Bár a 2016-os Turner-jelöltek munkáit böngészve a hatalmas terpesztő hátsót ábrázoló szobor lehet a legmarkánsabb, ám mégsem az azt készítő Anthea Hamilton, hanem Helen Marten lett az idei befutó. A 31 éves Marten sikeres évet tudhat maga mögött: kiállítása volt a londoni Serpentine Sackler Galleryben, a New York-i Greene Naftali Galleryben, majd gyors egymásutánban bezsebelte a bár idén alapított, de – legalábbis anyagi szempontból biztosan – máris rangosnak számító Hepworth szobrászati díjat, majd a még rangosabb Turner Prize-t is.
Helen Marten. Fotó: macclesfield-express.co.uk
Acél, festett acél, alumínium, kartonlap, hamu, cseresznye, forgács, mdf-lap, üveg, kerámia, szitázott latex, egy bakancs, műgyanta, arany, gyapjú, körmök, mágnes, fűtőszál, csipke, bakelit, fa, mérőpohár, beton, sárgaréz, neoprén, hímzés, homok, cukor, filc, osztriga és kagyló: ezek az alkatrészei Marten Brood and Bitter Pass című nagy méretű szobrának, amit a Greene Naftaliban állított ki 2016 elején.
Munkáiban, ahogyan a felsorolásból is látszik, a legkülönbözőbb anyagokat és nem ritkán talált tárgyakat használja fel, belőlük hozva létre nagy méretű műveit. Bár alkotásait leginkább szoborként vagy kollázsként definiálják, munkái természete kiköveteli a kategorizálásról való töprengést még akkor is, ha végső soron teljesen mindegy, hogy szoborként, installációként, assemblageként vagy akár „pusztán” képzőművészetként határozzuk-e meg őket. Marten ugyanis csinálmányaiban sokszor festményeket, grafikákat rejt el, amiket aprólékos munkával körbeépít tárgyakkal és a legváltozatosabb anyagokkal, melyekből így felépülnek többnyire pasztellszínű, a térbeli és sík elemek keverésével játszó objektjei.
A különbség viszont az, hogy itt nem csupán kulturálisan össze nem tartozó tárgyak összerendezése, vagy egy pillanat kimerevítése zajlik, hanem a használati tárgyak és az egyedi megformálású művészeti produktumok ontológiai zavarkeltése is.
Történik mindez leginkább úgy, hogy a végtelen sok apró vagy radikális formai változtatás – ami után nem ritkán minden alkotóelem ugyanazt a pasztell tónust kapja – végül összerendeződik egy végtelenül bonyolult struktúrájú, referenciákkal tömött installációba.
Persze, ahogyan már jeleztük, a használati tárgyak művészeti kontextusba való beemelése nem új dolog a művészettörténetben. Számtalan céllal és módon történt már hasonló gesztus kezdve a 20. század elejétől a kubisták assemblageaitól, amelyeken például festmények felületére applikáltak tárgyakat. Ennek egyik legkorábbi példája Picasso 1914-es, Still Life című munkája, amiben a csendélet része egy falapra odaragasztott, festett terítődarab. A szürrealisták, majd jóval később a pop art is felfedezte magának az objektekben rejlő lehetőséget: elég Rauschenberg ágyára, Joseph Cornell munkáira, vagy Andy Warhol Brillo-dobozaira gondolni.
Az objektek máig kimeríthetetlen terepnek tűnnek, de Marten leginkább szkepszissel találkozott a közönség részéről. Bár a díjak legjobb része mindig az őket kísérő felháborodás, ehhez formálisan ritkán van meg a megfelelő platform. Nem úgy a Turner esetében: a Tate a jelöltek kiállításán engedélyezi a fotózást és a videózást, illetve kanapékat helyeztek el a kiállítótér mellett annak érdekében, hogy a látogatók osszák meg egymással a véleményüket, majd írják fel a kedvencük nevét egy post it-cédulára, és ragasszák a falra.
A Turner-díjat, amely 50 év alatti brit művészeket díjaz főként a megelőző év teljesítménye alapján, idén sokan kritizálják, részben amiatt, hogy a jelöltek nem eléggé politikusak; nem jelenik meg a munkákban a társadalmi felelősségvállalás. Marten neve pedig abszolút nem jelent meg a post it-eken, sem a netes kommentekben, sőt.
Velencei Biennále, All the World’s Futures, 2015, Forrás: helenmarten.weebly.com
A látogatók kedvence Michael Dean lett, az egyetlen jelölt, aki szociális témát dolgozott fel installációjában: 20,436 pennyt halmozott fel, ami a brit létminimum egy négy fős család számára, majd ebből elvett egy pennyt.
Marten viszont egyáltalán nem ilyen explicit, és semmiképpen sem ennyire teátrális, a munkái nem, vagy legalábbis nagyon nehezen dekódolhatóak, a szociális vonal meg végképp elhanyagolható bennük.
Bárhogyan is legyen, a hypenak köszönhetően mélyen a zsebébe kell nyúlnia annak, aki szeretne otthonra a szobabicikli mellé, vagy esetleg a karácsonyfa alá egy Martent, ugyanis amíg két évvel ezelőtt még 19.000 ( kb 7.000.000 Ft), ma körülbelül 78.500 ( 29.000.000) fontot kell fizetni egy alkotásáért, és várhatóan ez csak emelkedni fog.
A cikk lejjebb folytatódik.