánon kritikája teljesen legitim, a kánon felülvizsgálatának igénye és ennek lehetőségeinek latolgatása indokolt. Hogy mást ne mondjunk, elemi erővel rendítette meg a kánont éppen a BLM és az annak nyomán elindult kulturális földmozgások sorozata, a kiszélesedő dekolonizációs diskurzus, akár a köztéri művészetről, akár a múzeumi gyűjteményekről van szó. Vagy a feminizmus, a #metoo, vagy a Strike MoMA, a toxikus filantrópia leleplezése, a nagy múzeumok működési gyakorlatainak radikális kritikája. De a kánontörés igénye megjelenik a klímahelyzettel, az antropocénnel való foglalkozásban, vagy az önszerveződő kulturális szféra működésmódjaiban, a politikai aktivizmussal határos művészeti praxisokban is. Hogy csak néhány olyan markáns áramlatot és fordulatot soroljunk föl az utóbbi időkből, amik ténylegesen a kánon radikális újragondolását célozták és részben eredményezték is a világban. Csakhogy ezek az MMA konferenciáján nagyjából a barbarizmus kategóriájába sorolódtak (a BLM ténylegesen a sötét, agyatlan pusztítás metaforájaként jelent meg), vagy nevetség tárgyát képezték, vagy szóba sem kerültek.
Nehéz nem gondolni arra, hogy tíz éve, forint tízmilliárdokból működik a köztestület, amely ezt a konferenciát rendezte és ez idő alatt arra az elsöprő következtetésre jutott, hogy háttérhatalom. Nem tudunk eddig egyetlen könyvről, egyetlen tanulmányról, egyetlen olyan kiállításról sem, amely ebben a testületben, az említett tízmilliárdokból jött volna létre és olyan gondolatokat fogalmazott volna meg, olyan műveket, elgondolásokat, koncepciókat hozott volna felszínre, amelyek nemhogy bárminek az újragondolását, de legalább érdemi, elméleti dialógust kényszerítettek volna ki, mondjuk például azért, mert annyira erősek, annyira jók, izgalmasak, szubverzívek lettek volna. Vagy amelyek legalább felhozták volna a föld alól azokat az életműveket, amelyeket az individualista-univerzalisták, meg a háttérhatalom nem engedtek a nyilvánosság elé.
A közpénzből fenntartott magyar kulturális és művészeti intézmények csaknem összességét már az ők vagyunk mi vezeti, kontrollálja, gyakorlatilag minden adóforint felhasználásáról ebben az országban az ők vagyunk mi rendelkezik. Tényleg, kellő tisztelettel: mi kellene még? Mi nincs még meg? Mi nem adott még ahhoz, hogy most már valamit valóban létre lehessen hozni? (Valamint: hol szorít a cipő? Hányas a kabát? Mitől megy a villamos? Ki csinál szódát? – hogy akkor most már a késő-szocializmus közéleti zsurnálvitáinak tipikus kérdéseit mind iderángassam.) E helyről is felhívnánk a figyelmet, hogy akik nem az ők vagyunk mi, vagyis bárki, aki nem tartozik a fennálló rendszer kedvezményezetti körébe, nagyjából fillérekből hoz létre kultúrát, elszigetelten, identitás-alapon, néhány magánkezdeményezésű helyen, a Főváros, vagy néhány, jobbára ellenzéki vezetésű város egy-két maradék intézményében, a még nem tökéletesen szétvert kulturális szakmák megmaradt képviselőjeként valahol az intézményi szisztéma zugaiban. Non profit művészeti szféra? Konkrétan pincékről, vizes üzlethelyiségekről beszélünk. Toplistás helyezések egyes nemzetközi művészeti magazinokban? Önkizsákmányoló gyakorlatok, zsebpénzből összeálló költségvetések, fenntarthatatlanság. Virágzó szcéna? Néhány művész és kurátor, akiknek van még kedvük és energiájuk létrehozni valamit. Pár műhely, pár mű és hely. Most akkor ez se legyen?
Idén kifejezetten aha-élmény volt például Csákány István A kalapács álma című kiállítása a szentendrei Művészet Malomban. (Sajnos, kevesen láthatták, részben a Covid-helyzet következtében, részben mert az intézmény annyira, mondjuk így, kedvezőtlen anyagi helyzetben van, hogy akárcsak a bolt a klasszikus viccben, szinte abból működik, hogy zárva tart.) Ilyen is lehetséges, hogy egy közintézményben, két emeleten, egy élő, érvényes, kortárs, magyar képzőművész önálló kiállítása zajlik? Aki ráadásul nem is itt él, Magyarországon? Az alsó szintet egyetlen nagy installáció foglalja el, egy vadonatúj produkció? A kortárs bemutatóhely teljesen úgy működött, mint egy kortárs bemutatóhely. Elszoktunk már ettől.
Ha már itt tartunk, az Artnet News nemrégiben budapesti tudósítást közölt, amely arról szól, hogy mennyire sokszínű és izgalmas a főváros képzőművészeti kínálata. Felsorol számos magánkezdeményezést, amelyek tényleg mind izgalmasak és ezek alapján, kellő távolságból valóban valamiféle sokszínűség látszik lenni. Annak említése mintha kevésbé volna hangsúlyos, hogy ezek a dolgok zömmel az általános helyzet ellenére jöttek létre. Meg azért itt nagyon nem azonos jelenségek és entitások vannak együtt emlegetve, a Q Contemporary műkereskedelmi vállalkozást és az aqb műterem-és műhelykomplexumot, az Everybody Needs Art projekt-galériáját vagy az OFF-Biennále független képzőművészeti eseménysorozatát csak az köti össze, hogy ugyanabban a városban vannak. Céljaik, forrásaik, lehetőségeik, perspektíváik nagyon eltérőek. De persze, ha akarjuk, tekinthetjük őket egy laza, párhuzamos rendszer elemeinek, és örülhetünk – tényleg –, hogy ha kicsiben és felemásan is, de mégiscsak valami affélének lehetünk tanúi, amiről 2012-13 körül sok szó esett: ha a közintézményi rendszer diszfunkcionálisan kezd működni, akkor megerősödnek és felértékelődnek a magánkezdeményezések. De azért ez nagyon messze van az egymásra épülő elemekből álló, működő művészeti ökoszisztéma ideájától, egy olyan metropolisz vibe-jától, ahol megtermékenyítő gondolatok és kreatív energiák cikáznak, éltető közeget teremtve az új művészet számára. Arról nem beszélve, hogy az említett Főváros például mennyire képes kezdeni is valamit a Budapesten található autonóm helyekkel – most itt elsősorban nem a kereskedelmi színtérre gondolunk, hanem arra az intézményi hálóra, amit például az AltBp projekt keretében térképeztek föl. Szép nagy háló, klikkelünk, keresgélünk, ráismerünk – tényleg izgalmas a projekt. De vajon a Főváros is képes – így két év után – felismerni és azonosítani, mi történik a városban és abban, ami történik, mi lehetne az önkormányzat szerepe?
De vissza a konferenciaterembe! Illetve annak környékére. Az év egyik legérdekesebb kultúrpolitikával foglalkozó szövege volt Farkas Zsolt Komisszárkultúra című, három részes esszéje a Magyar Narancsban. A rendszer egyik ideológusának, Békés Mártonnak (igen, őt is idéztük föntebb, forró, forró!) Kulturális hadviselés – a kulturális hatalom elmélete és gyakorlata című kötetének (címlapján, nem vicc, egy égő elektromos gitár, amely Kalasnyikovvá alakul, a gitár testén pedig egy Gramsci-sticker) szoros olvasatát adta, elemezni és végiggondolni próbálta a benne foglaltakat. Komolyan venni az egészet a maga abszurd, agresszív, háborús brosúra-retorikájában. Kevesen vennék ehhez a fáradságot, de Farkas ezt teszi: végigolvassa, kvázi széljegyzeteli, kérdésekkel szembesíti a szöveget, és végső soron magát a rendszert. Összefoglalni és értékelni is próbálja a kötet javaslatait, amelyek „inkább hatalomszerzési, stratégiai és taktikai jellegűek, praktikusak, formálisak, módszertaniak, annak módozatait részletezik, hogyan kell a „barátoknak” kiszorítani és/vagy figyelmen kívül hagyni az „ellenséget” – és szinte semmilyen tartalmi vonatkozást nem érintenek. Miféle konkrét magyar kulturális, művészeti, irodalmi, népi, szociokulturális, humántudományi stb. hagyományok, művek, irányzatok lennének ennek a mélyreható és szerteágazó váltásnak az alapjai és iránymutatói?” Elárulom, mire jut a kritikus: nem találni ilyesmit.
A 2021-es év egyszerre grand finale és ouverture. A vég kezdetének is lehet tekinteni a KEKVÁk irdatlan léptékű és sebességű létrehozását, ugye, van az a közkeletű elgondolás, hogy mivel közel a vég, most még kitolnak mindent, lehetőleg a teljes magyar államot ezekbe a jogi konstrukciókba, és akkor majd ez lesz az állam. De lehet kezdetként is értelmezni ezt a folyamatot: most indul a rendszer kulturális korszakba ágyazása, ahogy ezt említett ideológusunk oly plasztikusan megfogalmazta és adta vezetője szájába pár évvel ezelőtt. A homofób törvény kulturális konzekvenciáira lehet úgy tekinteni, mint a tényleges cenzúrát lehetővé tevő első jogszabályra, de azt is gondolhatjuk, hogy a betarthatatlan regula a gyengülő rezsim erőlködése, amikor már az ellenségkép-gyártásban sem elég produktív. Hajlunk rá, hogy egyiket se fogadjuk el teljes egészében. A nyitány már évekkel ezelőtt eldübörgött (legfeljebb nem vettük észre), a függöny meg még messze. Ez itt most zenés tapsrend inkább, a rezsim ünnepli magát, vonulgatnak föl és alá, és noha produkció már nem nagyon van, még jöhet egy ráadás, a nagy sikerre való tekintettel egy igazi repríz, még hosszú évekre. A harc azonban addig sem állhat le, megmondta a beszélő is a konferenciateremben: az állam akár a nemzetbiztonsági apparátusok bevetésével is köteles megvédeni a kulturális szuverenitást. Világos beszéd. Csekkold a telód.
- Az artportal kultpol évértékelő cikkei:
