Néhány éve szenzációszámba ment, hogy számos jelentős olasz közgyűjtemény vezetésére nemzetközi pályázatot írtak ki és hét múzeum élére külföldi igazgató került. Hogy maradnak-e mandátumuk közelgő lejárta után, erősen kétséges, mivel azóta új szelek fújnak az olasz politikában.
2014-ben az akkori olasz kormány megelégelte, hogy az ország múzeumainak többsége egyre inkább lemarad nemzetközi vetélytársai mögött és többnyire negatív hírekkel szerepel a világsajtóban. Ezért annak a húsz múzeumnak az élére, ahol a régi vezető mandátuma lejárt, nemzetközi pályázatot írtak ki. Mint annak idején megírtuk, hét esetben külföldi jelentkező nyerte el a négy évre szóló megbízatást. A pályázatnak persze a szakmán belül Olaszországban vegyes volt a visszhangja, eredményét több helyütt jogi úton is megpróbálták érvényteleníteni – erről itt számoltunk be. Egy külföldi vezető, a mantovai Palazzo Ducalét igazgató osztrák Peter Assmann esetében átmenetileg sikerrel is jártak, ám az elsőfokú döntést felülbírálva néhány hónapos szünet után 2017-ben őt is visszahelyezték funkciójába.
A tavalyi választások eredményeképpen azonban módosultak a politikai erőviszonyok: az új kormányban a populista Öt Csillag Mozgalom (M5S) és a szélsőjobboldali Liga képviselői kaptak helyet. A kulturális tárca Alberto Bonisolié (M5S) lett, aki nem sok kétséget hagyott afelől, hogy szakít elődje, a centrista Dario Franceschini politikájával és a trumpi „America first” jelszót némileg módosítva kiadta az „Italians first” jelszót. A korábbi nemzetközi pályázat szerinte azért született, mert elődei úgy gondolták, nem találnak elég megfelelő olasz jelöltet ezekre a posztokra. Azt hiszem, mi találni fogunk – mondta, hozzátéve, hogy bár elvben nincs kifogása a külföldi vezetőkkel szemben, de „nem érzi azt, hogy külföldön kéne keresgélniük”. Mindez azt jelenti, hogy olyan adminisztratív korlátokat ugyan valószínűleg nem vezetnek be, amik lehetetlenné tennék külföldiek pályázását, inkább megüzenik nekik, hogy felesleges pályázniuk, mert eleve esélytelenek.
A 2015-ben munkához látott új külföldi vezetők egyébként megállták a helyüket, többen az egy múzeum életében rövidnek számító idő alatt is igen figyelemre méltó eredményeket értek el. A legnagyobb érdeklődés a német Eike Schmidt ténykedését kísérte, nemcsak az általa igazgatott Uffizi megkülönböztetett jelentősége miatt az olasz múzeumi palettán, hanem azért is, mert a pozíciót az azt addig betöltő és az olasz múzeumi világban nagy tekintélynek örvendő Antonio Natalival szemben nyerte el. Schmidt általános megítélés szerint jó munkát végzett; jelentősen átalakította az állandó kiállításokat részben a könnyebb tájékozódás, részben pedig annak érdekében, hogy a minden útikönyvben szereplő néhány remekmű mellett a múzeum többi kincsére is jobban felhívja a figyelmet. Olyan, tudományos alapossággal, matematikai modellek segítségével kidolgozott differenciált jegyrendszert vezetett be, aminek segítségével egyenletesebben oszlik meg a látogatók tömege, lecsökkentve a korábban már szinte elviselhetetlenül hosszú várakozási időt. Nevéhez fűződik egy új fejezet nyitása a múzeum és az internet, illetve a közösségi média kapcsolatában. Kiépült a 300 ezer tételt tartalmazó adatbank, korszerűsödött a honlap, az Instagramon, ahol naponta bemutatnak egy-egy műtárgyat, már 230 ezer követőjük van. Az Uffizihez tartozó Palazzo Pittivel és a Boboli kerttel együtt a látogatószám tavaly először lépte túl a 400 ezret. Érdemei közé sorolják azt is, hogy hazájában, azaz Németországban is aktívan fellép annak érdekében, hogy egy, a Wehrmacht katonái által elrabolt festmény, Jan van Huysum holland festő virágcsendélete visszakerüljön a firenzei múzeumba. (A kép jelenleg egy német magángyűjtő tulajdona, aki ügyvédein keresztül már jelezte, hogy kész tárgyalni az általa jóhiszeműen vásárolt mű visszaszolgáltatásáról.)
Schmidt ezzel együtt sem lopta be magát egyértelműen az olaszok szívébe, mert már 2017-ben, azaz alig két évvel hivatalba lépése után bejelentette, hogy megpályázta és elnyerte a bécsi Kunsthistorisches Museum igazgatói tisztét – Firenzéhez hasonlóan egyébként ott is az ismételten pályázó jelenlegi vezetővel szemben – és legkésőbb négyéves mandátumának lejártakor, de mindenképpen valamikor 2019-ben átteszi székhelyét Bécsbe. A nagy múzeumokban többnyire csak nyilvánvaló kudarcok esetén szokás ilyen rövid idő után felállni, így Schmidt döntése éles kritikát váltott ki Olaszországban; sokan azzal vádolják, hogy az Uffizit eleve csak ugródeszkának szánta amúgy is szépen magasba ívelő karrierjének felgyorsításához. Nem kizárt persze az sem, hogy előre látta, milyen irányban alakul majd a politika Olaszországban és kihasználta a kínálkozó alkalmat, hogy később ne egy pályázat esetleges veszteseként kelljen felállnia…
Jó eredményekről adhat számot az ugyancsak német Cecilie Hollberg, a firenzei Galleria dell’Accademia igazgatója is. Neki is köszönhető, hogy ma már a turisták nem kizárólag Michelangelo Dávidja miatt látogatnak el a múzeumba. Nemcsak a látogatószám 22%-os növekedésével javította a múzeum pénzügyi helyzetét, hanem azzal is, hogy szigorúan fellépett a Dávid-motívum kereskedelmi célokra történő ingyenes felhasználásával szemben. Ő már jelezte, hogy a csekély esélyek ellenére is vállalja az újabb megméretést.
Egészen biztos viszont, hogy nem pályázik újra Peter Assmann, akit nyilván megviselt a körülötte zajló 2017-es hercehurca, ezért igazából senki nem lepődött meg azon, hogy már jó előre bejelentette: mandátumának lejártakor visszatér Ausztriába, ahol ez év novemberétől a tiroli tartományi múzeumokat működtető társaság igazgatója lesz.
Három múzeum vezetésére Olaszországban időközben már ki is írták az új pályázatokat, melyeknek feltételei között nem szerepel ugyan az olasz állampolgárság, de a potenciális külföldi jelöltek, úgy tűnik, megértették a miniszter üzenetét: az egyes intézmények vezetésére érkezett többtucatnyi pályázó között a legutóbbinál jóval alacsonyabb, alig 5% a külföldiek aránya. Az olasz kulturális minisztérium szóvivője e számokat kommentálva megjegyezte, hogy az állampolgárság nem lesz döntő az elbírálásnál, de hozzátette, hogy „amennyiben a pályázók között ilyen magas az olaszok aránya, akkor nagyon valószínű, hogy a posztokra kiválasztottak is közülük kerülnek ki”.
Az új olasz kormánynak egyébként nem ez volt a múzeumi szférát érintő első, komoly – és többnyire negatív visszhangot – kiváltó döntése. A közelmúltban már beszámoltunk arról, hogy nagy valószínűséggel nem járulnak hozzá az Uffiziben őrzött három Leonardo-festmény kölcsönadásához a párizsi Louvre nagyszabású, a reneszánsz mester halálának 500. évfordulóját köszöntő őszi kiállítására. Ez azóta bizonyossággá vált, s a római kormány indoklása nem is titkolja, hogy a háttérben elsősorban nem szakmai okok állnak. Nemzetközi megfigyelők ugyanakkor úgy látják, hogy az ügyben Párizs is hibát követett el, amikor lényegében a múzeumok feje felett, a korábbi olasz kormánnyal állapodott meg a kölcsönzésről, aminek meghiúsulása most érzékeny presztízs veszteséget jelent a számára. A kormányszintű megegyezést nemcsak az új olasz kormány, hanem az Uffizi sem vette jó néven; a firenzei múzeum fel is sorakozott a kormány álláspontja mögé – igaz, mást nem is nagyon tehetne –, de ők legalább elsősorban szakmai érvekre, nevezetesen a képek szállításában rejlő kockázatokra hivatkozva teszik ezt, mondván a három festmény már tíz éve szerepel a múzeum „no go” listáján. A feje felett született korábbi politikai megállapodást ugyanakkor Eike Schmidt is sértőnek találta, hangsúlyozván, hogy „ilyen kockázattal jár egy kormányváltás esetén egy politikai jellegű megállapodás” és hozzátette, hogy a művek kölcsönadásáról semmilyen szerződés nem született, így nincs mit felmondani sem.
Nyitókép: Monumento a Elisa Bonaparte Baciocchi, La Magnanimità di Elisa, Granduchessa di Toscana-Lorenzo Bartolini-Galleria dell’Accademia (Firenze) Photo: Paolo Villa / Wikipedia
