Ali Smith: Hogy lehetnél mindkettő
Magvető, 2019, fordította: Mesterházi Mónika
Ali Smith skót írónő regénye többek között azzal vált híressé, hogy két verzióban jelent meg: az egyik a 16 éves George cambridge-i mindennapjait mutatja be egy családi tragédiától beárnyékolva, a másik változatban pedig a 15. századi reneszánsz Itáliát látjuk egy festő, Francesco del Cossa szemszögéből. A könyv éppen attól válik érdekessé, ahogy a két életút különböző módokon összefonódik és párbeszédbe lép egymással: a kamasz George elhunyt anyjának kedvence volt a reneszánsz festő, akinek National Gallery-ben található festménye (Ferrer Szent Vince, 1473-75 körül) előtt bukkan rá del Cossa szelleme a képet meredten néző lányra és kezdi el követni, miközben saját életére emlékszik vissza. És persze a talányos cím sem véletlen: a regényben a kettősségből fakadó kérdések, a bináris ellentétek meghaladása, az egyidejűség motívumai válnak a leghangsúlyosabbá. Nyilván számít, hogy az olvasó melyik résszel találkozik először: én George – azaz teljes nevén Georgie – jelenbeli szálával kezdtem az olvasást, aki épp egy lehetetlen helyzettel, anyja halálával próbál megbirkózni. Miközben végigkövetjük a lány különböző megküzdési mechanizmusait, mint például az iskolapszichológussal folytatott nehézkes beszélgetéseit vagy ahogy az apjával megpróbálnak egymáshoz közeledni, a regény folyamatosan ugrál az időben, múlt és jelen összeütközik egymással. A különböző nézőpontokat váltogatva és variálva, az eleinte nehezen követhető, de közben játékos elbeszélési mód pedig fokozatosan tárja elénk George-nak és anyjának meghitt, már-már baráti viszonyát. George anyja, aki gazdasági újságíró és a Felforgató nevű, vírusszerűen felbukkanó online szatírák egyik szerzője is, előszeretettel bonyolódik különböző filozofikus vitákba és okfejtésekbe lányával. Ezek szintén összekapcsolódnak a regény főbb témáival, mint például amikor a múltról és a történelemről, illetve annak jelenre való hatásáról beszélnek, vagy amikor az egymásba átjáró és egymással összekapcsolódó időkről, azaz az egyidejűség fogalmáról gondolkoznak. Ezt erősíti a regény töredezett, időben ide-oda ugráló szerkezete, sokszor nehezen követhető nyelvezete is, amely egyszerre marad élőbeszédszerű, miközben tudatosan épít a nyelv konstruáltságára, a nyelvtani szabályok megszegésére, kijátszására vagy épp az élő és holt nyelvek kapcsolatára.
George és anyja történetszála egy olasz utazásban teljesedik ki: az anya mindenképp látni szeretné Francesco del Cossa freskóit Ferrarában, a Palazzo Schifanoia-ban, miután egy újságban látott reprodukció hatása alá került. Így válik fokozatosan egyre fontosabbá del Cossa alakja George életében, hogy aztán amikor az olvasó eljut a könyv másik részéhez, világossá váljon, hogy a két történetszál számos ponton összekapcsolódik és megfeleltethető egymással. George anyját megbabonázzák az Évszakok Szobájában lévő freskók, amelyek teljesen időn és téren kívülinek tűnnek számára, olyannyira, hogy később George számára is – aki minden nap egy sajátos rítuson keresztül próbálja anyja emlékét fenntartani – beépül a mindennapokba a del Cossával való foglalatoskodás. Heti kétszer elmegy a londoni National Gallery-be, hogy a festő ott látható egyetlen képét nézze órákon át és feljegyezze, hányan álltak meg a kép előtt és mennyi időt töltöttek el ott.
Ahogy a könyv második részében megismerjük Francescho del Cossa részben fiktív életútját (nevéhez egy plusz h-t illeszt Smith), egyre több ponton érzünk hasonlóságot George életével: a két történet több ponton egymást tükrözi, főként ami a nemi identitás és szexuális orientáció kérdéskörét illeti. A festő szelleme valami furcsa időkapun keresztül egyszer csak a National Gallery-ben találja magát és meglepve, de örömmel veszi észre, hogy egy általa fiúnak gondolt kamasz csak az ő képét nézi, a rivális és a kiállítótérben levő Cosmo (azaz Cosimo Tura, a reneszánsz másik nagy alakja, aki szintén dolgozott a Palazzo Schifanoia-ban) képei fel sem tűnnek neki. Ahogy követi George-ot a jelenben, visszaemlékezésein keresztül fokozatosan tárul fel előttünk a festő valódi alakja: Francescho egy álruhás nő, aki egész életét azért élte le férfiként, hogy kitanulhassa a festés mesterségét és elismert művész lehessen. Nevét Francescho-ként, egy plusz h-val írja, akiben felismerhetjük George új barátját, Helene Fisker-t is, akit mindenki csak H.-nak szólít. H. az, aki határozottságával és kitartásával időnként ki tudja rántani George-t a gyász monotonitásából, fel tudja vidítani, hol popszámok latin nyelvre való átírásával (Quem volo es – You’re The One That I Want), hol éppen azzal, hogy egy üres parkolóház tetején egy bevásárlókocsiban gurulnak össze vissza. A H.-val való barátság több mint barátság és George éppen, hogy csak elkezdi megengedni magának, hogy érezzen, azaz, hogy felfedezze magában ezt az érzést, definiálás és kategorizáció nélkül.
- „George ekkor érezte meg, ahogy az ember valami homályos, mozgó dolgot lát meg egy válaszfalon át, aminek az üvege párás, hogy egyrészt a szerelem jön el érte, másrészt a semmit is, amit tehetne ellene.” 151.
Erre rímel, ahogy a reneszánsz Francescho kalandjait olvashatjuk az „örömök házában”, ahol sokáig csak lerajzolja a neki modellt álló nőket, titkolva saját nemét, míg az egyik lány egyszer csak éppen azért fordult felé, mert rájött, kicsoda valójában: a festő saját neméhez való vonzalma ezen a ponton válik megkerülhetetlenné a regényben. A női szerelmek története még egy további szinten is tükröződik: George anyja és a rejtélyes Lisa Goliard több-mint-barátságában, ami a kamasz George-ot egyszerre háborítja fel, ijeszti meg és nyűgözi le, főleg, amikor az anyja a legtárgyilagosabb módon ismeri el, hogy jól esett neki, hogy valaki egyszerűen csak rajongott érte. Ugyanakkor ez indítja el a kamasz lányt azon az úton, hogy azt gondolja: Lisa valójában kém volt, aki anyját folyamatosan megfigyelte, és a regény egy későbbi pontján ez a megfigyelés megfordul. A kötet második részében a festő szemszögéből már azt látjuk, amint George Lisa után kémkedik és fotózza le mániákusan lakóhelyét, amit Francescho először félreért és rajongó szerelemnek értelmezi a követést.
Francescho elbeszélésében egyszerre keveredik napjaink nyelve, amit George is használ kamaszként, ugyanakkor a perspektíva és a megfigyelések a múlt emberéi, ahogy például a 21. századi Londonról, a mobiltelefonokról vagy az autókról ír. Talán ez az egyetlen erőltetett része a regénynek, de szerencsére kevesebb szó esik a festő jelen megfigyeléseiről, sokkal több arról, amit a múltban tapasztalt. Míg az iskolában George és H. végül is feladják, hogy Francesco del Cossa életéről tartsanak kiselőadást, mivel annyira kevés róla az információ, a regénynek az a szakasza, ahol a festő életét ismerhetjük meg, pont ezekre a kérdésekre ad választ és felvezeti a regény másik fő témáját, amely az alkotói szabadság és a művészi érdekérvényesítés kérdése körül forog. Del Cossa történetében ez szorosan és egészen drámai módon összefügg azzal, hogy egész életében titkolnia kellett saját nemét és végig férfiként élt: Francescho apja azonnal felismerte, hogy gyermeke csak férfiként juthat valamire, hiába tehetséges, nőként még csak nem is tanulhatna. Ezt a hazugságot végül mindenki elhiszi, szinte a művész maga is, minthogy alapvetően egyetlen dolgot akar: festeni. A művész tanulóévei során részletesen megismerjük a reneszánsz freskókészítés műhelytitkait, a megrendelők rigolyáit és az alkotás folyamatát, de mégsem szárazan vagy unalmasan. Smith sajátos érzékenységgel és taktilitással mutatja be del Cossa munkafolyamatát, amelynek egyik csúcspontja a ferrarai palota freskóinak előkészítése és létrehozása, Borse herceg megrendelésére.
- „A Májussal és Apollóval kezdtem: keményen dolgoztam a lovakon: kitaláltam, hogy legyen 4 sólyom, rúdon üljenek : hozzátettem az íjat és a nyilat, de a lantot egy álló énekes lány kezébe kellett adnom (mert Apolló keze már tele volt az íjjal, a nyíllal, a nap fekete lyukával, amit egy kicsit olyanra rajzoltam, mint egy fekete mag, egy megégett dió, vagy egy macska ánusza, mert a nap épp ilyen, ha kicsit túl sokáig nézed. (…)Megfestettem a ferrarai udvar minden polgárát, de nem úgy, ahogy akkor néztek ki, hanem mint kisbabák végtelen tömegét, ahogy kitódulnak egy nyíláson át, mintha a semmiből varázslódnának elő, pillanatonként duplázódnak, és mind anyaszült meztelen…” (257-258)
Smith elbeszélői stílusa itt is különösen izgalmas, mivel del Cossa a visszaemlékezésében egyszerre beszél a múlt és a jelen nyelvén, az akkori logika és gondolkodásmód mentén, de közben a mai néző (George, az anyja és az olvasó) szemével látjuk a freskókat és azok formabontó jellegét. Egyszerre válik láthatóvá a 15. század reneszánszának egy szűk metszete, egy művész mindennapi küzdelmei, féltékenysége és tettvágya, bizonyítani akarása, amely végül abban csúcsosodik ki, hogy levelet ír a hercegnek (amely fenn is maradt): mivel ő nagyobb és komolyabb munkát végzett mint a többi festő (és kétségkívül ő a legjobb), szeretne több fizetséget. Ezzel a morális dilemmával indít a regény is, amikor az anya felteszi a kérdést George-nak, jogos-e ez a kérés, ha egyszer tényleg del Cossa freskói a legjobbak? A herceg természetesen megtagadja a kérést és regény olvasása közben ezen a ponton eszünkbe juthat, hogy ma is, még mindig milyen nehézségekkel kell szembenézni nőként a munkaerőpiacon, miért keres még mindig kevesebbet egy női vezető a férfiaknál, hogy határozza meg mindennapjainkat az üvegplafon jelenség és milyenfajta nemi sztereotípiák jelennek meg a munkahelyeken, egyes munka típusokban és pozíciókban.
A regény két részét két kis ikon különbözteti meg: egy megfigyelő kamera és egy szempár. Nem véletlen: a műben fontos motívum a látás, hogy mit hogyan érzékelünk, a képek ereje, hatalma, illetve a látszat, a megtévesztés kérdése. Del Cossa hosszan részletezi, milyen képeket lát George szobájában, anyja kedvenc színésznőjéről (Monica Vitti), anyjáról különböző életkorokból, a Lisa Goliard házáról készült mobiltelefonos képek pedig úgy jelennek meg, mint egyfajta krimiben a nyomozó falán látható források. Ahogy a festő rácsodálkozik napjaink képáradatára és a lányt körülvevő képmennyiségre, úgy George éppen hogy lelassul, amikor Olaszországba látogatnak és megpróbálja úgy nézni a freskókat, ahogy azokat anyja szemléli és ezt az elmélyedt befogadást folytatja akkor is, amikor nem csinál mást, mint ül a National Gallery-ben del Cossa festménye előtt. Lisa Goliard is felbukkan a múzeumban, szintén azért, hogy megnézze a festményt: a festményen keresztül George anyjához próbálnak mindketten közelebb kerülni, kapcsolódni valamilyen formábban. És talán saját magukat is ezáltal próbálják jobban megérteni, ahogy azt Madeleine (Kim Novak) tette Hitchcock Vertigójában, amelynek híres múzeumi jelenete erősen rímel a regénynek erre a pillanatára.
Látás és megfigyelés, látszat és valóság. Vajon Lisa Goliard csak úgy csinált, mintha érdeklődne George anyja iránt, és valójában kémként megfigyelte, vagy tényleg „látta” őt, ahogy az anyja fogalmazott, úgy mint régóta senki? „És ami a lényeg drágám: hogy valaki látott. Nézett. Ettől az élet nagyon, hát nem is tudom. Kacér lesz. (…) Az, hogy látsz valakit, és ő is lát, Georgie, nem mindig egyszerű, mondja az anyja” 110.)
És H. hogy látja George-ot, amikor már Koppenhágából, ahova családjával költözik, rejtélyes sms-ket küld neki?
„És jött is vissza egy sms, átfúrta magát azon, ami a külvilágot elválasztja George mellkasától. Más szóval George szó szerint érzett valamit. Jó hallani a hangodat.” 150.) Franceschot férfinak látják, meg van róla győződve, hogy működik az álca, de időről időre sokan átlátnak rajta vagy meglátják a valódi arcát, ami hol megkönnyebbülést okoz, hol fájdalmat, például amikor legjobb barátja Barto szembesül az igazsággal.
- „Igaz?, kérdezte. Hamis voltál? Ennyi éven át? Soha nem voltam más, mint igaz, mondtam. És én nem tudtam, mondta. Hogy te nem te vagy. Végig ismertél, mondtam. Soha nem voltam más, mint én.” 240.
Mit lát George abban a számára nyomasztó pornófilmrészletben, amiről megfogadja, hogy mindennap megnézi, csak hogy tudatosítsa magában, milyen egy egyenlőtlen és abuzív kapcsolat? És hogyan értelmezi ezt Francescho amikor a szerelem tapasztalásáról illetve megfigyeléséről, a kívülmaradásról elmélkedik ennek kapcsán? Francescho szálában az egyik fő motívum éppen az igazság, amelynek allegorikus alakját gyakran ábrázoltak bekötött szemmel, ám nem a vakság, hanem éppen a pártatlanság és a tárgyilagosság szimbólumaként. A regényben az igazság a megrendelő herceg alakjában is megjelenik, aki Iustitia képében avatja magát herceggé, ugyanakkor a művész számára épp maga a megtestesült igazságtalanság. Végül úgy bosszulja meg őt a festő amiatt, hogy nem fizette meg őt jobban, hogy az igazság szóból csak a „gaz” látszódik a freskó egyik részletén. Ezzel összefüggésben egy másik festményt is érdemes megemlíteni a freskókon kívül, amely Szent Lucát vagy Lúciát ábrázolja, aki a szembetegségben szenvedőknek és a vakoknak a védőszentje. Del Cossa ismert festményén nem a klasszikus attribútumokkal, szemekkel egy tálban, hanem a kevésbé gyakoribb módon ábrázolja a szentet: egy ágon vagy növényen látható a két szempárral. Végül ez a motívum lesz a könyv másik részének kezdő ikonja és a könyvborító is, amely ismét csak a látás és a fény (a Luca név a latin lux azaz fény szóból ered) fontosságát hangsúlyozza a regényben. És végül van egy pillanat, ahol George és Francescho tulajdonképpen egymásra néznek, azaz keresztül néznek egymáson (itt jön rá a festő hogy nem kamaszfiút követ). Szimbolikusan és szó szerint is meglátják önmagukat a másikban tükröződni.
- „A sövényben a rigó most abbahagyja a dalát : elsuhan, kifelé és felfelé csipogva és riadtan, mert a fiú megmozdul: felém fordul : rám néz! Nem : keresztülnéz rajtam : világos, hogy semmit se lát. És most látom először az arcát. Leginkább azt látom, hogy a szeme körül ott a szomorúság feketéje (égett őszibarackmag elkenve a csont ívénél az orrnyereg mindkét oldalán). Mintha árnyékba mártott hermelin lenne. Aztán látom, hogy eléggé lánynak tűnik.” (204.)
Ekkor a két lány egy kőfalon ül, a kőfal (szó szerint) végighúzódik, mint motívum a regényben: Del Cossa apja falakat épít, amely az otthon és a stabilitás szimbólumaként jelenik meg, ugyanakkor el is választ, kettéoszt, elhatárol s ez rímel a regény számos ellentétpárjára. A műnek ezen a pontján a fal azonban leginkább összeköt: a két alakot egymással, a múltat pedig a jelennel.
