Ha létezne olyan vetélkedés a modern művészet európai múzeumai között, amelyet az év múzeuma címmel ismernek el, akkor a viszonylag kevesek által ismert roveretói múzeum bizonyára rövid időn belül megkapná ezt a címet. Részben a Mario Botta tervezte, tökéletesen a tájba és a városi szövetbe illő új, alig három éve átadott épülete, részben gazdag gyűjteménye, harmadrészt – talán elsősorban – fantasztikus időszaki kiállításai miatt.
Az avantgárd tánca – La Danza delle Avantgardie – ezt a címet viseli a Garda tó és Trento között elhelyezkedő városkában fölépített múzeum, a Museo d’Arte Moderna e Contemporanea di Trento e Rovereto (Trento és Rovereto Modern és Kortárs Művészeti Múzeuma), Európa szerte máris elfogadottá vált nevén MART új, május 7-éig nyitva tartó tárlata. Az alcím pedig, Festmények, díszlet- és kosztümtervek Degas-tól Picassóig, Matisse-tól Keit Haringig, egyrészt azt érzékelteti, hogy impozáns névsorral találkozhatunk a tárlaton, másrészt pedig azt, hogy nem egyszerűen a táncot ábrázoló, vagy az által inspirált műveket, s nem is csak szigorúan vett színpadi díszleteket láthatunk a kiállításon, hanem a két művészeti ág termékeny kölcsönhatását érzékeltető sokszínű összeállítást.
Az indítást természetesen Degas vásznai, rajzai, kisplasztikái jelentik, amelyek valóságos mikrokozmoszt teremtenek a törékeny táncosnők zárt világából. Dokumentumfotók, korabeli festmények, grafikák, szobrok idézik meg a modern táncművészet két meghatározó jelentőségű amerikai képviselőjét, Isadora Duncant és Loïe Fullert, akik a többi között Lautrec, Bourdelle, Severini műveit inspirálták. Jules Chéret, Giovanni Boldini képei folytatják a sort, hogy azután a tánc, a színpad világát hitelesen ábrázoló mesterek helyét a XX. század első éveiben olyanok foglalják el, akik, miközben a grand art meghatározó alakjaiként tűntek föl, színházi tervezőként is a legkiválóbbak közé kerültek.
A leghíresebb, korszakos jelentőségű műhely Serge Gyagilev körül formálódott, 1909-1929 között a Párizsban létrehozott, de Európa és Amerika számos nagyvárosában nagy sikerrel szereplő társulat a kubizmus mestereit éppen úgy vonzotta, mint az olasz futuristákat, az orosz konstruktivistákat. Külön fejezet jut itt Picassónak, a század legjelentősebb táncosa, Nyizsinszkij ikonográfiájának, de annak a különleges műhelymunkának is, amely Sztravinszkij Le Chant du Rossignol című balettje körül kialakult: készített hozzá terveket Fortunato Depero, de végül Matisse díszleteivel, kosztümjeivel mutatták be 1920-ban.
Gyagilev táncszínházának azonban Párizsban is volt riválisa, mégpedig a Svéd Ballett, amely 1920–25 között létezett. Ugyanezekben az években a Szovjetunióban még virágzott a konstruktivista, szuprematista színházi tervezőművészet, ahogyan azt Exter, El Lisszickij, Malevics és Tatlin tervei mutatják, s ez az az időszak is, amelyben a Bauhaus mestere, Oskar Schlemmer kialakította különleges táncszínházát. A tárlat utolsó fejezete a XX. század második felével foglalkozik, olyan jelentős mesterek műveit mutatja be, mint Moró, Isamu Noguchi, Robert Rauschenberg, Lucio Fiontana, Keith Haring, Jeff Koons, de azt is érzékelteti, hogy a tánc lés képzőművészet kettőse helyett ebben az időszakban, nyilván részben az új médiáknak köszönhetően egyre inkább a divat-tánc-fotográfia hármasa került a közönség érdeklődésének középpontjába.
