Az idei, 55. Velencei Biennálé olasz nemzeti pavilonja több szempontból újító koncepciót követ. Bartolomeo Pietromarchi kurátor (aki 2011 óta vezeti római MACRO – Museo d’Arte Contemporanea -t) Vice versa címmel tizennégy olasz művész munkáin keresztül mutatja be az olasz kortárs művészet sokszínű valóságát.
A korábbi kurátor Vittorio Sgarbi, és mások részéről is erősen kritizált összeállításban Pietromarchi olyan, karrierjük csúcsán, vagy azon túl álló művészeket hívott meg, akik méltón reprezentálják az olasz kortárs művészet jelenlegi állapotát. Egyfajta mid-carrier bemutatóról van szó, amely átfogó, inkább történeti jellegű kiállításnak tűnik.
Újszerű megoldások köszöntöttek be a finanszírozás területén is: az Olasz Pavilon kurátora egy több hónapos crowdfunding projekt keretében egész pontosan 178562 eurót gyűjtött össze a műalkotások létrehozásához és a kísérő programok, köztük egy nagyszabású záró konferencia lebonyolításához. Május 12-éig 5 és 10.000 euró közötti összeget adományozhatott bárki Rómában, Milánóban, Londonban, New Yorkban és a világhálón keresztül. Figyelembe véve a vállalkozás sikerét, a pavilon címe is új jelentésréteggel gazdagodik: vice versa, azaz oda-vissza: az alkotások létrehozásához a támogató is hozzájárul, cserébe a művész által nyújtott élményért. Mindkét fél tesz valamit a művészetért.
A kurátori koncepció elméleti hátterét Giorgio Agamben 1996-os írása, a Categorie italiane. Studi di Poetica (Olasz típusok. Poétikai tanulmányok) adta, amelyben a filozófus kifejti, hogy az olasz kultúra értelmezéséhez „ellentétes fogalompárok sorozatát” kell felállítani, melynek segítségével feltárhatók a belső, lényegi karakterjegyek. Olyan fogalompárok, mint a történelem/test vagy a tragédia/komédia, műalkotások értelmezése során is elemzési szempontként szolgálhatnak.
Fabio Mauri:Test / Történelem
Különösen a kettősség, az ellentétek, kontrasztok keresése teszi alkalmassá az agambeni koncepciót a kortárs művészet elemzésére. A tizennégy meghívott művész páronként „osztozik” egy témán, így alakul ki a feszes struktúra: hét elkülönülő térben kettesével állítanak ki a művészek. Mindannyian kifejezetten az adott témára, helyspecifikusan készítették kiállított munkájukat – értelemszerűen a két, már nem élő művész (Luigi Ghirri és Fabio Mauri) kivételével.
Érdekesség, hogy a pavilon koncepciója a központi kiállítótér témájától teljesen függetlenül, de azzal párhuzamosan alakult ki, mégis bizonyos párosítások kifejezetten erős utalásként érzékelhetők a Palazzo Enciclopedico címre.
Elisabetta Benassi a rendszer/részlet szekcióban rendelkezésére álló teret teljesen kihasználja, vagyis beborítja téglákkal. A The Dry Salvages című munkához közel tízezer anyagtéglát használt fel, amelyek az 1951-ben özönvízszerű esőzéssel sújtott Polesine városka földjéből származó agyagból készültek. A padlót teljesen befedő tégla burkolat sajátossága, hogy miközben egy természeti csapásra és az azt követő pusztulásra reflektál, másodlagos, kozmikus értelmet is hordoz. Minden egyes téglán egy kód olvasható, a kód pedig a Föld körüli pályán keringő űrszemét beazonosított darabjait jelöli. Így kerül az olasz kortárs művészet kitágított horizontjára a globális, jóformán kozmikus megismerés vágya. A rendszer/részlet fogalompár másik aspektusát jeleníti meg Gianfranco Baruchello, aki egy teljesen felszerelt fiktív laboratóriumot hozott létre. Botanikai kísérletek, rajzok, biológia óráról ismerősnek tűnő metszetek lágyszárú növényekről, összességében az ember legapróbb részleteire kiterjedő feltérképezési mániáját tükrözi. Földi életünk és környezetünk a természettudományok és technológiai fejlődés mindent túlszárnyaló sebessége nyomán már teljes egészében leképezhető és megérthető. Akár az űrszemétnek is lehet nevet adni.
Elisabetta Benassi: The Dry Salvages
Egy másik párosítás lazán kapcsolható az univerzális megismerés és a nem múló tudásvágy központi témájához. Giulio Paolini és Marco Tirelli a perspektíva/felszín témakörben a látvánnyal játszik, Paolini Egy kiállítás képei (2013) című installációjában a perspektivikus tér illúziójával operál, üvegbe zárt plexi térelemekkel és geometrikus rajzokkal. Marco Tirelli (Cím nélkül (2013)) pedig számtalan tervrajzot, vázlatot és különböző ábrákat vonultat fel, a tervek és a megvalósítás között fázisokat jeleníti meg. A két, önmagában is monumentális erejű munka együttes hatása visszautal a Palazzo Enciclopedico (a Biennále főtémája) terveire, a tudomány templomaként aposztrofált álom-múzeumra, valamint a művészi alkotófolyamat részleteit is megmutatja: a vázlatok mint a megismerés fázisai jelennek meg.
A bemutatott két fogalompáron kívül még öt párosítás látható a térben: az ismerős/idegen témához kapcsolódóan Flavio Favelli és Marcello Maloberti munkái, test/történelem kontextusában Fabio Mauri egy korábbi performansza és Francesco Arena tömegsírokkal foglalkozó alkotásai. Tájkép/hely témában Luigi Ghirri fotográfiái körül a levegőben Luca Vitone láthatatlan munkáját csodálhatjuk: ő egy illatot kreált, Per l’eternità (2013) (Az örökkévalóságnak) című munkája leginkább a rebarbara illatához hasonlít és a Casale Monferratoban történt eternitmérgezésekről emlékezik meg. Massimo Bartolini és Francesca Grilli hangzó elemeket használó munkái a hang/csend hívószakvakra születtek, míg az utolsó, tragédia/komédia fogalompárra Piero Golia és az albán Sislej Xhafa performanszai reflektálnak.
Az Olasz Pavilon tehát hű maradt a központi témához, a Palazzo Enciclopedico nagyravágyó tervét kívánja folytatni: minél többet megmutatni a szerteágazó sokszínűségből, ami az egyetemes – és nyilván az olasz – kortárs művészetet jellemzi. A kérdés nyitott marad: sikerül-e?
November 24-ig, Velence, Giardini
Giulio Paolini
Fotók: artPortal
