A megnyitó személy szerint „személytelen személyesség” paradoxonának
jegyében készült képek ezek, a művész szerint pedig azért ilyenek, mert
korunk, azaz ezek a jelenleg éppen folyó évtizedek az innováció leszálló
ágát jelentik a festészet, sőt az egész képzőművészet területén. Takács
Ferenccel (megnyitó) és Halász Andrással (festő) egyaránt érdemes
vitába elegyedni. Vitánk tárgya tucatnyi nagyméretű vászon (és egy
installáció). Röviden körbejárva őket: átlag pesti parketta, átlag pesti
Héra cserépkályha, átlag posztrákosista türkiz fürdőszoba-csempés kád,
átlag hálózsák, hokedli, üvegbetétes kétszárnyú ajtó – mintha csak egy
bárki-közeg lajstroma lenne.
Az ábrázolt témák életnagyságúak, egyáltalán nem terveznek játékba kezdeni a léptékváltásban rejlő mondanivaló-modulációval. Mintha éppen ezekre a helyekre, ezekbe az élethelyzetekbe hipnotizálnának, akár a reklámokban oly divatos, virtuális „máshol levés” – általában telekommunikációs termékeket eladni igyekvő – meséi. A festésmód festőinek vagy éppen fotografikus hűségnek ugyanolyan érvénnyel ítélhető. Miért volna mindez személyes? Valóban, ha korunk kisrealista fősodra felől nézzük a tárlatot, vélhetnénk abba illeszthetőnek, a „naplószerű” vagy „mindennap látott” „élettér-ábrázolás” újabb szemetének Halász András új képeit. Csakhogy ebbe a skatulyába ezek semmiképpen sem férnek bele! Halász festészete egy folyton ugyanott maradó tajték marad a fősodor egy kisebb örvényén, mivel azokat a motívumokat szúrja ki magának, és úgy is adja elő, hogy ezek szereplése teljességgel ellenálljon bármiféle kötődésnek teret engedő elvárásnak. Még a márkajelzést is lehazudja a hűtőszekrényről, beállításai pedig olyan frontálisak, hogy irtóznak az egyéni látásmód által megnemesíthető környezeti elemek (akár bombasztikus) bemutatásától. Ezek azok a holmik, amikről utoljára jut eszébe az embernek, hogy önmagát definiálja velük, ezeket igyekszik mindenki mihamarabb lecserélni, ha egyáltalán észrevette kirívó semmilyenségüket.
Ennyiben egy Morandi fémjelezte minimálból sem magyarázható ez a sorozat, hiszen ott a semmitmondás nagyon is felszínes; a palackok csoportja azonnal közösségek allegóriáivá (ha nem éppen színharmónia-tanok illusztrációivá) válik. Halász – pesszimista korítélete alapján – nem büszke, hogy egy öncsináló korban látja, mi mégis a teendő. Talán attól tart, hogy észrevétlen marad az érdekesnek tűnő narratívát csicsergő műtárgykínálatban határozottan passzív, szinte sztrájkoló képeivel. Noha szerintem éppen ebben adta meg cáfolatát a ciklikus innováció elméletének.
Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár
2010. március 20. – 2010. május 16.