Gerber Pál: HA – Zörög felettem az ég, Karinthy Szalon, 2022.02.01-02.25.
A legújabb kiállításon szerepeltetett technika Gerber oktatási tevékenysége során alkalmazott módszeréhez kapcsolódik, amely során a hordozó karton lehetővé teszi, hogy relatíve gyors munkát biztosító anyaghasználattal, nagyobb mennyiségben készüljenek a művek. Az egyszerű motívumkészlettel rendelkező, humoros, csattanós alkotások ötleteit a festő saját bevallása szerint nem egy hosszan kitartott, koncentrált munkafolyamat során érleli ki, hanem azok a mindennapi élet vizéből bukkannak fel, akár a felszínre tévedt halak. Ilyen szempontból Gerber sem vizuálisan, sem alkotói filozófiája szerint nem hazudtolja meg magát, a hétköznapi léttel való aktív kapcsolat, az abba való alámerülés, a művészi pátosz levedlése korábban is jellemezte már. Az alkotói folyamat mibenlétéből azonban több tényező is következik a kiállítás anyagával és annak elrendezésével kapcsolatban. A kiállított művek nem képeznek egységes, lezárt sorozatot, hiába sorolhatóak egy csoportba, mégis végtelen számú további alkotással bővíthetőek e művek. A műegyüttes nyitott, középpont nélküli. Az itt szereplő anyag így valamelyest véletlenszerűnek hat, és bár kialakulhatnak az áthallás, pontosabban átlátás kapcsolatai, egyes elemek ezt mégis kikezdik, hogy rámutassanak: mindezt esetleges külsődleges szempontok alapján alakította ki a néző. Csupán az irónia és humor marad meg, mint áthidaló alaphang. Ezek azonban szinte teljes mértékben Gerber attribútumai lettek, nem képesek tökéletesen elkülöníteni az egyes alkotásokat egymástól, mindent áthat a festő komoly-komolytalan hangja.
A képeket a vizuális egységesség tartja össze, míg tartalmilag széttartónak és heterogénnek lehet mondani a műcsoportot. Ez a sematikus jelleg, ami jelen esetben nem a tartalmatlanságra, hanem épp egyfajta esztétikai következetességre utaló alapelem, az ábrázolás egyfajta minimumává válik. Az alakok magányosan lebegnek a nyers, alapozatlan karton felszínének közepén egy üres, transzcendentális térben. Bár hasonló megoldás ez a korábbi Gerber-sorozatokhoz viszonyítva, mint például a narancssárga képeinél is, ahol azonban mégis megmarad a monokróm hátterek sajátos dekorativitása. Ebben az esetben viszont ez kevéssé mondható el, a hordozó pőrén tűnik ki a gyorsan felvitt, barna, kontúros alakok alól. Ez a gyorsaság látványos mértéket ölt, számos részlet kidolgozatlan marad, elkenések és száraz festékdarabok rikítanak a vászonról, de akadnak kidolgozott, egymást fedő rétegekkel megalkotott plasztikusabb munkák is. Ilyen például a a bilincstől látszólag megszabadult kezeket ábrázoló kép is (Paradicsom előtt).
A művek számára kiindulásként szolgáltak a hétköznapok vizuális terei, amelyekből egyaránt kiemelkedhetnek kabátok piktogramjai, vagy épp a művészettörténet mezejét benépesítő nemesebb elemek. A képek tehát tematikus szempontból rendkívül változatosak. Tálalásra kerülnek hagyományos ikonográfiai formák posztmodern-ironikus kiforgatásai, mint például a feketerigóval ékesített koponya (memento mori), ami alatt egy tábla hirdeti: „Feketerigó – Halálról helyetted gondolkodom én”. Ugyanakkor megjelennek az azonosíthatatlanság határán lévő alakok is, mint például az a szürkés-rózsaszín lény, amelyik hosszú csőrével egy szintén azonosíthatatlan szürke tárgy felé nyúlik. Alatta egy kissé patetikus felhangon a következő üzenet szólal meg: „Mindent elsöprő szerelem”.
Mindemellett megjelennek az alkotó hagyományosabb témái is, ilyen például az “Isten” feliratot tartalmazó kompozíció, „Istent nem írja felül a modernizmus” szöveggel, ami mintha egyszerre jelenítené meg a már megszokott vallásos tartalmat átalakító mozzanatokat, és közben azt a modernizmus-kritikát is, ami például a Modern művek között című, 1994-es alkotást is áthatja. De szerepelnek olyan alkotások is, amelyek alapvetően az íráshoz, vagy az írói szerephez kötődnek, ám ezek anélkül tartoznak egy füzérbe, hogy a kiállítás terében a közöttük lévő kapcsolat egyértelműen megjelenne. A szoba túlsó végében például egy Peggy Guggenheimet ábrázoló kép másolata függ, a háttérben azonban egy torz alak sematikus portréja áll, a kép alatt a következő olvasható: „Kép gyűjtővel”. A kép aztán megismétlődik a tér egy másik pontján is, immár híres tulajdonosát hátrahagyva, magányosan, iménti dicsőségétől megfosztottan, mellette pedig a következő olvasható: „Teljesen ki vagyok, hogy valamikor a gyermekeim ezt a képet látni fogják”. Íme a hivatalos művészeti intézmény kiforgatása.
A másik teremben szintén látszólag hagyományos ikonográfiai formák átértelmezése tűnik fel, ilyen lehet a bekötött szemű nyilas („Az is lehet, hogy célod nyilad útjába esik”), vagy a félig térdre ereszkedő alak, ami a zsánerszobrok hangulatát idézi, természetesen egyből rá is cáfolva azokra, színei ugyanis egymásnak ellentmondó jelekké alakulnak, a sárga felsőteste (Nike-jellel) tökéletes ellentmondásban áll a lábfej vörösével, nem csak vizuálisan, hanem a hozzá kapcsolódó jelentések révén is, hiszen a kép mellett a következő olvasható: „Ideológiai zavarban”.
Ahogy már korábbi tárlatokon, úgy itt is megjelennek a Gerber életművében jelentős szerepet játszó, kép és írás kapcsolatát kutató feliratok. Bár ezek a feliratok a még avatatlan néző számára eleinte — tévesen — képcímeknek tűnhetnek, a szokatlan installálási technikák révén, valamint a kiállított képekkel azonos formai megoldásokkal (például keretezés révén) ez a képzet szinte a következő pillanatban megkérdőjeleződik. Az egyszerű, letisztult tipográfiával készült szövegek egyszerre telítettek látszólag komoly, akár morális felelősségre felhívó tartalommal („Pillangó-hatás. Ha egy pillangó szárnycsapása romba döntheti a világot, nem gondolhatjuk, hogy a kínzásokat elszenvedettek üvöltései hatás és következmény nélkül maradnak.”), és játszanak egyúttal banális megszólalásmódokkal. A moralizáló hangnemet azonban kikezdi a velük elegyedő megszólalások felszínes, hétköznapi jellege, az összhatás pedig önleleplező és irónikus lesz. A talált és saját elemeket egyaránt tartalmazó szövegek elhelyezése különös játékot képez, jellegük folytonosan változik, van, ahol a képhez viszonyítva hagyományos, leíró pozícióba kerülnek. Ebben az esetben például az alkotó olykor több „lehetséges” értelmezést is felkínál. Ilyen például a deformált női arckép, ami mellett ezek a feliratok szerepelnek: „Táj arcképpel” és „A jó tányér, az önzetlen szappantartó és a becsületes köcsög. Csendélet”. Mindkét felirat a női test és arc tárgyiasítására utal, így a szöveg értelme ebben az esetben is ambivalens marad. Ezt segíti a munkák és feliratok térbeli elhelyezése is, bizonyos esetekben ugyanis a hagyományos, képnek alárendelt szöveg helyzete jelenik meg, de sok esetben nemcsak különös helyeken bukkannak fel feliratok (túlságosan lent, vagy a képek mellett például), hanem önálló művekként vagy műcsoportokként is szerepelnek. Az összekötés itt is merőben esetleges és önkényes, mindig az adott helyzetből fakad. A kapcsolatok, akárha kémiai vonzások alapján alakulnának ki, azonban itt nem egyes komponensek belső összetartozását, hanem a kiállított munkák véletlenszerű ütköztetését teremtik meg. A szövegek sokszor ellentmondanak a melléjük helyezett képeknek. Van, amikor hagyományosan illusztrálják vagy magyarázzák azokat, másutt semmi kötődés nem fedezhető fel közöttük, megint máshol ironikusan reflektálnak a melléjük helyezett alkotásra. Gerber szokásához híven előfordulnak magányos szövegek is, amelyek közül talán az egyik legjobban sikerült a némi Tót Endre áthallással is rendelkező „Örülök, hogy nem lettem Kondor Béla” felirat, ami a második terem egy kiemelt pontján szerepel. A szentenciózus jelleg azonban majdnem minden esetben megjelenik, méghozzá úgy, hogy az emelkedett hangnem sosem teljesedik ki, hiszen folyton lelepleződik az üzenetek üres vagy banális jellege is. (Erre megfelelő példák a „Még az is lehet, hogy célod lehet, hogy nyilad útjába áll” és a „Van hogyhívjákom” munkák.)
Gerber technikája mindezek okán nevezhető allegorikusnak is, ami azonban nem csak a képek tárgyai kapcsán, de a kiállítási tér jelentéshálózatának kialakításáról is elmondható. Alkotásai a vizuális kultúra bármely lehetséges területéről, a magas kultúrától a hétköznapok banalitásáig bezárólag szinte mindenhonnan merítenek. Mint egy semleges tekintet, úgy pásztázza végig a művész jelenének és múltjának nyitott atlaszát. A munkák azonban szabad teret engednek a nézőnek is, hogy új összefüggéseket és elbeszéléseket alakítsanak ki, legyen szó akár kép és kép, kép és szöveg, vagy épp szöveg és szöveg viszonylatáról. Azonban minden próbálkozás töredékes marad, hiszen hiányzik a fonal, melyre felfűzhetőek lennének az egyes elemek. De éppen ezért ez a tér szabadon bővülhet akár újabb elemekkel is, hiszen nem körvonalai, csak megadott sémái vannak. A néző azonban korántsem veszik el a munkák között. Maga is mosolyog, örvend, nevet, hogy Gerber nem Kondor Béla, éppen úgy, ahogy a művész is említi megnyitó szövegében, „akár a zörgő légben a pilóta”, hisz neki is van humora.
