A londoni Tate Modern-ben 2015 szeptemberében nagyszabású kiállítás nyílik a pop artról The World Goes Pop címmel. A tárlat kurátora, Flavia Frigeri november közepén Budapesten, a Ludwig Múzeumban tartott előadást a kiállítás előkészületeiről, megmutatta a legfontosabb műveket és a szempontokat, amelyek alapján válogattak. Íme a memó, hogy miről is volt szó.
Flavia Frigeri. Fotó: ludwigmuseum.hu
A pop artra – Frigeri szerint – sokkal inkább egy korszakként kell gondolnunk, mint művészeti mozgalomként, és a fogalmat tágan értelmezve célszerű vizsgálni a műveket. Szerinte maga a pop art terminus is problémás, hiszen például Warhol visszautasította az elnevezést. A tárlat egyik legfontosabb célja, hogy feltérképezze a pop art különböző alkotóit szerte a világban, hiszen míg Andy Warhol és Roy Lichtenstein munkái széles körben ismertek, az európai vagy dél-amerikai alkotók már sokkal kevésbé (nem szólva a kelet-európaiakról). Körülbelül 200 alkotásról van szó, amelyek közül jó néhány először lesz látható Angliában. Több művész nem állíthatott ki korábban hazájában, kiradírozták nemcsak a pop art, hanem az ország képzőművészeti kánonjából is.
Ushio Shinohara: Doll Festival, 1966, Photo courtesy of Tokyo Gallery+BTAP
„Nem akarjuk rákényszeríteni senkire ezt a kategóriát, csak bemutatni a hasonló jegyeket magukon viselő munkákat – fejtette ki Frigeri – Különösen érdekeltek minket azok a művek, amelyek politikai témájúak, legyen szó a spanyol vagy a brazil diktatúráról. Ezekben az országokban a fogyasztói társadalom, amelyre gyakran hivatkoznak a pop art kapcsán, jóformán nem is létezett, és a képeken mégis ugyanaz a művészeti nyelv jelenik meg. A pop art ’fogyaszthatóságát’ az is könnyíti, hogy olyan alapvető szimbólumokkal dolgozik, amelyek a világ minden pontján ma is érthetők, egyértelműek. Úgy tűnik, ez a korszak egyre népszerűbbé és fontosabbá válik a kutatók számára is – korábban hosszú ideig a pop art valamiképp a művészi karrierek oldalhajtásának számított csak, amit néhány évig követett egy-egy művész, és aztán új korszak következett. Másrészt akkoriban sokan nem is tudták kiállítani a műveiket, nem születtek róluk elemzések, kritikák a maguk idején. Az alkotások keletkezése óta egy fél évszázad eltelt, ez a távolság is segít tárgyilagosabban ítélni, meglátni az összefüggéseket.”
Joan Rabascall: Atomic Kiss
Sokak számára meglepő lehet, hogy a korszak számos fontos műve a háború témáját helyezi a pop art kontextusába. A spanyol művészcsoport, az Equipo Realidad például Leonardo da Vinci Vitruvius-tanulmánynak nevezett híres rajzát értelmezi újra: egy katona kerül a kép középpontjába, egyértelműen a vietnami háborúra utalva.
Equipo Realidad
A kurátor néhány részletbe is belement: a kiállításon sok objekt szerepel majd, ezek a művek nagyon jellemzőek a pop artra. Colin Self, brit művész kettős kontextussal bíró, leopárdbőrbe bújtatott bombázórepülője mellett lesz látható az ausztriai születésű, de Amerikában alkotó Kiki Kogelnik szobra, a Bombs in Love, amely a háború toposzának egyfajta kifordítása. A két bomba szárnyán az alkotó és férje keresztnevének első betűje olvasható, a szoborhoz tartozó történet szerint a két bombát Kiki Kogelnik már az első randevújukra is elhozta a kocsija csomagtartójában. Ugyanebbe a sorba illeszkedik a spanyol Joan Rabascall munkája, az Atomic Kiss. Ő is az előző évtizedek egyik ikonikussá vált politikai szimbólumával játszik, szembeállítva azt a női száj, illetve a rúzs képével.
Kiki Kogelnik: Bombs in Love, 1962, Kevin Ryan/Kiki Kogelnik Foundation Vienna/New York
A következő fontos alkotó a francia Bernard Rancillac, aki 1966-ban naponta kiválasztott egy fotót az aznapi újságokból, és megfestette az év több fontos eseményét, a vietnami háborútól a kínai kulturális forradalom történésein át a dél-afrikai apartheid mindennapjaiig. Sajnos nem fejezte be a projektet, mindössze húsz kép készült el.
A pop art bemutatásánál nem kihagyható a gender-témákkal foglalkozó vonal, a brazil Anna María Maiolino, a szlovák Jana Zelibská, vagy az argentin Marta Minujin művei. A belga Evelyne Axell az egyik első művész volt, aki a nők helyzetével foglalkozott, ráadásul meglehetősen ironikus módon. Képe egyértelmű utalás a francia forradalomra női forradalmárokkal. Itt az egyetlen férfi szereplő pedig nem akárki: a pop art történetének ikonikus figurája, Pierre Restany francia kritikus. Bármerre is jártunk a kiállítás előkészítése során Franciaországtól Argentínáig és Brazíliáig mindenhol lelkesen bólogattak, hogy igen, Restany náluk is járt, találkoztak vele. Restanny feltérképezte a globális pop artot, mielőtt az tényleg megszületett volna.
Corneliu Brudascu
A kiállítás fókuszában az individualitás eltűnésének folyamata áll, a tömeg megjelenése a képeken, legyen szó tüntetőkről vagy sportolók csoportjairól. Warhol Marilyn Monroe-sorozata emblematikus, de a világ más szegleteiben alkotó művészek nem a celebek ábrázolására helyezték a hangsúlyt, hanem a különböző politikai személyiségekre vagy a tömegre.
Olyan művészek is szerepelnek a kiállításon, akik a pop art szellemében dolgoztak, anélkül, hogy tudtak volna róla. Corneliu Brudascunak Romániában élve semmilyen információja nem volt a pop artról. Egy barátja Londonból hozott Rolling Stones lemezeket, és Brudascu ugyan nem ismerte a zenekart, de mivel megtetszett neki a lemezborítón látható fotó, festett egy képet, amelyen a borítón látható fotó arcát kicserélte egy barátja portréjára. Később egy egész sorozatot csinált ezekből a képekből.
Egy másik gyakran előkerülő téma a végtelen tér, az űr, amely – a keleti blokk országaiban különösen – sokak számára az utópikus szabadságot jelentette, a kiszabadulást a vasfüggönyön túlra. Ugyanakkor az űr a „versenyfutást” is jelképezte Amerika és a Szovjetunió, illetve a férfiak és a nők között.
A cikk lejjebb folytatódik.