Mitől fél a jelenkori földi hatalom? Ha alattvalói inkább önmaguk
alattvalóivá lennének, azaz: szervezkednének. Mitől nem fél a jelenkori
földi hatalom? A kortárs képzőművészettől, mert csak mi olvassuk. Azért
foglalkozunk-e a földi hatalommal, mert nem fél tőlünk, és persze hogy
féljen tőlünk, mert megtesszük, amitől fél – ha már nem a
képzőművészettel foglalkozunk? A képzőművészet nem elválasztható a földi
hatalomtól? Belülről és kívülről elbeszélt kortárs kiállítási élmény
következik, libikókázva a megnyitó eseményszerűsége és a falon a tárlat
zárultáig mindvégig föllelhető műtárgylista-tételek között.
Belülről elbeszéltként kiemelhetjük a szövetkezetek brutálisan gazdasági alapokon nyugvó kiállítási koncepciójának következő újraértelmezését: a megnyitón egy Új Szövetkezet alakult, az ott megforduló szép számú és elhivatottságú közönség jelentős arányú részvételével. Kívülről elbeszélve: mivel a kurátori szövetkezet fogalom („zászlószó”) gazdasági alapokon (adminisztrációs terhek!) nem tűnt a fölkért művészek (Vándor Csaba és Mécs Miklós) számára a legkedvezőbb szervezeti formának, ezért inkább egyházként tervezik megalapítani az Új Szövetkezetet. Ez az új vallás, amellett, hogy elveiben egyelőre csak a „mindenki egyenlő” – eddig sehol sem megvalósított – toposzát hozza pislogó újszülöttként, nem rendelkezik sem székhellyel, sem dogmatikával, sem testülettel. Viszont az arculata nagyon rendben van: számozott, imakönyvnek látszó objektumok teleírásra várva, infravörös futófény, valamint Ó Szövetkezet és Új Szövetkezet feliratú álólomüveg matrica a szuterén ablakán.
Bodó Sándornál szégyenében elszakadt a cérna a társadalmon kívüli, ám annál társadalmilag érzékenyebb kortárs művészet és a társadalom közti szakadék miatt, mert nem volt mit áthidalnia. A művész életében meghatározó jelentőségű szövetkezetekről, a jelenleg őket alkotó munkatársakról készített mozgóképeit az érintettek is látták a kiállítótermi kontextusban. (Párját ritkító példa ez, amikor a megnyitón is megjelennek a tematizáltak!) Azért kivételes eset ez, és azért számíthat művészeti körökön kívüli támogatottságra, mert nem kívülről beszél el egy csoportot, a kultúrgyarmatosító szemszögéből.
Mindezek mellett Gerhes Gábor kortársakat is gyűjtő műgyűjtőket kollaborációra invitáló zászlóprojektje csapdává lett, amelyben minden résztvevő (a kurátor, a művész és a műgyűjtő) a többiekhez mérten egyértelműen kompromittálódik a műveket legyártó, azaz a fizikai munkát vállaló zászlókészítőkkel szemben. Hiába a szellemes, posztszürrealista művészszövegek, melyek a zászlókon jelennek meg hímzésként, ha nem egyébről van szó, minthogy a művész a műgyűjtő támogatásának hála megteheti, hogy munkát ad a szövetkezetnek; a fizikai munkások bevontsága – a velük készített videóinterjú álcája ellenére – inkább marad kapitalista ízű, mint egalitárius. Azaz az ész és a kéz bevált, és ezért egyáltalán nem szükségszerűen lerombolandó viszonyát húzza csak alá a résztvevők között.
(Megjegyzés: a kiállítás pártárlata Dunaújvárosban látható.)
Trafó Galéria
2010. március 10 – 2010. április 11.