Néhány héttel ezelőtt az Essl Award-díjas fiatal közép-európai művészek munkáiból rendezett tárlatot láthattunk Klosterneuburgban, amelyet nemcsak azért érdemes felidézni, mert két magyar résztvevője (Tóth Ágnes és Verebics Ágnes) is volt, hanem azért is, mert az egyik ott szerepelt mű az Ausztria: 1900–2000 / Konfrontációk és folyamatosságok című tárlat egyik alkotásával összevetve jól érzékelteti azt a nehezen szavakba önthető, de mégiscsak létező különbséget, amely az osztrák művészetet a legutóbbi széz évben is megkülönböztette szomszédaiétól.
Az Essl Award egyik videóján (Ondrej Brody) fiatal cseh művészeket láttunk, amint performansznak nevezett ökörködések közepette elhelyezik székletüket a prágai Nemzeti Galéria padlózatán, úgymond az igazgató, Milan Knizak diktatúrája ellen tiltakozva. Az Österreich… című tárlat egyik műve is igazgatót szólít meg, mégpedig Wilfried Seiplt, a bécsi Kunsthistorisches Museum vezetőjét, a Seipliera azonban azzal a szellemességgel, kifinomultsággal fogalmaz, amely még Schiele legprovokatívabb aktjait vagy a bécsi akcionizmus brutális rituáléit is jellemezte.
S ami persze magára az Essl-gyűjteményre is jellemző, legyen szó a saját kollekció kialakításáról vagy a legrangosabb bécsi múzeumok időszaki kiállításával is vetekedő tárlatokról. Legújabb, május 21-ig látogatható kiállításával egyébként részben saját magát prezentálja új szempontok szerint a gyűjtemény, hiszen míg az 1945 előtti időszak anyagának nagy részét osztrák, német és svájci gyűjteményből kölcsönözték, az 1945 utáni évtizedekét a Sammlung Essl anyagából válogatták.
A történeti, azaz 1995 előtti összeállítás elsősorban a festészetre koncentrál, amely a kurátor Wieland Schmied professzor számára ma is a legfontosabb médiumot jelenti. A tárlat koordinátarendszerbe foglalva kísérli meg bemutatni a legfontosabb folyamatokat, teljesítményeket. A folyamatosság egyik jeleként azt az expresszionizmust az absztrakt művészettel összekötő vonalat hangsúlyozzák, amely például Richard Gerstl, Herbert Boeckl és Josf Mikl műveit köti össze, másrészt azt az olykor kifejezetten egzaltált pózokat, mozgásokat, amelyek Egon Schielénél éppen úgy jelentkeznek, mint az akcionistáknál, vagy éppen az Albert Kubin, Klemens Brosch, Günter Brusch grafikai művein egyformán megjelenő különös motívumokat. A konfrontációk is végigkísérték a századot, Adolf Loos és Karl Kraus ellentéte a Jozefinizmus és a barokk ellentétpárjában gyökerezett, ahogyan a Klimt-követők és a Wiener Werkstätte vagy éppen, a világháború után az Otto Mauer köré csoportosult absztraktok és a „fantasztikus realisták” ellentéte is. Ezek a koordináták követhetetlenné válnak a főként installációkat, videomunkákat bemutató kortárs anyagban, amely Silvie Aigner gondozásában került a közönség elé, de nem a kurátor hibájából, hanem a jelenségek sokszínűsége, heterogenitása miatt. Mindkét kiállításrészre érvényes a Wieland professzor által a következőképpen megfogalmazott mottó, miszerint „a kiállítás nem enciklopédia” ami persze nem mond ellent annak a ténynek, hogy már a megnyitó napján megjelent a tárlat vaskos, tartalmas, szépen illusztrált, kézikönyvként is jól használható katalógusa.
A cikk lejjebb folytatódik.