Albert Ádám: Melancholy of the Disconstructed Meaning
Tranker Kata: A hiányzó végtelen
Paksi Képtár, április 2-ig
Fontos a két művész egymással rokon kiindulópontja: Tranker Kata itt látható munkái tulajdonképpen hasonló kérdéseket feszegetnek, mint amelyek már évek óta foglalkoztatják Albert Ádámot is, egész pontosan a világ megismerhetőségének, feltérképezésének a folyamata és ennek kritikája, a tudás mibenlétének vizsgálata, a múzeumok szerepe és ezen intézmények reprezentációs kérdései, tágabb értelemben pedig a múlthoz való viszonyunk.
Kiállítási enteriőr Albert Ádám munkájával. Fotó: Kudász Gábor Arion
Emellett mindkét művészre jellemző, hogy nagyon erős művészettörténeti és történelmi referenciakészlettel dolgoznak, amelyek ismerete és felfejtése nélkül munkáiknak csak egy rétege tárul fel. A kutatáson alapuló alkotás és a munkamódszer felvillanthat további rokon vonásokat is, azonban az anyaghasználat és a léptékek, méretek különbsége szembetűnő a két művésznél. Albert Ádám jelen munkáira jellemző a nagyvonalú és elegáns anyaghasználat, installációiban könnyedséggel váltogat olyan maradandó, de sérülékeny anyagokat, mint pl. az ónix, a márvány, a beton vagy a csont. Eközben olyan hagyományos technikákat is újragondol, mint az ambrotípia vagy az ólomüvegablak készítés. Tranker Kata kisméretű, aprólékosan kidolgozott munkáiban pedig az esendő és könnyen hozzáférhető anyagok – mint a sólisztgyurma, a PET palack, vagy önmagában a papír – dominálnak, emellett pedig az archív fotók sajátos használata jellemzi műveit.
Kiállítási enteriőr, Tranker Kata A hiányzó végtelen című munkája, részlet. Fotó a művész jóvoltából
Albert Ádám kiállítása három nagyméretű installációból áll, amelyek közt laza kapcsolati háló fedezhető fel. Rögtön a Képtár nagy csarnokába lépve találkozunk a legszokatlanabb, és – jó értelemben véve – leglátványosabb munkával: egy lócsontváz néz szembe egy három méter magas, simára csiszolt ónixlapban saját magával.
Erről egyszerre asszociálhatunk egy abszurd és fiktív filmjelenetre, amelyben átrendeztek egy természettudományi múzeumot és Mies van der Rohe-ra, hiszen az általa tervezett barcelonai német pavilon vagy a brno-i Tugendhat-villa szintén ehhez hasonló, nagyméretű ónixfalakkal büszkélkedhet. A lócsontvázat Székely Bertalan vásárolta az 1870-es években az akkori pesti Királyi Mintarajztanoda (mai MKE) Anatómia Tanszéke számára és a tárgy azóta is az intézmény gyűjteményében van. A kisajátított tárgy az ismert lovasszobrok pandanjaként jelenik meg, egyfajta metaforakánt utalva arra, hogy miféle jelentésváltozásokon mehet keresztül az egykori hatalmi jelkép, státuszszimbólum, később tanítási segédeszköz a 19. századtól napjainkig. A cím is árulkodó: a Hatalom nárcizmusában a ló lovas nélkül jelenik meg, gazdája nem, csak az állat tud szembe nézni önmagával. Ugyanakkor az a személyes párhuzam sem hanyagolható el, hogy Albert ma ugyanazon a tanszéken tanít, melynek vezetője egykor Székely volt, és ahonnan számos inspirációt is merít. A lócsontváz, noha jelentése és jelentősége folyamatosan változik, végsősoron megmarad a tudást formáló intézmények keretei között, az egyetem falaiból a múzeum terébe lép át.
Albert Ádám: Paraván 1-3. Fotó: Kudász Gábor Arion
Egyaránt továbbviszi a hatalom szimbólumairól, azon belül is a test szerepéről szóló diskurzust, illetve az oktatás motívumát a legtávolabb látható Paraván 1-3 című munka, egy három darabból álló és négyzetes profilokból hegesztett fémállványzat, amelybe fotókat, illetve kisméretű márvány objekteket helyezett el a művész. Az ambrotípiákon (a dagerrotípiához hasonló direktpozitív eljárás a XIX. századból) talált tárgyakat – például egy gőzgépet vagy egy farkaskutya nippet –, tanítási segédeszközöket – egy preparált koponyát és az izomtanban használatos gipsz modellt – láthatunk; illetve azokat a makettszerű, redukált, márványból készült emlékműveket, amelyek az állványzaton három dimenzióban is megjelennek. Albert itt is előszeretettel ütközteti a különböző időket, anyagokat és jelentéseket: a talán még ma is használatos tárgyak fotói a vintage hangulatnak köszönhetően mintha egy archívumból kerültek volna elő, az absztrakcióba hajló, kicsinyített „anti-emlékművek” pedig funkcióvesztésük ellenére a konvenció szerint az egyik legnemesebb anyagból, azon belül is három különféle márványból készültek. Mindez pedig egy kerítést, rácsot, netán valamiféle furcsa jelrendszerrel bíró oktatási táblát, faliújságot is eszünkbe juttató vázrendszeren jelenik meg, amelynek üresen hagyott részei talán további kiegészítésre várnak.
Albert Ádám: Mesterségek könyvtára. Fotó: Kudász Gábor Arion
Ha lehet, még ezeknél is enigmatikusabb a harmadik mű, amely a Mesterségek könyvtára címet viseli. A művész itt is folytatja a klasszikus technikák újragondolását, a saját tervezésű ólomüvegablakokokat egy fehér négyzetmodulokból álló, makettszerű szerkezetbe építette bele, amely egyszerre emlékeztet modernista kápolnára és panelházra. A mű különlegessége, hogy az építészeti anyaghasználatában ma már kuriózumnak számító furfangbetonból – azaz két gipszlap közé zárt betonrétegből – áll, amit Sámsondi-Kiss Béla építészmérnök fejlesztett ki a két világháború között. A maga idejében valódi modernista invenciónak számító eljárást alkalmazza újra Albert, hogy létrehozza ezt az utópisztikus konstrukciót, melynek nyílásaiba az art déco stílusú ólomüvegablakokon túl geometrikus gipszlenyomatokat illeszt. Ahogy más munkában, itt is összekapcsolódnak egymással a természetes és mesterséges anyagok, a teória és a techné illetve a különböző művészeti ágak: a képzőművészet, az építészet, az iparművészet. Albert munkái egyszerre nyűgözik le és sarkallják erőteljes agymunkára a látogatót, nem könnyű kiigazodni ebben az univerzumban, de megéri átengedni magunkat a különböző gondolakísérleteknek.
Tranker Kata: Családi rom, 15×20 cm, fotó, só, liszt, 2017. Fotó a művész jóvoltából
Tranker Kata: Örökélet (részlet) 2017. Fotó a művész jóvoltából
A kiállítótér emeletén látható Tranker Kata A hiányzó végtelen című kiállítása. Munkáinak középpontjában – amelyet az általa írt kísérőszöveg is megerősít – a nosztalgia, azaz az elvágyódás érzete, az emlékezés folyamata, a múlt jelenre való hatása és mindezeknek a múzeumhoz, a múzeumi tárgyakhoz való viszonyrendszere áll. Tranker ennek kapcsán bővíti egy koherens és átfogó műtárgyegyüttessé John Keats Óda egy görög vázához című verséből inspirálódott munkáit, amelyet például a Beyond the Obvious című kiállítássorozat részeként, az Inda Galériában is lehetett már látni. A kiállítás display-e és a rajta végigvonuló témák is a múzeumi miliőt (polcok, vitrinek, büsztök, archív dokumentumok, szobor replikák) imitálják, azonban a törékeny és egyszerű anyaghasználatnak, valamint a léptékváltásnak köszönhetően a tárlat inkább válik a klasszikus kiállítóterek kifordításává, kritikájává. A kiállítás első részében a polcokon só-lisztgyurmából megformált, kicsinyített, de még felismerhető antik szobrok replikáit – pl.: a Milói Vénuszt vagy a színes gumilabdát tartó Farnese Atlaszt – láthatjuk, valamint a gipszből kiöntött palackok mellett megjelennek a kiindulási alapul szolgáló könyvek is. Itt már egyértelmű ellentétbe kerülnek egymással a kiállított tárgyak a megidézendő korszak nemes anyaghasználatával és az antik szépségeszmény (később más korszakok által átvett) fogalmával – ám ettől a világos kontraszttól mégsem didaktikussá, hanem inkább ironikussá válik a műtárgyegyüttes.
Tranker Kata: Egy másik óda (reszlet) 2017. Fotó a művész jóvoltából
Később egy keretezett kollázs sorozatban magukat a görög vázákat és egy múzeum sziluettjét pillanthatjuk meg, amelyek „belsejében” más-más jelenet látható: egy tényleges görögországi rom, egy mai építkezés, egy fenséges alpesi táj vagy az illúzió összetörésére utalva a negyedikben virágmintás cserépdarabok. A terem legdominánsabb darabja folytatja a megkezdett múzeumi reprezentáció- és műtárgykritikát: egy több szintből álló, különböző színű PET palackokból és OSB lapokból készült installációt láthatunk, ahol a felső szintén lévő műanyag üvegek görög vázákat imitálnak, melyekből szomorúfűzszerű papírnövények kígyóznak. Az amfórák elvesztik méltóságukat, esendővé válnak és más értelemben vett törékenységet árasztanak mint „elődjeik”. Az önmagát a megfelelő vízmennyiséggel fenntartó, palackok újrahasznosításával készült műről eszünkbe juthat a művész egy másik fő témája is: a növények, a környezet és az emberek viszonya. Jelen kiállításban a fentebb említett anyaghasználat bővülése mellett fontos a változatosabb médiumhasználat is. Erre jó példa az első térben látható kisméretű vetítés, amelyben ismét a görög váza motívuma jelenik meg: a kollázsokhoz hasonlóan, itt is különböző képek úsznak át a körvonalon belüli üres téren.
Tranker Kata: Antropológiai gyűjtemény (részlet) 2016-17. Fotó a művész jóvoltából
A kiállítás második része a személyes, szubjektív emlékezet témáit járja körül, többnyire talált, archív képeket használva és fából, papírból készült kisméretű installációkat, kollázsokat bemutatva. A múzeumi reprezentáció tekintetében itt már inkább egy természettudományi vagy néprajzi múzeumra asszociálhat a látogató; a légies polcokon különféle tárgyakat és képeket rejtő miniatűr múzeumi tárlók, szoborfülkék sorakoznak és ehhez hasonló „jeleneteket” foglalnak magukba a szemközti falon látható papírkollázsok is.
Ezek a makettszerű, enigmatikus munkák Tranker szavaival élve az „emlékezés képi metaforái”, azaz nem mások, mint a múlt különböző rétegei, emlékezettöredékek, saját eddigi életünk múzeumba zárt eseményei. Az ismerősnek tűnő, de valójában idegen családok fotói, a megfejtésre váró grafikonok és ábrák nem állnak össze egy lineáris narratívába, párhuzamos történetekként futnak egymás mellett, enyhe melankóliát árasztva. Az irónia gesztusa ennek ellenére, felszabadító módon az egész tárlaton végigvonul: a művész mintha ezen keresztül nemcsak számot adna a nosztalgia fogalma iránti saját ambivalens viszonyáról, hanem egy lehetséges feldolgozási módot is elénk tár. Tranker Katának sikerült összefüggéseiben egy komplexebb szintre emelnie az őt eddig érdeklő témákat, miközben a munkák mit sem vesztettek személyességükből, érzékenységükből.
Kiállítási enteriőr Albert Ádám munkáival. Fotó: Kudász Gábor Arion
A két kiállítás természetesen külön-külön is nagy élményt nyújt, azonban az egymással való kapcsolatuk felfedezése, és „párhuzamos” megtekintésük még izgalmasabbá teszi őket. Noha teljesen más megfogalmazásban és stílusban, de mindkét művészt hasonló problémák foglalkoztatják, amelyek a múlthoz, a kultúrához és a tudáshoz való különböző viszonylatainkban öltenek leginkább testet.
Ez akkor sem veszít az értékéből, ha – ahogyan arra György Péter, az ÉS-ben megjelent kritikájában rámutatott – a kiállítás nem igazán segíti a látogató orientációját és tájékoztatását. Falszövegek és képaláírások hiányában ugyan a leporellók nyújthatnak támpontot, de hiányzik az a fajta kurátori interpretáció, amely akár a kortárs művészetben kevésbé járatos, vagy akár a rutinosabb látogatót eligazítja és értelmezéshez segíti a két művész kiváló munkái közt.
Tranker Kata: Ugyanaz hiányzik (részlet) 2017. Fotó a művész jóvoltából