Több mint hároméves küzdelem után, 55 évesen veszítette el a harcot a rák ellen a nigériai Calabarban született Enwezor, aki alig húsz évesen költözött New Yorkba, hogy aztán mind jelentősebb megbízatásai kapcsán több kontinens országaiban is hosszabb időt töltsön el. Az Egyesült Államokban politikatudományi tanulmányokat folytatott, közben verseket írt, s csakhamar jelentkezett művészetkritikai írásokkal is. Kurátori pályája a 90-es évek elején indult s ez idő tájt alapított egy, az afrikai művészettel foglalkozó folyóiratot is Nka: Journal of Contemporary African Art címmel. Az évente két alkalommal azóta is megjelenő magazin szerkesztésében egészen haláláig részt vett. (Az Nka Enwezor igbo anyanyelvén kreálni-t, megújítani-t, míg a kameruni basaa nyelven diskurzust jelent.)
Célja, melynek szolgálatát egész élete során fő feladatának tekintette, s ami csak közel két évtizeddel az ő munkálkodásának kezdetei után vált széles körben – még ha napjainkban sem mindenütt – elfogadottá, az volt, hogy a kortárs művészetet bemutató intézményeket – múzeumokat, vásárokat, biennálékat – és a műgyűjtőket nyitottá tegye az Európán és Észak-Amerikán kívül létrejött irányzatok és életművek befogadására, a kánon velük történő bővítésére. „Ha nyitottan gondolkodunk – mondta egy két évvel ezelőtti interjújában – a nyugati művészetet nem a másutt létrejött művészettel szemben pozícionálva kell szemlélnünk, hanem egymással párbeszédben, ami segít megőrizni különbségeiket is.”
Első nagy sikerét a Guggenheim Museum SoHo-beli kiállítóhelyén 1996-ban kurált In/Sight: African Photographers, 1940 to the Present című kiállítással aratta, amire 30 művészt hívott meg. Közülük többeknek, így a mali Seydou Keïtának és a nigériai Samuel Fossonak ez a tárlat indította el a világkarrierjét. Ezután már sorra jöttek a jelentős megbízások; így például 1997-ben a 2. Johannesburgi Biennálét, 2002-ben a MoMA PS1 The Short Century: Independence and Liberation Movements in Africa, 1945–1994 című tárlatát, 2008-ban a Gwangju Biennalét, 2012-ben a Palais de Tokyo triennáléját kurálta.
2005-2009 között a San Francisco Art Institute egyik dékánja volt, s közben kurátorként dolgozott a New York-i International Center of Photography-ban, ahol többek között a nagy visszhangot keltett “Rise and Fall of Apartheid” című, a dél-afrikai fotóművészetet bemutató kiállítás fűződött a nevéhez.
2011-ben kinevezték az egyik legfontosabb németországi modern és kortárs kiállítóhely, a történelmileg terhelt múltja miatt sem egyszerű falatnak számító Haus der Kunst igazgatójának. Mandátumát 2016-ban meghosszabbították, ám 2018-ban, egészségi okokra hivatkozva távozott az intézmény éléről. (Minderről részletesen itt számoltunk be.) Az egészségi okok sajnos valósak voltak, de a válásban a körülötte egyre fagyosabbá váló légkör is komoly szerepet játszott: úgy érezte, hogy akik koncepciójának és programjának ismeretében bízták meg az intézmény vezetésével, később kihátráltak mögüle. Programja túl progresszívnek bizonyult a Haus der Kunst előtt kígyózó hosszú sorokhoz szokott városvezetés számára, s Enwezor egy interjúban nem csinált titkot abból, hogy úgy érzi: bőrszíne is szerepet játszott abban, hogy igazán sosem fogadták be.
Müncheni évei alatt az intézmény többek között Stan Douglas, Georg Baselitz, Ellen Gallagher, James Casebere, Lynette Yiadom-Boakye, Hanne Darboven, Frank Bowling és Matthew Barney szóló show-jának adott helyet, az „Enwezor-éra” legfontosabb tárlata azonban kétségkívül a Postwar: Art Between the Pacific and the Atlantic, 1945–1965 volt 2016-ban, ami 200 művész 350 munkájának segítségével vázolta fel a háború utáni modernizmus képét – úgy, ahogyan azt ő látta. Enwezor távozása után – utódját egyébként mindmáig nem tudták megtalálni – több, a 2018 második félévére és idénre betervezett, részben nemzetközi kooperációban létrejött kiállítást anyagi okokra hivatkozva lemondtak, ami komoly erkölcsi károkat okozott a kiállítóhelynek és érthetően rosszul esett a lemondott igazgatónak is. Néhány napja azonban megnyitották a ghanai születésű, Nigériában élő El Anatsui nagyszabású egyéni kiállítását, Enwezor utolsó itteni munkáját. A súlyosan beteg kurátor a megnyitón már nem tudott részt venni. Halála után a Haus der Kunst egy valószínűleg nem minden lelkiismertfurdalás nélkül megfogalmazott kommünikét adott ki, amiben többek között az alábbiak szerepelnek: „Örömmel és büszkeséggel töltött el bennünket, hogy 2011 és 2018 között magas művészi minőségű elképzeléseinek megvalósításában Enwezor kísérői lehettünk. Neve azzal a meggyőződéssel forrt össze, hogy a kortárs művészet fejlődési vonalai globálisak és sokrétűek, és nem korlátozhatóak földrajzi, koncepcionális vagy kulturális határokkal. Ez a meggyőződés a Haus der Kunst vezérlő elvévé vált”.
Pályájának csúcsait a 2002. évi, 11. kasseli Documenta, illetve a 2015. évi, 56. Velencei Képzőművészeti Biennálé főkurátori megbízatásai jelentették. (Utóbbi funkciót müncheni munkájával párhuzamosan látta el, amit a bajor fővárosban nem feltétlenül néztek jó szemmel és később, amikor viszonya feszültté vált a Haus der Kunst felügyeleti szerveivel, hozzá is tették a „bűnlajstromához”.) Enwezor, aki előtt a Documentának sohasem volt Európán kívüli kurátora, az első volt abban is, hogy kísérletet tett a rendezvény helyszíneinek bővítésére. Nem úgy, mint legutóbb, másfél évtizeddel később Adam Szymczyk – egy párhuzamos helyszínnel –, hanem úgynevezett platformokkal, konferenciákkal, szemináriumokkal és egyéb rendezvényekkel, amelyeknek Berlin és Bécs mellett például St. Lucia, Új-Delhi és Lagos is helyt adott. Megszűnt a bemutatott munkák korábban meglehetősen egyoldalú Európa- és Észak-Amerika-központúsága, először kaptak érzékelhető arányban helyet az afrikai, ázsiai és dél-amerikai művészek alkotásai. Enwezor következetesen vitte végig koncepcióját Velencében is, ahol a biennálé első afrikai igazgatójaként dolgozhatott. Átértelmezte a centrum és a periféria kategóriáit, csakúgy mint a művészet autonómiájának interpretációját. A nyugati értelmezéssel szemben megfogalmazott kritikája nem az esztétikum tagadását jelentette, hanem egy másfajta látószöget. „A művészet szférájára az intézmények ideológiái nyomják rá bélyegüket” – magyarázta egy interjúban. „Az emberek viszonyrendszere ezekben az intézményekben történelmi, politikai, kulturális és társadalmi kontextusban értelmezhető. Ez a politika, és ebbe minden kurátor belekeveredik”.
A kurátorok sorsa, hogy „műveik”, azaz az általuk létrehozott kiállítások csak az emlékezetben, jobb esetben a katalógusokban és a megőrzött dokumentációban maradnak meg. Enwezor munkájának eredményével azonban egyszer még élőben is találkozhatunk, méghozzá az idei velencei képzőművészeti biennálén. Ghana idén első ízben jelentkezik nemzeti pavilonnal, ami hat művész, köztük a már említett El Anatsui munkáit mutatja be, s a részvétel előkészítését Enwezor stratégiai tanácsadóként segítette. Minden bizonnyal nem a ghanai pavilon lesz az egyetlen helyszín Velencében, ahol megemlékeznek majd a biennálé egykori főkurátorának munkásságáról.
Nyitókép: Okwui Enwezor. Fotó: artlandapp.com
