Magángyűjtemények, magánalapítványok képezik a legtöbb magyar közgyűjtemény szilárd fundamentumát, a rendszerváltozás előtti évtizedekben mégsem becsülték értékén e nemes tevékenységet. A rendszerváltozás utáni időszakban újra a figyelem középpontjába kerültek a nagy magángyűjtemények Magyarországon is, kiderült, a Kolozsváry-, a Vörösváry-, a Vasilescu- vagy éppen a László Károly-gyűjtemény kiemelkedő darabjai nélkül meg sem írható a XX. századi magyar művészet története. Mintha kavicsot dobtak volna az állóvízbe, az utóbbi években azok az összeállítások is egyre nagyobb figyelmet kapnak, amelyek nem annyira a csúcsműveket prezentálják, mint azt a sajátos szövedéket, amely körülveszi a kiemelkedő jelentőségű alkotásokat. Ezek közé a kollekciók közé tartozik a szentendrei S. Nagy János több mint negyedszázada formálódó gyűjteménye, amelynek egy részét az óbudai Kassák Múzeum mutatja be.
Látkép Szentendréről a szigetről nézve, Látkép a Szamár-heggyel, Szentendrei dombok – akár topografikus alapon szerkesztett képes városi album is készíthető lenne azoknak a festményeknek a reprodukcióiból, amelyek S. Nagy János műgyűjteményének gerincét alkotják. A Kassák Lajos Múzeumban rendezett tárlaton a Hangulatos utcák, a város emblémájává vált templomtornyok, a Pilis hegyoldalai, a Duna mindent megkettőző, szüntelenül megmásító és mégis megőrző víztükre jelenik meg jó néhány vásznon (Onódi Béla, Modok Mária, Perrey Perron Fedor, Göllner Miklós), mások (például Rozgonyi László, Deli Antal) viszont azt érzékeltetik, hogy milyen tágas az a világ, amelyet – a nagybányai piktúra örökségétől az egyetemes tradíciókat közvetítő római iskolán át a modern franciás törekvésekig – a szentendrei művésztelep létrehozói, Réti István festőművész növendékei a magukénak mondhattak. A kiváló magángyűjteményből rendezett kiállítás kétszeresen is Szentendréről szól: magáról a városról, ahol a gyűjtő gyermekkora óta él, s amelyet legalább olyan jól ismer, mint a művészek, akiket a látvány inspirált, ám emellett a szentendrei festészet történetéről is. Néhány nevet, ráadásul a legnagyobbakét – Vajda Lajos, Korniss Dezső és mások – hiába keresünk a művek alkotói között. Az ötvenes-hatvanas években még fillérekért lehetett remekművekhez jutni, munkáik akkor jó néhány kispénz műbarát gyűjteményébe bekerülhettek, de megfizethetetlenek voltak már sokak számára a hetvenes évek végén, amikor S. Nagy János gyűjteménye alapjait lerakta. Így is tekintélyt parancsoló azonban a névsor, Bánovszky Miklóstól kezdve Deim Pálon, Ilosvai Varga Istvánon át Kántor Jenőig, és a művek kvalitása sem okoz csalódást. Kiváló grafikák, rajzok sorakoznak a tárlókban, s vannak olyan főművek, mondhatni múzeumi darabok is a kollekcióban, mint amilyen Jeges Ernő festőművészek modellel című, 1928-30 körül festett kompozíciója. Így teljes a kép, valóban: a művészek, a modell és a táj, amelyben megjelennek. Hogy még teljesebb legyen, odaképzelhetjük az alakok mellé a lokálpatrióta gyűjtőt is, aki, mint vallomásában fogalmaz, „beleszületett” a szentendrei festészetbe, s bár élete első és második harmadában hazai és külföldi intézetekben a kémia csodáit tanulmányozta, élete legutóbbi harmadát újra csak a művészet tölti ki.
P. Szabó Ernő: Művészek, modellel – Szentendrei képek – S. Nagy János gyűjteménye a Kassák Múzeumban
Magángyűjtemények, magánalapítványok képezik a legtöbb magyar közgyűjtemény szilárd fundamentumát, a rendszerváltozás előtti évtizedekben mégsem becsülték értékén e nemes...