Csőbombaként robbant a médiában a hír, hogy egy francia tudós, Pascal Cotte Leonardo Mona Lisája mögött több más festményt, ábrázolást is talált. Kiderült, bár a Louvre eddig nem nyilatkozott az ügyben, hogy a Mona Lisa mégsem Lisa Gherardinit, egy firenzei selyemkereskedő feleségét ábrázolja, mert a nő portréja épp Mona alatt van. Két további képpel együtt alkotja azt a szendvicset, amit Mona Lisának hívunk.
Pascal Cotte társalapítója a Lumiere Technology nevű cégnek, amely kifejlesztette a Layer Amplification Method (LAM) módszert, amivel már több képet is vizsgálatnak vetettek alá. A Mona Lisa vizsgálatára 2004-ben kaptak engedélyt. A módszer lényegében egyfajta multispektrális digitalizálás. A Mona Lisát ultranagy felbontásban, saját fejlesztésű fényképezőgépekkel, 240 megapixeles felbontásban fotózták le, mégpedig úgy, hogy egy fénynyalábot vezettek végig a képen, és a képet 13 szeletben fotózták le. Mindegyik szelet 450Mb nagyságú lett, a végső fájl pedig 6Gb méretű lett.
Pascal Cotte
És hát igen, ahogy nemrég Malevics Fekete négyzetéről derült ki, hogy több kép is van az ismert festmény mögött, sőt, egy különös felirat, úgy most a Mona Lisáról bizonyosodott be hasonló. Nagy a valószínűsége, ha Cotte és cége nekiesne a Louvre teljes állományának, valószínűleg szép számmal futna bele hasonló, eget rengető felfedezésekbe. Amely felfedezések és szenzációk mindössze arról beszélnek, amit a múzeum-és művészetipar, a szenzációs életrajzok nem különösebben részleteznek, hogy egy mű megalkotása finoman szólva sem sima ügy. Hanem törlésekkel, újra- és átfestésekkel vagy épp: újraírásokkal, és sokszor napi szinten változó döntésekkel övezett, bonyolult folyamat, aminek a végeredménye is sokszor ideiglenes, mert az alkotó újabb verziókkal kísérletezik tovább, vagy belenyúl évek múlva a műbe, újrafesti.
A művészeti alkotófolyamatról alkotott képzetek még valószínűleg – továbbra is – egyfajta zseniesztétikai elképzelésnél tartanak. Hogy az alkotó, fejében a kézigránátként robbanó ötlettől vezérelve esik neki munkának, és addig tolja a festéket, amíg szusz van benne, majd megpihen, és azt mondja: ez szuper. Kimossa az ecseteket, és hazamegy aludni. A kép meg utána egyből a múzeumok falára kerül, s nincs más dolgunk, mint élvezni. Ezt a képzetet persze gyakran az alkotói önmitológia is gerjeszti, a fentiekhez hasonló elbeszélések sokszor előfordulnak a művészettörténetben, később pedig, jobb esetben, egy komoly analízis után kiderül, a művet mégsem egy éjszaka alatt készítették. És hogy akár több másik, alkotás közben elvetett verziója is volt, ami most pl. a Mona Lisánál is.
Természetesen kész vicc, amit egy művészettörténész, Andrew Graham-Dixon állít – aki dokumentumfilmet forgatott a felfedezésről –, hogy ez az évszázad felfedezése lenne. Mert végülis, mit számít, kit ábrázol pontosan, anyakönyvileg a Mona Lisa? És ha nem azt, akit eddig kikövetkeztettek, miért kellene emiatt átnevezni a képet, ahogy rebesgetik? Miért dőlne össze ettől a művészettörténet? Minden tudományos vizsgálat izgalmas és fontos, de túl nagy fontosságot egyiknek sem kellene tulajdonítanunk, mert mindössze a kép elkészítésének hátteréről mondanak információkat, érdekességeket. Jobb esetben az alkotói folyamatot ismerjük meg pontosabban, de mindez a legtöbbször egyáltalán nem változtatja meg a kép jelentését, hatását, jelentőségét, azaz értését, recepcióját.
A Mona Lisa akkor is azt (a sokat) fogja jelenteni, amit jelent, ha kiderül, nem az a firenzei szabó készítette a ruháját, hanem egy másik, vagy ha kiderül, történetesen három melle és négy lába van, csak épp nem látszik. Egy valóban jelentős mű, legyen az kép, szobor, regény, mindig több mint a róla felhalmozott információink összege.
A cikk lejjebb folytatódik.