A kísérleti médiaművészet bemutatójává fejlesztett galéria a Jövő Házában ismét egy műnemek között átjáró, interaktív képzőművészeti kiállításnak ad nyilvánosságot. A Magyar Agár projekt félúton a dokumentumfilm és a videoinstalláció között helyezkedik el. Mintha egy műsor vágás előtt álló teljes nyersanyaga lenne. A fölvett és szerkesztett anyagok (az interjúkból a kérdéseket kivágták) kis híján húsz szálon futnak a galéria rampájának monitorjain, és egy-egy fülessel hallgathatók.Szociológiai kutatásnak is megtenné a magyar agár köré épülő – és az általa szimbolizált szubkultúra sokoldalú bemutatása. A szerzők a tenyésztőkkel, tulajdonosokkal, kinológussal, jogásszal, vadőrrel készítettek interjúkat, illetve agaras eseményekről (edzés/verseny/vizsga) filmetűdöket.
A mű, végigjárásakor megadja a demokrácia illúzióját az információhoz jutás területén: egy tárlatlátogatásnyi időre az objektív, tényfeltáró műsor rendezőjének kér föl. Ez az installációs felállás egyáltalán nem ismeretlen forma. (Például a tavaly már a Néprajzi Múzeumban 10 napig bemutatott Agár-projekt társművéről ugyanezt elmondhatjuk: Kutlug Ataman – Küba: Utazás az árral szemben c. munkája is nagyon hasonló elven épül föl: az isztambuli szegénynegyed lakóival készített interjúk egy-egy tévé elé ülve, egyenként nézhetők.) A hasonló projektekben körüljárt témák azonban ritkán ilyen konkrétak és szimbolikusak; sokkal inkább elvont gondolatok azok, melyeket fontosnak (legfontosabbnak) határoznak meg a képzőművészek. Ezt kiállítóhelyek médiumán keresztül, a tömegmédiához képest elenyésző kisebbség számára teszik elérhetővé.
Ez a projekt sem menekül a részletismeret-ismertetés vádja alól, és emiatt a valami fontosat üzenni akarásé alól sem. Azonban a trendi, közgyónó-sirámszétkürtölő készülékek helyett, melyek az együttérző tárlatlátogatónak biztosan idegen, messzi élő emberek kisebb-nagyobb bajait kényszerítik részletesen végighallgatni, Pálfi Szabolcs és Csáki László ebben a témában egy másképp strukturált problémát járnak körül. Kivételesen nem az anyagilag, hanem egy eszmeileg kedvezményezetlen csoport közös ügyébe nyerünk betekintést. Kisebb a rés a tárlatlátogató és a bemutatottak között, akár el is tűnhet. Hiszen itthon, a magyar közönség bármely tagja egy számára ismeretlen (?), hungarikummá nyilvánított dolgot építhet bele magyarságába a mű befogadása révén – amennyiben identitása van, és az épp magyar is. Ennyiben politikus a mű; ám nem a tömegmédia áldiskurzusának nyelvezetét használja, mint ami abból kiszorulva a kiállítótérben lelt nyilvánosságot. Inkább a tömegmédiát irányító politikai gondolat-struktúrák szintjén teszi föl kérdését, ebből kifolyólag bármelyik politikai nézet ki is sajátíthatná. A „Magyar Agár”, noha nagyon is irányított kommunikáció, nem egy, az identitást érintő, meggyőző válasz kijelentése céljából jött létre. Ha szánunk némi időt a filmekre, hamar kiderül egyébiránt: senki sem tudja már pontosan, mitől lenne magyar ez az agár.
Furcsa társaság kerekedik a függőleges agár-tengely köré a mai magyar társadalomból. Megjelenik a fajtisztaság problematikája mellett az állat haszna is. Adott a kínos helyzet: az EU törvényei szerint ember állatot nem uszíthat állatra. Így tilos vadászni ezzel a vadászatra szelektált, abban kimagasló teljesítményt nyújtó ebbel is. A magyar agár tehát hungarikum pour l’hungarikum a legális valóságban. Kellemetlen látni a törvénytisztelők pótcselekvéseit, ahogyan kedvenceiket szeretnék edzésben tartani – és eltelünk betyárbecsülettel, amikor azokat látjuk, akik a Közösség törvényeivel szemben mégis rendeltetésszerűen tartják kedvencüket edzésben.
Lehet, hogy ez az agár-ügy valójában olyan jelentéktelen részlettudás, mint a többi, társadalomba visszakerülni akaró, ezért szociálisan érzékeny projektművészet, és hogy ettől a mű is rossz? Talán éppen a trendiség netovábbja közbeszédbe emelni az Unió hátrányos oldalát? Az is lehet, hogy mégsem igaz az, hogy objektív az anyag tálalása, és a szerzők csak-csak ki akarnak lyukadni valamire. Úgymint szembesítik a magyarokat azzal, hogy a magyarságot (hungarikum alapon) definiálni, illetve ennek folyományaként a múlt sok évszázados hagyományának muzealizálódásán szomorkodni sehova sem vezet. (Különösen a megkérdezett jogász képviseli ezt a biggyedt bajszú hozzáállást) Ám, ha akarom, ez a munka lehet egyben egy felbujtás is: az EU a Kisherceg (vagy Január Herceg?) szellemiségén alapuló törvényeinek be nem tartására, melyek az állatokat már-már személyekként privilegizálják.
Ha mindezen szempontoktól függetlenedni kívánunk, tehát nem ismerjük el a morális tartalmat értékmérőnek egy-egy alkotás esetében, akkor észre kell vennünk, hogy a Magyar Agár az érzékek gyönyörködtetésében, az elvarázsolásban meglelt művészetfogalom kívánalmainak is megfelel. Minden kockáját gondos igénnyel forgatták e metadokumentumfilmnek. Az a tény, hogy árkádiai harmóniát árasztanak a képek – mind témájuk által, mind kompozíciójukban – nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a látogatót marasztalja a tárlat.
Az alkotó páros a film felől érkezett a kiállítótérbe, mindkettőjük a Moholy-Nagy Egyetemen – már tanít. Korábbi, közös munkájuk, az „Egerszalók” egy dokumentumfilm-etűd egy fürdőlétesítményről, ami egy sikertelen olajkutató fúrás véletlen gyümölcse. Az abszurd realizmust kedvelő Pálfi és Csáki szerint egy ideje a dokumentumfilm eltűnt, mint önálló műfaj. Eszerint a képzőművészet és installáció végvára venné át ezt a funkciót is; avagy: a filmesek – mert rutinosabbak – fogyaszthatóbb videóművészetre képesek?
Csáki László – Pálfi Szabolcs: Magyar Agár
(Pixel Galéria 2007. III.2.–IV.15.)
Paksi Endre Lehel: Ebből nemzeti identitás? – Csáki László–Pálfi Szabolcs: Magyar Agár
A kísérleti médiaművészet bemutatójává fejlesztett galéria a Jövő Házában ismét egy műnemek között átjáró, interaktív képzőművészeti kiállításnak ad nyilvánosságot....