Lehet, hogy a cím azt sejteti, a döntés kisebbfajta szenzáció, ez azonban nem így van; a nagy múzeumok irányítására rendszerint „globális merítéssel” keresik a megfelelő jelöltet, s az adott ország szakmai közvéleménye sem tekinti sértésnek, ha azt egy külföldi szakemberben találják meg. Max Hollein ráadásul „szem előtt volt”, hiszen két éve már egy másik fontos amerikai múzeum, pontosabban a Fine Arts Museums ernyője alá vont két múzeum, a de Young Museum és a Legion of Honor élén áll, de magában New York-ban sem ismeretlen, hiszen gyorsan magasba ívelő pályájának kezdetén hat éven át az ottani Guggenheim Museumban töltött be különböző középvezetői funkciókat.
Hollein – akinek édesapja, Hans Hollein mindmáig Ausztria egyetlen, többek között múzeumok tervezőjeként ismertté vált Pritzker-díjas építésze – tulajdonképpen csak diákéveit töltötte szülőhazájában, azokat viszont intenzíven kihasználta, hiszen a Bécsi Egyetem művészettörténészi diplomája mellé szerzett egy másikat is a Közgazdasági Egyetemen – később igen jó hasznát vette ennek a kettős szakismeretnek. S bár állást mindig külföldön vállalt, megmaradt szoros kapcsolata hazájának művészeti szcénájával is; ő volt többek között a 2005-ös velencei képzőművészeti biennálé osztrák pavilonjának és a 2006-os salzburgi Kontra.com avantgárd fesztivál kurátora. Velencei tapasztalatokat egyébként a 2000-es építészeti biennálé kapcsán is gyűjtött, ahol a változatosság kedvéért az amerikai pavilon kurátora volt. Nemzetközi rangját mégis elsősorban Frankfurtban, a New York és San Francisco között ott eltöltött másfél évtizedben, 2001 és 2016 között alapozta meg. Itt az egyik legfontosabb németországi kiállítóhely, a Schirn Kunsthalle igazgatójaként kezdett, majd 2006-ban – ezt a funkcióját megtartva – átvette a művészettörténet valamennyi korszakából jelentős kollekcióval rendelkező Städel Museum és a szobrászat történetét az ókori Egyiptomtól a neoklasszicizmusig bemutató Liebieghaus irányítását is.
A Hollein-érában duplájára bővült a Städel Museum kiállítótere, mindhárom intézmény korábban soha nem látott mértékben növelte a látogatószámot, ami nemcsak jól átgondolt kiállítási politikájának volt köszönhető, hanem a közönségkapcsolatok radikális megújításának, az Európa számos múzeumának példaként szolgáló digitális kezdeményezéseknek is. Legendásan ügyes „pénzszerzőnek” bizonyult, rengeteg szponzort, támogatót szerzett múzeumainak, ugyanakkor ügyelt arra, hogy a költségvetés ne szálljon el, intézményeit mindig pénzügyi stabilitás, a bevételek és a kiadások egyensúlya jellemezte. Ugyanezeket az erényeket később San Franciscóban is megcsillogtatta – erre égető szükség is volt, hiszen a korábban szinte évenként igazgatót váltott intézmény ugyancsak komoly deficitet halmozott fel. A nyugati parti nagyvárosban azt is komoly érdemének tartják, hogy sokat tett a gyűjteményekben tátongó lyukak betöméséért és jóval szorosabbra fűzte a város és a múzeum kapcsolatait. Kiállításai közül különösen nagy sikert aratott a fél évszázaddal ezelőtt fénykorát élt hippi-kultúrát bemutató tárlat. Hollein most a neves amerikai festő és filmes, Julian Schnabel szóló show-jával búcsúzik a várostól.
Hollein ismereteire és kapcsolataira a világ számos vezető múzeuma épít; nevével olyan intézmények felügyelő bizottságaiban vagy tanácsadó testületeiben is találkozhatunk mint a szentpétervári Ermitázs, a bécsi Ludwig Alapítvány, a prágai Nemzeti Képtár vagy a New York-i Neue Galerie.
A Metropolitan Museum igazgatói funkciója tavaly nyáron, az intézményt 8 éven át irányító Thomas P. Campbell lemondásával ürült meg, aki kiváló elméleti szakember volt és nagyszerű kiállítások fűződtek a nevéhez, de menedzserként nem mindig állt a helyzet magaslatán. Az igazgatói funkciót átmenetileg a MET elnöke, Daniel H. Weiss vette át, s egy csaknem húsztagú, nemzetközi összetételű bizottságot bíztak meg az utód megtalálásával. Az „átmeneti évet” a MET egyébként viszonylag jól abszolválta. A kötelező belépődíj bevezetése a korábbi ajánlott tarifa helyett ugyan komoly negatív visszhangot váltott ki, kényszerű létszámleépítésre is sor került és jegeltek egy 600 millió dolláros bővítési projektet, viszont a látogatószám először lépte át a hétmilliós küszöböt, s rekordközeli szintet ért el a begyűjtött szponzori támogatások összege is. Így pillanatnyilag reálisnak tűnik az a várakozás, hogy 2020-ra egyensúlyba kerül az intézmény gazdálkodása.
A fejvadász bizottság komolyan vette a munkát, mintegy 25 ülésükön közel 100 jelölt dossziéján rágták át magukat és sokakat meg is hallgattak. Találgatásokban persze kezdettől nem volt hiány; előbb Michael Govan, a Los Angeles County Museum of Art (LACMA) és Glenn Lowry, a MoMA igazgatójának nevét emlegették többen, ezek azonban vélhetően csak pletykák voltak. Az viszont már a döntés időszakában szivárgott ki, hogy Taco Dibbits, az amszterdami Rijksmuseum, Adam Weinberg, a Whitney Museum of American Art és Emilie Gordenker, a hágai Mauritshuis igazgatója az utolsó körig versenyben volt. Abban, hogy az igazgatótanács végül Hollein mellett döntött, több tényező is szerepet játszhatott: egyrészt az a – már tanulmányaival megalapozott és a gyakorlatban látványosan igazolt – felkészültsége, ami képessé teszi a múzeum irányításával összefüggő tartalmi, pénzügyi és adminisztratív szempontok összehangolására; másrészt ritka alapos egyidejű jártassága a nyugati múzeumi világ két alapvető, de egymástól nagyon sokban különböző színterén, Nyugat-Európában és az USÁ-ban, amit ráadásul a MET-hez hasonló, enciklopédikus jellegű múzeumokban szerzett; harmadrészt egyedülállóan széles nemzetközi kapcsolatrendszere, beágyazottsága; negyedrészt – bár erről a hivatalos indoklásban nem esett szó – viszonylag fiatal kora. Egy olyan életutat, mint amit Hollein bejárt, többnyire 60 éves korukra tudnak maguk mögött a legfelkészültebb múzeumi vezetők, Hollein azonban az 50-et is csak jövőre tölti be, ami egyfelől fogékonyabbá teheti őt számos új trend iránt, másrészt megadja az esélyt, hogy hosszabb távon is a múzeum élén maradhasson – a MET-igazgatók eddigi átlagos szolgálati ideje 16 év volt. Ma kétségtelenül egy sokkal gyorsabban változó világban élünk, de a stabilitás továbbra is komoly értéknek számít a világ nagy múzeumainak élén.
A vezérigazgatói funkciót Daniel H. Weiss Hollein funkcióba lépése után is megtartja, így lényegében együtt vezetik majd az intézményt; Weiss főként az adminisztratív ügyeket viszi, míg Hollein a tartalomért felel, azaz a gyűjteményezési és kiállítási politikáért, a tudományos kutatómunkáért, a pedagógiai munkáért, a múzeum imázsáért és design-jáért, a könyvtárért, a kiadványokért és a digitális kezdeményezésekért. (Hollein elődje a vezérigazgatói címet is birtokolta, a két funkció kettéválasztása kezdetben olyan, később alaptalannak bizonyult félelmeket keltett, hogy az új felállás nem lesz igazán vonzó a jelöltek számára.) Konkrét terveket Hollein csak augusztus 1-re tervezett hivatalba lépése után oszt meg a nyilvánossággal, de prioritásai közül annyit azért elárult, hogy a MET-nek, mint az enciklopédikus múzeumoknak általában, jobban kell tükröznie a világ sokféleségét, a különböző kultúrák együttélését; hogy a múzeumba nemcsak a kiállításokkal kell becsábítani az embereket, a kiállításoknak pedig a műtárgyak bemutatásán túl sokkal nagyobb figyelmet kell fordítaniuk a művek sorsának, „előéletének” ismertetésére, kontextusba helyezésére; a múzeumoknak történeteket kell elmesélniük.
Nyitókép: Gaby Gerster/Iaif/Redux, forrás: newyorker.com
