A Parasztok Atmoszférában projekt arra tesz kísérletet, hogy a magyar paraszti kultúra zenei örökségét interpretálja, valamint kapcsolatot építsen kortárs művészek és a táncházi zenészek új generációja között, egy konceptuális zenekar létrehozásával.
A zenekar, illetve zenei projekt egy kutatáson alapul, amely azon előképnek tekinthető művészeti csoportok munkásságát vizsgálja, amelyek a progresszió jegyében merítettek inspirációt a magyar parasztság alkotásaiból, kiemelt figyelmet fordítva a ‘70-es években kezdődött táncház mozgalomra. A zenekar előadásain az autentikus népzene kortárs noise elemekkel keveredik, a 2017-es OFF-Biennálét lezáró koncerten, a Törekvés Művelődési Központban Kassák Lajos Parasztok című szövege hangzott el, maga a név, a Parasztok Atmoszférában pedig egy Lengyel József vers címe. A projekt egyfelől folytonosságot kíván képezni a múltban fellelhető avantgárd törekvéseknek, másrészt arra is kísérletet tesz, hogy kortárs elméletekből inspirálódva támassza alá népművészettel való foglalkozás aktualitását. Az ökológiai válság és az ehhez kapcsolódó teoretikus művek fényében tekint a csoport a parasztság kultúrájára mint a “természetbe vetett ember” kultúrájára, mint művészeti és kutatási alapanyagra.
Az alábbi szöveg nem a népzenéről szól, hanem arról, hogy miért és mitől képzőművészeti projekt ma Magyarországon népzenével, táncházzal foglalkozni.
Napjainkban rendre előkerül a kultúrharc kifejezés – amelyet Otto von Bismarck használt először. Eredetileg állami fellépést jelentett a katolikus befolyás ellen, viszont mára a jobboldal került a katolikusok helyére. USA közvetítéssel, a kilencvenes években került elő újra a fogalom, hogy olyan témák kapcsán csapjon össze a progressziv-liberális és a konzervatív-vallásos eszmeiség, mint az abortusz vagy a fegyvertartási jog, Magyarországon pedig a művészeti intézményrendszer és támogatási struktúra teljes átformálása.
Többek között a kultúrharcos közeg dinamikájából fakad, hogy minden fogalom eleve jelentésekkel terhelten érkezik a kulturális közegbe. Egyfelől van egy adott dolog történetisége, másfelől vannak aktuálpolitikai vonatkozásai. Amint valami mozgolódás érződik a szimbolikus szinteken, előkerülnek a politikai kisvállalkozók: ráugranak, ráharapnak, kell nekik a kultúra mint a vámpíroknak a vér, legitimáció és státuszhajhászás mások munkájából. Eltűntek intézmények, összefolytak nyilvánosságok, privát és politikai. A neoavantgárd hagyományaiból építkezők már nem vonulnak ki a társadalomból, nincs ellenkultúra, a neoavantgárd eszközkészlete került ki régen az intézmény falai közül.
Éppen ezek miatt a folyamatok miatt, egy ennyire terhelt közegben nehéz népzenével foglalkozni (de technót, vagy bármi egyebet művelni is). A kultúrharc, a terhelt nyilvánosság miatt kellett művészeti projektként létrehozni egy olyan zenekart mint a Parasztok Atmoszférában.
Művészek, akik az affektussal is képesek dolgozni, azaz a zenével, amely közvetlenül a testből váli ki direkt reakciót, ugyanakkor értik azt a kulturális jelrendszert illetve közeget, amelyben lavírozni kell a jelentések között, kicselezni az állam és tőke érdekeinek összefonódásából született gépezetet, egyezkedni a politikai kisvállalkozókkal, a maffiával.
Hiába különböztetjük meg a részvételi művészetet, vagy a “társadalmi közegbe ágyazottként” aposztrofált művészetet, valójában a művészet mindig is társadalmi közegbe volt ágyazva és mindig társadalmi gyakorlat lesz. Közönség, erőforrások, kontextus: ez mind szerves része a művészetnek. Az avantgárdokon sem botránkozott volna meg senki, ha nincsenek ízlésbeli, tehát társadalmi normák, amelyeket meg tudtak szegni. A közvetlen részvételiség neoliberális paradigma, a nyilvánosságok eltűnése, sőt a művészet felhasználása nyilvánosságok összemosására (a személyes és a politikai direkt módon való összeolvadása) a neoliberalizmus logikája.
Nem arról van szó, hogy a kortárs művészet “kiteljesítette volna magát”, “kiment” volna az intézményből, vagy “mindenki művésszé” vált volna, pusztán a művészet eszközkészlete vált széles körben alkalmazottá, a művészek pedig inkább ki-be járnak az intézményekben, porózussá teszik az intézmény és az élet között húzódó határt.
Ami most kultúraként létezik, az a saját domainjét megalkotó, saját magát is megfogalmazó, eredendően mediatizált kultúra (“kulturális tér”). Az újkor előtt nyilvánvalóan nem is értették volna a mi kultúra fogalmunkat. A kultúra szó latin gyökere, a cultus a vetést és a hozzá kapcsolódó rituálékat is jelentette, mint ahogy valójában az emberek cselekvéseitől is függ, hogyan nő a vetés.
A népi kultúra fogalmán viszont manapság nem “természeti” vagy “archaikus” kultúrákat értünk, hanem ami népi kultúra, az is kanonizálva érkezik, és reális argumentum, hogy a modernitás a legautentikusabb hagyomány napjainkban, hiszen hagyományokat mindig teremtettek, és kreálnak, de a modern ízlés-kánon az a meta-diskurzus ami a hagyományt keretezni fogja.
A különbözőségek kitermelése, menedzselése is EU-s szinten történik, a kultúra pedig eszköze ennek. Politikai okból válik valamiből hagyomány egy adott régióban, és tűnik el ugyanaz máshol.
A zenében hasonló a negyedhangok története: a kanonizált, összegyűjtött népzenében nincsenek negyedhangok, rossz hangok. Viszont ez a megtisztított népzene ismételten a saját közegének logikája, ritmusa: a modern világban legyen minden rendszerbe foglalható, leírható, kategorizálható, megszámolható.
A zene megteremti a cselekvés alanyát, mint amikor a katonák együtt masíroznak, ők a hadsereg.
A technót is el akarták hallgattatni, amint nem azt csinálta, amit a zenének szabad lett volna, például amikor “kiment a közegéből”. Erre példa az 1994-es Criminal Justice act 63-as paragrafusa (Nagy-Britannia) minden “repetitív ritmusú” tánczenét játszó nyilvános gyülekezést leállíthatnak a hatóságok, magyarázat nélkül.
Nem egyeznek az érdekek: a közönség érdeke a tapasztalás, a kultúrharcon nyerészkedők érdeke a fixált jelentés, a jelentések kisajátítása majd ütköztetése. Ez a közeg is adott, az is adott, hogy ha magyarok vagyunk, akkor a magyar népzene a lokális, és valószínűleg ez a lokalitás inkább tettenérhető a kanonizáció folyamataiban (milyen elemeket emelnek be a “hivatalos” magyar népzenébe, és miért), mint abban, ahogy a hangok vagy szövegek direkten kapcsolódnának a magyarországi föld bármilyen partikularitásához.
Parasztok Atmoszférában:
Bertók Márton: elektronika
Éri Katalin: nagybőgő
Kiss-Balbinat Ádám: hegedű, ének, vers
Maruzsenszki Andor: hegedű
Neményi Lilla: ének
Porteleki Áron: brácsa, elektromos gitár, ütőhangszerek
Szurcsik Erika: ének
Koncepció: Trapp Dominika
Nyitókép: A Parasztok Atmoszférában zenekar a 2017-es OFF-Biennálé záróeseményeként rendezett koncertjük után, a Törekvés Művelődési Központban. Fotó: Balázs Zsolt / OFF-Biennále Budapest Archívum
