Paksi Endre Lehel: Trenddesztilláció Berlinből 3/1.

E 600 galériát számláló, külön fej nélküli (csupafej) városban a múlt
hétvégén még egy csokornyi megakiállítás is: kortárs művészeti vásárok
tarkították a köd és sötétség elől az éles reflektorfényekben úszó
műalkotások közé menekülni kívánók választási lehetőségeit. Legjobb
lesz, ha tematikusan, a kiabáló trendek mentén jelentek nemcsak
ezekről: az Art Forum Berlinről (AFB) és a Preview Berlinről (PB),
hanem a város egyéb eseményeiről is.
Mivel annyira természetesen ipari és piaci törvények szerint mozog a művészet, ezért kezdem az ismertetést a célközönség felől: mit akarna hazavinni egy vevő? A főtrendet ebből magyarázom: a leginkább erős szál a kitett művek közül a köré szervezi koncepcióját, hogy legyen meg benne a személyesség. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a figurativitás, azaz egyértelműen akként fölismerhető emberi alakok vagy fejeik vagy környezeteik akadémikus realisztikus ugródeszkákról kötelezően szálldosnak jobb és ritka esetekben metarealisztikus, de leginkább csak pszeudomisztikus képkiegészítések felé. A széles ösvény erre nyílik ezerfelé, és kevés galerista veszi a bátorságot, hogy olyan művészekkel álljon elő, akik e rendszert kikezdik, vagy megkerülik.
Mindezzel nem azt kívánom bizonygatni, hogy a trendbe illés már csak vacak műveket eredményezhet, sőt. Innentől ideológiai kérdés, értéknek tartjuk-e a valamilyenné, majd egyre valamilyenebbé alakuló személyiségek ünneplésének médiumait. A járvány prominens képviselője a svájci Galerie Bischoff und Partnertől (PB) érkezett: Katia Bourdarel lánybüszt-festményei német akvarellesekre emlékeztető precizitiásban megfestettek. Ikonná válásukat őszintén és szerényen megélő arckifejezésük kiegészül valami nedv csorgásával egészséges bőrükön, illetve személyenként különböző színű, nagyon akvarellszerű absztrakt foltokkal, melyek a fejük mögül terjednek elő a tiszta fehéren hagyott vásznon. Mi ez, ha nem aurafestészet, illetve személyiségfestészet?
Alexander Tinei papírra készült munkáiról hasonló mondható el, a budapesti Deák Erika Galériától (AFB): a fehér absztrakt alap grafitban készített személyek naturalisztikus képét hordja fő rétegként. Elegánsan visszaradíroz belőlük a művész, majd következik egy „tatuálás” réteg minderre, színes vonalrajzként, ami sem mintáiban, sem fölvitelében annyira nem tatuálásszerű, mégis, a művész így nevezi őket. Egy álezoterikus személyiség-le(fény)képezés helyett azonban inkább vállalható egy egész életen át a testfelszínen hordott bélyeg ráemelése a személyiség képére ebben a diskurzusban. Deák Erika – ez tudomásomra jutott – brutális sikerként jöhetett haza az AFB-ről, mindent eladott, amit vitt: Tinei mellett Mojzer Zsuzsit, amihez ezúton gratulálunk.
Goff + Rosenthal New York-Berlin székhelyű galériájában (AFB) találtam meg a másik, emblematikus címre méltó festőt. Susanne Kühn is csak úgy tesz, mintha elfogadná a szobákat, a benne található bútorokat, hiszen a beléjük helyezett magányos alakok tudata máris Kandinszkijt (sőt, Leadbeatert) idéző „tárgynélküli” jelenésekké transzformálják akár a kandalló tüzét, akár egy enteriőrbe beleképzelt egész ősvadont. Hiába a tonnányi művészettörténeti utalás a holland zsáneresekre, meg a szürrealizmusra, a művész egész, tisztességesen pontosan megfestett világának olyan csinált atmoszférája van, ami maga az individuum fagyos pokla, és nem úgy tűnik, hogy a művész ebből kiutakat keresne, vagy kritikusan állna az ilyen önsorshoz.
Üdítő ellenpélda ugyanebben a paradigmában Christian Achenbach, a dán LARMgalleritől (PB). Annyiban el is tér a föntiektől, hogy nála az akadémikus alaphelyzet nem is jellemző, eleve egy groteszk vagy éppen geometrikusan absztrakt realitáselemeket robbant föl vásznain. Festésmódja kifejezetten undorító eredménnyel jár: mindenféle gesztusok, kvázi-kalligráfiák és idegen anyagok gőzölgése szolgáltatja a metarealista kiábrázolást. Hasonló festészeti és realitásbeli szinteket montázsol képein Miki Leal, a berlini Maribel López galériától (AFB). Tőle leginkább „Az ember, aki túl sokat tudott” című képe ragadott meg, de lehet, hogy csak azért, mert színes kördiagramnak néztem egy öltönyös férfi fejét – azaz tudatát – közben lehet, hogy csak cintányérozik. (Leal más képén is van példa a fej nélküli, csak öltözéke révén definiált üzletemberre.)
Mindannyian azonban a föntiek közül pusztán kijátszani igyekeznek a hagyományos látásmódot; ezt neveztem festészeti pszeudomisztikumnak. Festészeti metarealizmust a tiszta formájában Benjamin Moravec képvisel a belga faluban, Otegemben székelő Deweer galéria (AFB) jóvoltából. A „nature mort à image” (képes csendélet) című sorozatai szellemében Moravec a már bárhol, gyakran teljesen oda nem illő helyzetekben megjelenő (pl. hirdetési) képek özönének természetességét alkalmazza kompozíciós módszerként a különböző tartalmak egyszerre megjelenítéséhez. Az eredmény új képként nemcsak azért vérfagyasztó nem egyszer, mert eleve erőszakos, vagy borzalmas képeket is válogat semleges közegbe, hanem azért is, mert ember csak közvetítetten, a képen belüli képről jelenik meg rajtuk.
Ugyanide tartozik technikailag egy rendkívül rossz példa is: Till Gerhard a nevéhez méltó Patricia Low (AFB) svájci galériától. Filmforgatási helyszínként ugyanis teljesen elképzelhető az „Érzékelés kapui” című mű jelenete a dombtetőn, irreális lentről jövő fényözönben álló három emberével, ám az a film akkor sem haladja meg az X-akták sci-fi szappanopera szintjét.
Búcsúzásképpen egy biztosan minden olvasó számára üdítő kiállítással zárom a metarealizmus iránti sóvárgásról szóló első részt: a Kreuzbergben is irodát tartó Galerie Zinkből Fumie Szaszabucsi tárlatával. A kedves japán hölgy nem mást tesz, minthogy viszonylag kurrens magazinok nagyon megcsinált női divatfotóinak modelljeit egyszerűen kidekorálja különböző fokú nyúzásukkal – ceruzával, akvarellben. Így Claudia Schiffer tengerparti sétájából halál és lányka ábrázolás lesz, illetve a vonzásra kifejlesztett női képek egy csapásra, memento moriként eredeti üzenetük ellentétébe fordulnak.