Pontosan 9 évvel ezelőtt írtunk utoljára a norvég főváros ambiciózus kulturális beruházásairól, melyek közül egy-kettő addigra már meg is valósult, ez azonban inkább még csak erőfelmérés volt a tervezés alatt álló megaprojektekhez. Most megnéztük, mi és hogyan vált valóra az elképzelésekből.
Kicsit előreszaladva azt mondhatjuk, hogy gyakorlatilag minden, még ha sokszor szenvedélyes viták árán is – úgy tűnik, ezek a városi nagyberuházások elkerülhetetlen velejárói –, és esetenként több éves, nagyobbrészt a pandémia számlájára írható csúszással. Persze vita és vita között is óriási különbségek vannak; Oslóban – mondjuk például a budapesti Liget-projekttel ellentétben – nem a tervezett beruházások célszerűségéről és a helyszínekről folyt elsősorban a vita, inkább a megvalósításuk módjáról, az egyes épületkomplexumok terveiről. A fő célkitűzést, azt, hogy az e téren Koppenhágával és Stockholmmal szemben jelentős hátránnyal induló Oslo belátható időn belül Skandinávia kulturális fővárosává váljon, mindenki támogatta.
2009-ben már nemcsak terv volt, hanem valóság a Norvég Nemzeti Opera egy évvel korábban átadott ultramodern épülete, mely a helyi Snøhetta építésziroda tervei alapján készült el és több nemzetközi díjat is bezsebelt; így megkapta a 2008-as barcelonai építészeti világfesztivál díját a kulturális létesítmények kategóriájában, majd egy évvel később az Európai Unió kortárs építészeti díját. A cég neve nálunk is ismerősen cseng, hiszen ők voltak – a SANAA-val megosztva – az Új Nemzeti Galéria tervezésére kiírt nemzetközi meghívásos pályázat nyertesei. Ami viszont szinte norvég specifikum, hiszen másutt elvétve fordul csak elő: az Opera épülete a tervezettnél korábban és a költségvetési tervben szereplő 760 millió dollárnál 52 millióval kevesebbért készült el…. Az épület belső kialakításában olyan világhírű képzőművészek is közreműködtek, mint Olafur Eliasson és Monica Bonvicini. Az új Opera nemcsak a közönséget vonzza mágnesként; azóta sokkal gyakoribb vendégei Oslónak a világsztár ének- és zeneművészek.
Korábbi, említett cikkünk írásakor ugyancsak látogatható volt már az első múzeumi projekt eredménye, a 2012-ben megnyílt Astrup Fearnley Múzeum. Ezt a múzeumot egy magánalapítvány működteti 1993 óta, mely a norvég tengerhajózás történetében évtizedekig meghatározó szerepet játszó Fearnley-dinasztiához kötődik. Az alapítványi gyűjtemény gerincét az appropriation art amerikai mestereinek munkái képezték a múlt század 80-as éveiből, később a kollekció a nemzetközi kortárs művészet olyan nagyjainak alkotásaival bővült, mint Jeff Koons, Richard Prince, Cindy Sherman, Matthew Barney, Damien Hirst, Gerhard Richter, Olafur Eliasson vagy Doug Aitken. A múzeum gyorsan kinőtte eredeti épületét és tíz éve költözhetett be Renzo Piano tervezte új otthonába, ahol – két épületben – már 4.200 négyzetméteren mutathatja be állandó gyűjteményét és időszaki kiállításait.
A következő jelentős kulturális intézmény átadására 2020-ig kellett várni; ekkor nyílt meg az 1785-ben alapított Bibliothek Deichman Európa legmodernebb könyvtárai közé tartozó új központi épülete. Ez a helyi Lund Hagem Architect és az Atelier Oslo közös munkája, ami nem nagyon nyerte meg a helyiek tetszését, bár figyelemfelkeltő voltát nehéz lenne elvitatni tőle. Az új épület tudja azt, amit a nagy könyvtárak közül még kevesebben tudnak, mint a múzeumok közül: a kor igényeinek megfelelően kulturális központként, közösségi térként is funkcionál, van benne mozi, étterem, játékterem és előadótermek is.
A projekt két legfontosabb elemének, a Munch Múzeum új épületének és az Új Nemzeti Múzeumnak az átadására jóval tovább kellett várni. Az eredeti tervekhez képest a csúszás mindkét esetben három év volt, a Munch tavaly ősszel, a Nemzeti Múzeum most júniusban nyitotta meg kapuit. A Munch Múzeum esete volt az egyszerűbb, hiszen itt „csak” egy meglévő intézménynek kellett új, a múzeumokkal szembeni legújabb követelményeknek megfelelő és persze lényegesen nagyobb kiállítóterű épületet biztosítani. A költözést biztonsági szempontok is indokolták; a régi, még 1963-ban átadott épületből 2004-ben könnyűszerrel lopták el a legnagyobb norvég festő két ikonikus munkáját, a Madonnát és a Sikolyt. (A Sikolyból összesen négy egyedi példány létezik, ezek közül kettő a Munch Múzeum, egy az új Nemzeti Múzeum tulajdonában van. A negyedik Sikoly magángyűjteményt gazdagít, legutolsó ismert tulajdonosa Leon Black amerikai bankár, aki 10 éve csaknem 120 millió dollárt fizetett érte.) A projekt kezdettől fogva viták kereszttüzében állt; először azért, mert sokan azt az álláspontot képviselték, hogy ha már négy múzeumot összevonnak Nemzeti Múzeummá (erről a későbbiekben lesz szó), akkor ötödikként célszerű lenne beolvasztani a Munch Múzeumot is. Idővel felülkerekedtek a múzeum önálló fenntartásának hívei, de – miközben a tervezett helyszínről az új Operaház szomszédságában széles körű egyetértés alakult ki –, a 2008-ban kiírt nemzetközi pályázatot megnyerő spanyol Juan Herreros irodájának elképzelései sokaknak nem tetszettek – és nem tetszenek mind a mai napig. Az ellenállás olyan nagy volt, hogy a 2011-es helyhatósági választások után az új összetételű városi tanács visszavonta áldását az új épületre és a régi felújításáról döntött. Két évvel később végül a beruházás mégis zöld utat kapott és 2015-ben végre megkezdődött az építkezés. A viták a tavaly őszi átadás óta is alig csitulnak, sokan egyenesen vizuális környezetszennyezésről beszélnek. Gond van az épület méreteivel – 13 szintjével valóban kirí környezetéből –, és sokaknak nem tetszik a görög lambda betűre emlékeztető formája sem, pedig az építész a némileg „visszahajló” legfelső szinteket a város és a nagy művész előtti főhajtásként interpretálja. Herrerost egyébként nem zavarja a vegyes visszhang, azt mondja, hogy egy ellentmondásosan értékelt művészhez passzol egy ellentmondásosan értékelt épület. Az új épületben a kiállítások hét szintet foglalnak el, 11 galériában összesen 4.500 négyzetméteren.
Az állandó tárlat anyagát volt miből válogatni, hiszen a gyűjtemény törzsét Munch 28 ezer tételből álló, végrendeletében a városnak adományozott hagyatéka képezi. A hivatalosan is egyszerűen csak Munch névre keresztelt intézmény a művész festői életművének mintegy felét birtokolja és legalább egy-egy példányt magáénak tudhat valamennyi sokszorosított grafikai munkájából is. A térben is erősen tagolt bemutató nem kronologikusan épül fel, a különböző kiállítóterek többsége önálló bemutatóknak ad otthont, melyek tetszőleges sorrendben látogathatóak; nincs kötelező vagy ajánlott haladási irány. Persze, ahogy a Louvre-ban a Mona Lisa, itt a Sikoly a fő attrakció, amiből a múzeumnak az említett két egyedi munka mellett egy nyomata is van; ezeket egy külön e célra kialakított teremben helyezték el, mégsem láthatóak egyszerre; fényérzékenységük miatt – meg talán a hatás kedvéért is – egy-egy ajtó mögé helyezték el őket, s óránkénti váltásban egyszerre mindig csak egy ajtó tárja fel titkát, ami azt jelenti, hogy elég hosszú időt kell eltölteni a látogatóknak a múzeumban ahhoz, hogy mindhárom Sikolyt láthassák. Igaz, kell is az idő az egész épület bejárásához, vagy ahogy sokan emlegetik, a vertikális maratonhoz, hiszen az állandó kiállítás mellett mindig több időszaki tárlat is megtekinthető, melyek többnyire a múzeum névadó mesterének a kortárs képzőművészetre gyakorolt, máig is igen jelentős hatását mutatják be. És persze került a múzeumba az éttermektől a shopokon át az amfiteátrum-szerű előadóteremig minden, ami elvárás a korszerű kiállítóhelyekkel szemben, de hosszabb tartózkodásra hív a kilátóterasz is, ahonnan a város megkapó panorámája tárul a látogató szeme elé.
A nagyratörő kulturális projekt megkoronázását jelentette az új Nemzeti Múzeum idén, június 11-én történt átadása. Ez esetben nemcsak az épület új, hanem maga az intézmény is, ami négy, eddig önállóan működő múzeum összevonásával jött létre. Nem csoda, hogy ehhez helyre volt szükség; az új múzeum Skandináviában a legnagyobb, de 55 ezer négyzetméterével európai szinten is dobogós a Louvre és az Ermitázs mögött. Nem is volt olcsó mulatság, felépítésére a norvég kormány euróban számolva 600 milliót szánt. (Nagyvonalúnak tűnik a norvég állam a múzeum működtetésének vonatkozásában is; a költségek 90%-át fedezik és csak 10% az, amit az intézménynek a jegybevételekből és egyéb forrásokból magának kell kigazdálkodnia.) Az új épületben a korábbi Nemzeti Galéria, az Iparművészeti és Designmúzeum, a Kortárs Művészeti Múzeum és az Építészeti Múzeum került egy fedél és közös irányítás alá és itt lelt otthonra egy olyan intézmény, a Riksutstillinger (Birodalmi kiállítások) is, mely korábban saját kiállítóhely nélkül, vándortárlatokat szervezve működött. Így együtt az új múzeum 400 ezer műtárgyat birtokol, amelyekből 86 teremben most 6.500-at tud bemutatni. Talán mondanunk sem kell, hogy az új múzeumépület tervei körül ez esetben is komoly vita bontakozott ki. A német Kleihues + Schuwerk építésziroda minden bizonnyal abból indult ki, hogy egy múzeumot több száz évre kell tervezni és ennyi idő alatt a divatok, de az igények is sokat változhatnak, ezért igyekeztek egy, minden jelenlegi divatirányzatot figyelmen kívül hagyó, „időtlen” épületet tervezni. Az eredmény egy hatalmas monstrum lett, amit, aki először látja, jó eséllyel gondol inkább kórháznak vagy akár börtönnek, mint múzeumnak.
Az állandó kiállítás kronológiai sorrendben épül, de az egyes időszakokhoz tematikus kiállítások kapcsolódnak, melyeken együtt szerepelnek a Nemzeti Múzeumban egyesített korábbi intézmények műtárgyai; ezek kiválasztásáról olyan kurátori team-ek döntöttek, melyekben mindegyik korábbi múzeum képviseltette magát. Bármennyire is gazdag az új múzeum gyűjteménye, természetesen nem képviselhet egyenletes mélységben minden kort és irányzatot. A kollekcióban tátongó lyukak betömését esetenként magángyűjtemények, illetve azok részeinek tartós letétbe fogadásával foltozzák be. Így kerültek letétbe a múzeumban az ARTnews TOP 200-as gyűjtői listáján szereplő testvérpár, Cecilie és Kathrine Fredriksen családi gyűjteményéből többek között Simone Leigh, Louise Bourgeois, Eva Hesse, Helen Frankenthaler és Lee Krasner alkotásai. A Fredriksen nevet az országban mindenki ismeri; a hölgyek apja, a leggazdagabb norvég, John Fredriksen, aki a norvég örökösödési adó kikerülése érdekében 2006-ban felvette a ciprusi állampolgárságot és hazájában mostanában szoros orosz kapcsolatai sem teszik túl népszerűvé; e kapcsolatok keretében 2015-ben Vlagyimir Putyintól megkapta a Barátság Érdemrendet.
A legnagyobb sztár persze a Nemzeti Múzeumban is Munch, akinek ugyan jóval kevesebb munkáját, szám szerint 57-et őriznek itt, de ezek között is számos jelentős alkotása található, köztük a Sikoly 1893-as változata, ami a művész további 17 munkájával itt is megtölt egy „saját” termet. Mellette külön termeket kaptak a norvég művészet más, külföldön kevésbé ismert kiemelkedő reprezentánsai is, így a XIX. századi romantikus tájképfestő, Johan Christian Dahl (1788–1857); Harriet Backer (1845–1932), akinek jövőre a Musée d’Orsay-ben nyílik retrospektív tárlata, vagy az építész Sverre Fehn (1924–2009), akinek az 1963-as velencei biennáléra tervezett pavilonját részleteiben rekonstruálták a múzeum számára.
Nagy hangsúllyal van jelen a kortárs művészet is. Rögtön a bejárati csarnokban egy monumentális kortárs installáció fogadja a látogatókat. Máter Anne Sara sámi művész 400 rénszarvas-koponyából állította össze a kompozíciót, mindegyiknek homlokán egy lyukkal, emlékeztetve arra a szomorú 2013-as eseményre, amikor a norvég kormány a rénszarvasok túlszaporodására hivatkozva elrendelte számos állat leölését. A művész ezzel a munkával mutatkozott be a 2017-es Documentán, idén pedig a Velencei Biennálén kiállító három sámi művész egyike a skandináv országok közös, az idei évre Sámi pavilonná átkeresztelt kiállítóhelyén. Kortárs művek láthatók a fénycsarnoknak hívott teremben is; e tárlat célcsoportját elsősorban a 19-24 év közötti látogatók alkotják. Itt most Én ezt művészetnek nevezem címmel 147 norvég művész munkái láthatóak, köztük olyanok is, amelyek szokatlan „szerelésben” ábrázolják a királyi párt. Lena Trydal festményén például V. Harald király trikóban ül a trónon, míg felesége, Sonja királyné joggingból visszatérve éppen mobiltelefonál. Hét kiállító művészt egy Curatron nevű algoritmus választott ki az e célból kiírt pályázatra beérkezett munkák szerzői közül.
Persze ez a bemutató is vitákat generál; Schuwerk, az egyik építész például bolhapiacnak minősítette, de a múzeum igazgatónője, Karin Hindsbø kitart a koncepció mellett, mondván, a művészetnek mindenki számára elérhetőnek kell lennie és arra a világra kell reflektálnia, amelyben élünk. Amúgy az igazgatónő is sokszor áll a kritikák kereszttüzében. Van, aki szerint leginkább családi kapcsolatainak köszönheti az állását, míg mások vezetői stílusát, akvizíciós döntéseit kifogásolják.
Az épület talán leglátványosabb tere az Alabástromcsarnok, melynek hét méter magas falait olyan vékony, üvegek közé fogott márványlapokból építették, hogy azok átengedik a fényt. Itt időszaki kiállításokat rendeznek, melyek nehéz feladat elé állítják a kurátorokat, hiszen a falakba nem lehet szögeket verni, így a művek többségét a mennyezetről lógatják le, s azok a térben lebegnek. A csarnokból ki lehet jutni a tetőteraszra is, ahonnan nemcsak a környező épületekre, így a vörös városházára és a Nobel békedíjat bemutató múzeumra nyílik pazar kilátás, hanem az oslói fjordra is.
S ha már a kilátásról esett szó: a fenti beruházásokkal Oslo kilátásai jelentősen javultak arra, hogy idővel Európa fontos kulturális központjai között tartsák számon a várost. Nem titkolják, hogy az idegenforgalom jelentős fellendülésével számolnak; a képzőművészet szerelmesei mellett azokra a külföldi turistákra is számítanak, akik eddig csak a fjordok kedvéért látogattak az országba és a fővárosból legfeljebb annak repülőterét látták. Konkrét jóslatokba nem sokan bocsátkoznak, de a Nemzeti Múzeum például nem titkolja, hogy már az első évben több, mint egymillió látogatóra számít.
Borítókép: Oslo látképe a Nemzeti Múzeummal, fotó: Iwan Baan, a The National Museum jóvoltából
