Január 29-én nyílik Szász Lilla Üdvözlet új otthonomból című kiállítása a Budapest Galériában. Az anyag decemberben már szerepelt Portugáliában, a No Place Like Home című csoportos kiállításon, a La Junqueria rezidenciaprogramhoz kapcsolódóan. A fotóprojekt kiindulópontja az afrikai portugál gyarmatokról (Angolából, Mozambikból, Guinea-Bissau-ból, Cape Verde-ből és São Tomé e Príncipe-ről) 1975-ben közel 800 ezer portugál állampolgár, úgynevezett retornado, állami segítséggel véghezvitt visszatelepítési története. A dekolonizációs folyamat 1974-ben indult el, és Portugália, a meggyengült gyarmattartó birodalom azzal nézett szembe, hogy az akkori lakosságának közel egytizedét kitevő visszatérőt kell letelepítenie és integrálnia a társadalomba. Olyanokat is, akik a gyarmatokon az elnyomó hatalmat képviselték, de olyanokat is, akik csak a jobb élet reményében átvándorolt, átlagos emberek voltak. Olyanokat is, akiknek meglazultak kapcsolataik Portugáliával, és olyanokat is, akik már a gyarmatokon születtek, és nem is volt közük Portugáliához.
A kolonialista múlt, a gyarmatbirodalom felbomlása a Salazar-korszak kontextusában és a mai társadalmi helyzet tükrében került elő, az emlékezetkutatás új képzőművészeti praxisaival. Szász Lilla személyes történetekből indult ki, valamint helyszínekből: a visszatérőket ugyanis sok esetben csak hotelekben, panziókban, vagy éppen börtönökben tudták elszállásolni. Megkérdőjeleződtek az identitás és az otthon fogalmai, s úgy tűnik, a portugál társadalom a mai napig nem birkózott meg sem a gyarmattartó múlttal, sem a gyarmatokról visszatérők problémáival.
Erdei Krisztina (EK): Itthon is épp elég alkalom adódik a kollektív emlékezet útjainak kifürkészésére, te mégis egy dél-európai országban landoltál. Hogy kezd el Szász Lilla, elismert magyar fotográfus az identitáskereséssel, az emlékezet formáival portugál példákon keresztül foglalkozni?
Szász Lilla (SzL): Több előzménye is van annak, hogy a „retornandók” emlékezetével kezdtem foglalkozni. Egy családi eseményt követően szerettem volna az ünnepeket valahol máshol tölteni. Teljesen véletlenül böktem rá a térképen Portugáliára, talán ide szólt a legolcsóbb repülőjegy is. Ez a rövid lisszaboni, portói tartózkodás elindított bennem valamit, emellett tetszett a sok napsütés, hogy decemberben húsz fok van. 2018-ban pályáztam meg körülbelül hetedszer a Budapest Galéria művészcsere programját, ezúttal sikeresen. Ebben az évben voltam Portugáliában huzamosabb ideig először. Több portugál szakos barátom is van egyébként, ahogy Gyükeri Mercédesz, a HVG újságírója is, aki a mostani kiállítást is megnyitja. Salzburgból jöttünk hazafelé egy másik kiállításomról, és útközben rákérdezett a terveimre, vagyis arra, hogy mit fogok csinálni a lisszaboni ösztöndíj ideje alatt. A közös gondolkodásnak és Mercédesz ismerőseinek köszönhetően jutottunk el a retornandók, vagyis a volt portugál gyarmatokról visszatérők történetéhez. Már ekkor rátaláltunk Elsa Peralta szociológusra, a téma kutatójára, akivel később együtt dolgoztunk a projekten.
EK: Hogyan gyűjtöttél információkat erről az itthon szinte ismeretlen, Portugáliában pedig még részben feltérképezetlen, de aktuális témáról?
SzL: Magyar nyelven semmilyen anyag nincs a témáról, angolul is kevés. Úgyhogy nem volt könnyű dolgom. A művészcsere program egy hónapja arra volt elég, hogy felvettem a kapcsolatot Elsa Peraltaval és elkezdődött a közös munka, ami eleinte abból állt, hogy sokat olvastam a témáról, beszélgettem vele, rajta keresztül pedig találkoztam sok emberrel. Több szálról szereztem így információt a témáról, szakemberektől és hétköznapi emberektől, olyanoktól, akik érintettek, és olyanoktól, akik csak hallottak róla. Többféle benyomás is ért. Már akkor feltűnt, hogy a téma mennyire mélyen és érzékenyen érint szinte mindenkit, és mennyire nehezen is beszélnek róla. A kutatómunka során jutottam el a főváros által alapított és működtetett Videoteca-ba is, ami családi archívumokból származó filmeket is gyűjtött ebből a korszakból. Itt találtam több olyan filmet, amelyekből végül a kiállításon is látható lesz egy válogatás.
EK: A múlt feldolgozása hol és hogyan történik Portugáliában? Inkább a kultúra jelenti a színterét vagy a hivatalos fórumok is bátorítják a közelmúltról folyó diskurzust?
SzL: A kortárs képzőművészetben népszerű gyakorlat a privát emlékezet kutatása, feltárása, illetve annak tanulmányozása, ahogyan a személyes emlékek befolyásolják a lassan formálódó történelmi elbeszélést. Több olyan kiállítást láttam, ami ezzel a témával foglalkozik, említeném itt például Filipa César munkáit. A Hangar nevű művészeti residency-helyszínnek és kulturális központnak, ahol egy hónapot töltöttem, egyik fő csapásvonala az emlékezet, különösen a gyarmatosítással kapcsolatos kollektív és magánemlékezet kutatása. A kortárs képzőművészeten kívül eléggé elterjedt a privát archívumok kutatása is, például a családi filmek, fotók, naplók archívuma.
EK: Ez korábban is jellemző volt? Vagy inkább az emlékezetkutatás nehezen körülhatárolható tudományterületének újabban tapasztalható népszerűségéhez kapcsolódik? Halbwachs, Nora és Assmann nyomán már a múlt században felértékelődött az emlékezetkutatás gyakorlata, a kortárs képzőművészetet pedig az elmúlt tíz-húsz évben érte el.
SzL: A Salazar diktatúra sajátosan értelmezte a gyarmati múltat. Az egyik elhíresült szlogen a „Portugal has provinces” (Portugáliának tartományai vannak), amit egészen 1974-ig, a Salazar-Caetano rendszer bukásáig hangoztattak, tanítottak. A diktatúra után kezdődött el a múlt újraértelmezése és ebben fontos szerepe lett a kortárs képzőművészetnek is. Elég sokmindennel kell szembenézniük az alkotóknak: a hosszú évszázadokon át tartó rabszolgakereskedelemmel, az afrikai gyarmatok kizsigerelésével és a fejlesztések hiányával.
EK: A kiállítások milyen szempontból beszéltek a témáról? Az általad is említett tartományi, mentoráló-segítő nézőpontot vállalták fel, vagy voltak ezt megkérdőjelező, kritikus hangvételű tárlatok is?
SzL: Mindkét nézőpont jelen van, a Gulbenkian alapítvány (az országban a legnagyobb művészettámogató szervezet – a szerk.) például kifejezetten támogatja a volt portugál gyarmatokról érkező művészeket. A kortárs képzőművészet kérdező, kritikus, igyekszik megérteni, hogy mi is történt valójában.
EK: A gazdasági kapcsolatok mellett úgy tűnik kulturálisan is erős maradt a kapocs.
SzL: Igen, Braziliával is nagyon erős. Kulturálisan és gazdaságilag is. Amióta például Jair Bolsonaro a brazil elnök, azóta tömegesen érkeznek Portugáliába brazilok.
EK: Mennyire különíthető el a retornandók csoportja a portugál társadalmon belül?
SzL: Mikor Portugáliának még gyarmatai voltak, az állam ösztönzésére mentek az emberek a gyarmatokra dolgozni, köztisztviselőként és sok egyéb munkakörben. Nagyon széles spektrumról érkeztek emberek, az írástudatlan kalandoroktól a jobb élet reményében elutazókig. Főleg a szegényebb, középső régióból indultak útnak. Az ország eleve izolált volt, de Portugália középső része még annál is kevésbé tudott kapcsolódni a világ többi részéhez, talán ezért is innen mentek legtöbben a gyarmatokra dolgozni. Komoly fejlődési lehetőség volt ez számukra. Mikor visszatértek, az ittmaradt társadalom nehezen fogadta vissza őket, illetve azokat, akik már a gyarmatokon születtek. Ennek nyilván számos oka volt. Egyrészt sokan már oda születtek, nemzedékekre visszamenőleg ott voltak a gyökereik, semmilyen kapcsolatot nem ápoltak az anyaországgal. Akik a Salazar diktatúra alatt mentek el, a távolság és a kommunikációs eszközök hiánya miatt nem tudták, vagy nem is akarták fenntartani a kapcsolatot az otthoniakkal. Teljesen más volt a megítélése az Európa más részeibe költözött portugáloknak. A „portugál házmester” egy létező jelenség volt Európában, főként Németországban és Franciaországban. Ők megtartották otthoni ingatlanaikat, előfordult, hogy kertészt is fogadtak a ház körüli feladatok elvégzésére. Tartották a kapcsolatot at otthonmaradt rokonokkal, míg a gyarmatokon élők sokszor gyakorlatilag elvesztették portugáliai rokonaikat. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy Portugália – már a diktatúra bukása előtt is, de utána különösen – kritikusan kezdett fordulni a gyarmati történelme felé. Az afrikai gyarmatokon élő emberek egy része pedig ténylegesen megfelelt annak a képnek, hogy kiskirályok módjára élnek, fogalmuk sincs az ottani kultúráról, és nem is érdekli őket. Haszonélvezői voltak egy rendszernek.
EK: Érdekes, hogy miközben a tartományokként számon tartott helyeken, de lényegében ugyanabban az országban élők jellemzően megszakították a kapcsolataikat, a külföldre költözött portugálok erősebben kötődtek a hazájukhoz. A távolság, úgy tűnik jobban számít mint a konstruált országhatárok.
SzL: Igen, Afrika azért messze van, a Zöldfoki szigetek is hat óra repülőút Lisszabonból. A gyarmatokra átköltözött emberek számára az új környezet együttjárt az életszínvonal növekedésével is. Ők lettek a fehér gyarmatosítók, meggazdagodtak, nem vágytak vissza az anyaországba. Azokat pedig, akiknek már a felmenőik is a gyarmaton éltek, nem is maradt semmi, ami az anyaországhoz kötötte volna őket. Mikor kitörtek a gyarmati háborúk, ennek a mintegy nyolcszázezer embernek ezt a pozíciót kellett egyik napól a másikra feladnia. Nem volt választásuk, hiszen életveszélybe kerültek.
EK: A kolóniák őslakosait sokszor a szocialista államok támogatták, ők álltak a gerilláknak nevezett harcosok mögött. A gyarmati világ felszámolása ilyen értelemben része volt a hidegháborúnak, ami ott nem is volt annyira hideg, hanem valódi háború.
SzL: Nagyon átláthatatlan, törzsi jellegű harcok folytak, ami elől sokan a Dél-Afrikában kialakított menekülttáborokba mentek. Ott várták, hogy mikor indulhatnak Portugáliába. Volt, aki egy egész kamionnal érekezett és a mosógépébe rejtette a gyémántjait. Sokan azonban a TAP portugál légitársaság járatain, mindössze néhány bőrönddel érkeztek Portugáliába. Számos olyan fotót lehet találni, ami azokat az embereket ábrázolja, akik visszatértek. Sokan valóban egyetlen kofferrel. Egy-két év leforgása alatt nyocszázezer ezer embert kellett a társadalomba visszaintegrálni, mindezt egy akkor kilencmilliós országban. A turizmus ebben az időben még nem volt az ország húzóágazata, ennek ellenére voltak öt csillagos szállodák, panziók. Azok, akiknek maradtak rokoni kapcsolataik, pénzt kaptak az államtól és új életet tudtak kezdeni, a rokonoknál. Sokan tanulni kezdtek, képezték magukat ebből az összegből. Akiknek viszont nem voltak fellelhető rokonaik, többnyire szállodákba, motelekbe kerültek.
A lisszaboni Hilton és a híres Estoril Sol is érintett volt a történetben. Ahogy fogytak a helyek, úgy jöttek sorban a panziók, végül a börtönök is. Voltak, akik két-három évet cellában laktak, vagy garázstetőn.
Mikor már sehol sem maradt hely, pénzt adtak portugál családoknak, hogy fogadjanak be retornandókat. Attól függően, hogy hány embert fogadtak be, fejkvótát kaptak, sokan 10-15 főt is befogadtak, mert ez jó üzlet volt akkoriban. Magyarországon is történtek hasonló dolgok, bár az itt élők nem kaptak pénzt a befogadásáért.
EK: Nagyon összetettnek tűnik a retornandók története. Nem csak az előtörténetük különböző, de a visszatérés után is eltérő szálakon folytatódott az életük. Te mire koncentráltál ebből a sokféle sztoriból? Mi volt fontos a számodra?
SzL: Szeretem azokat a történeteket, ahol nincs egyértelműen fekete vagy fehér: az árnyalatokat keresem. Sok mindentől függ, hogy egy helyzet végül hogy alakul. A retornandók esetében ma is élő sztereotípia, hogy ők voltak az elnyomó gyarmatosítók. Ez egyfelől igaz, persze, de azért ennél sokkal összetettebb a probléma. Voltak köztük sokan, akikre valóban illik ez a jellemzés, de sokan nem a saját választásuk miatt kerültek a retornandók kategóriájába.
EK: Úgy is lehet gondolni, hogy ők a Salazar-rendszer kedvezményezettjei voltak, akik a diktátor halála után katonai puccsal hatalomra kerülő kormány döntése miatt kellett, hogy feladják a hatalmukat. Az új kormány pontot tett az országot válságba sodró gyarmati háborúk végére. Egy olyan anyaországba kellett visszautazniuk, ahol az általuk is fenntartott rendszer ellen vonultak utcára az emberek.
SzL: Így van, nem voltak könnyű helyzetben. A gyarmatokon kitört a polgárháború, tehát nem önként jöttek vissza. Sokan azóta is nosztalgiával tekintenek vissza a gyarmati időkre. Nem csupán az anyagi felemelkedés miatt, hanem a gyarmatokon sokkal szabadabb életet éltek, mint az akkori Portugáliában. A Salazar-rezsim alatt, mondhatni, középkor volt. Van most egy másik anyag, amivel elkezdtem foglalkozni, ez a nők helyzetét vizsgálja a Salazar-diktatúrában. Csak néhány példa: a nők nem biciklizhettek, csak engedéllyel utazhattak külföldre, az öltözködésükben, megjelenésükben is a konzervatív értékek voltak mérvadók. Ehhez képest a gyarmatokról visszatérők megérkeztek színes, rövid ruháikban, egy teljesen más kultúrát képviselve.
EK: Nem volt probléma, hogy a kutató, akivel együtt dolgoztál, lényegében interpretálta számodra az információkat. Feltételezem, hogy már volt egy kialakult, rögzült képe a retornandókról.
SzL: Neki éppen nem volt. Ezért is kritizálják a munkáját, mert meg meri kérdőjelezni a jelenlegi hivatalos álláspontokat. Ő azzal vitatkozik többek között, hogy nem lehet ugyanolyan bélyeget ragasztani a jobboldali fehér férfira, aki a hatalmat gyakorolta a gyarmatokon, és erre a mai napig büszke, mint a szintén visszatérő mulatt nőre csak azért, mert a történelem viharában éppenséggel ugyanabban a hajóban ültek. Ebből a szempontból nagyon egymásra találtunk. Nem lehet nyolcszázezer embert homogén csoportként értelmezni. Az én nézőpontom pedig csak külső lehetett. Már előzetesen sokat olvastam a portugál közelmúlt eseményeiről és megpróbáltam megérteni a helyzetet, majd az interjúkból is sokat tanultam. Ezek alapján kezdtem fókuszálni. Mindig is érdekelt az identitás, az otthonkeresés. Hogy mit jelent az otthon a különböző emberek számára. Így nem volt nehéz kapcsolódni a retornandók narratívájához.
EK: Az évtizedek elteltével a gyarmati múlt mennyire maradt a visszatérők identitásának fontos része, és a leszármazottaik, akik már Portugáiában születtek, hogy állnak ehhez a kérdéshez?
SzL: A visszatérők, ha akarnák se tudnák elfelejteni, hogy honnan jöttek, a társadalom folyamatosan ráerősít erre. Ilyen értelemben, nem tudja őket integrálni és talán nem is akarja. Nincs megfelelő diskurzus erről és közben a bélyeg ott van az embereken. Sokan említették, hogy ezzel a mai napig szembesülnek. Ezért is nagyon erős a nosztalgia például az Angolából vagy Mozambikból érkezőkben, miközben a gyerekeik persze már könnyebben integrálódnak. Mindez azért is van, mert a társadalom a gyarmati múlttal sem tudott még teljesen szembenézni, és amíg ez nem történik meg, addig mindig lesznek feszültségek.
EK: A kiállításon egyrészt láthatunk majd helyszíneket, ahova megérkezésük után kerültek a retornandók, illetve portékat az interjúalanyokról, akikkel találkoztál. Fotográfusként neked az volt a lényeges, hogy az érintett tereket, személyeket megjelenítsd? Hogyan formálódott a kiállítási anyag?
SzL: Mivel a helyszínek részben turisztikai helyek voltak, ezért beugrott a képeslap formátum, mint megjelenítési forma. A bolhapiacokon gyűjteni kezdtem az érintett helyekről, hotelekről akkoriban készült képeslapokat. Érdekelt a régi képeslapok esztétikája. Volt olyan szálloda, ahol a visszatérők együtt laktak a belföldi turistákkal. Külföldi turizmus nem volt akkoriban jellemző, de belföldi igen. A Golfmar Vimeiro nevű hotelbe például, ahova a portugál elit tagjai golfozni jártak, a pozícióikat vesztett retornandok mellett golfoztak. Visszatérve a képeslapokhoz, elkezdtem nézni a színeiket, hogy hogyan vannak fényképezve és szereztem ennek a reprodukálására alkalmas filmeket. Nem csak fotónegatívot, hanem Kodak filmnyersanyagot használtam. Az épületfotókat és a portékat is a képeslapok világának megfelelően készítettem. Ezek mellett gyűjtöttem anyagot a már említett Videoteca-ban is.
EK: Hogyan lehet Budapesten bemutatni egy még Európában sem annyira ismert témát? Mit vársz a közönségtől, amely nem nagyon talál magyar nyelvű információt a retornandokról? Mennyi idő kellett neked ahhoz, hogy a kapott információkat a sajátodnak érezd, legalább annyira, hogy a művészeti praxisod által formálható legyen?
SzL: Másfél évig dolgoztam a sorozaton és most kezdem érteni a saját helyem a történetben. Ez persze erős rizikóvállalás is, mert tényleg sokféle szál van egyszerre jelen és mert nem tudtam a szokásos módon közel kerülni az emberekhez, hisz nem beszélem a nyelvüket. A portugálok általában beszélnek angolul, de a retornandók közösségére ez épp kevésbé igaz. Azt is el kellett dönteni, hogy a munkám a személyes közelségről szóljon vagy a történet közelségéről. Hogy az interjúalanyokhoz megyek-e közel vagy a történetet engedem inkább közel magamhoz? A projekt egyértelműen a saját helyzetemről is szól. Egy évig éltem Lisszabonban és pont úgy éreztem magam, ahogy a portréim szereplői: sosem tudtam elég közel kerülni a helyzethez, amiben voltam. Nagyon fura érzésem volt végig. Egy fantasztikus városban, országban vagyok, ami nem az enyém, nem értem a kódokat, jeleket, nem tudok gy ponton túl kapcsolódni hozzá.
EK: Te nem a háborús helyzet nyomására hagytad el az országod. Mégis mi motivált, hogy elindulj?
SzL: A 2018-as választások eredménye. Budapestet imádom, de valahogy azt éreztem, hogy szorul a hurok és ha ebbe az irányba tartunk folyamatosan, akkor alternatívák után kell nézni. Már elsőre is kiugrási lehetőségként tekintettem Lisszabonra, de közben azt is éreztem, hogy Budapesttől nem fogok tudni teljesen elszakadni. Nagyon szeretem Budapestet. Mikor hazajövök, akkor helyre kerülnek a dolgok, elkezdem érteni az összefüggéseket. Portugáliában sokszor úgy éreztem, hogy hiába tudunk beszélni egymással, valójában nem értjük egymást. Más kulturális kódok vannak. Erre jó példa a vicc, a viccelődés. Csomó mindenen csak itthon tudunk nevetni, mert a zsigereinkben vannak a történések.
EK: Vannak olyan kulturális jegyek, amik hasonlóak a két országban?
SzL: Saudade, nosztalgia. Elképesztő melankólia, panaszkodás.
EK: A fotóalanyaid értették, hogy téged miért érdekel a történetük?
SzL: Mindig egy beszélgetés előzi meg a fotózást, ekkor elmondom a motivációimat is. Ez elengedhetetlen az összhanghoz. Sokat meséltem nekik az itthon kialakult helyzetről, a helykeresésemről. Sajnos, eléggé képben voltak a magyarországi történésekkel kapcsolatban, tudtak hozzá kapcsolódni.
EK: A munkáid során ez a közös hang mindig fontos volt. Itt most Elsa Peralta is jelentős szerephez jutott, hogy az összhang létrejöjjön. Elsa független összekötő, aki portugálként erősen kapcsolódik a helyszínekhez, az emberekhez, illetve szociológus, aki ennek megfelelően tudományos módszerekkel közelít témájához. Számodra ezek közül mi és hogyan volt fontos? A művészet napjainkban számos esetben használja különböző tudományterületek eszközeit. Hogy látod, ez visszafelé is működik-e?
SzL: Ez közös munka, mi ezt így is kommunikáljuk. Elsa már a velem történt közös munkát megelőzően is kifejezetten kereste a művészeti együttműködések lehetőségét. Mikor az interjúkat készítette – bár nem értettem mindent pontosan –, érdekes volt látni, hogy hozzám hasonlóan kérdez, dolgozik, hogy a munkamódszerem nem áll távol az ő antropológiai megközelítésétől. Bár a művészetben nem definiáljuk az eszközeinket, módszereinket és nem ragaszkodunk azok következetes használatához, de jelen vannak hasonlóságok. A művészet autonóm, és lényeges a személyes kapocs fenntartása, de az is fontos, hogy utánanézz a témádnak, hogy képben legyél. Nem lehet három nap alatt összedobni valamit, fotózgatni. A fotón látszik, hogy mennyit foglalkozol vele. Összefoglalva: közösen dolgoztunk ugyan, de mindvégig megtartottuk a saját munkamódszerünket, a kettő jól megfért egymás mellett.
EK: Ha jól értem, akkor a kiállításon mindvégig ott van a saját útkeresésed, de tudatosan a háttérben marad.
SzL: Én a potréalanyaimhoz hasonlóan, folyamatosan keresem a helyem a világban. Most itthon vagyok, és Budapest tényleg otthont ad, de nem tartom kizártnak, hogy keresek tovább.
Budapesthez való viszonyomat úgy szoktam elmagyarázni, hogy olyan nekem, mint egy ruha, ami mindig jó. Nem hízod ki, nem lóg rajtad, mindig épp jó. Ebben benne van húsz-huszonöt év munka, a felépített kapcsolati háló, az, hogy itt létezem, dolgozom, itt állítok ki, a magyar az anyanyelvem, ezt a kódrendszert ismerem.
Hiába éltem nagyon sok évet külföldön, ez azt hiszem kitörölhetetlen. Ezzel együtt hiányzik innen a nemzetköziség, a sokszínűség. Itt a mikrovilágomban jól vagyok, azon túl aggódom, hogy mi lesz. Nem vagyok nyugodt, mennék. Erről is szól az anyagom. Egy másik otthon kereséséről.
