Van Gogh jelenleg 200 millió dollárra becsült, életművi jelentőségű alkotása egykoron a legendás orosz műgyűjtő, Ivan Morozov tulajdonát képezte. A bolsevik hatalomátvétel után Morozov gyűjteményét államosították; Szergej Scsukin kollekciójával együtt mindmáig ez a gyűjtemény képezi a szentpétervári Ermitázs és még sokkal inkább a moszkvai Puskin Múzeum elsőrangú modern francia gyűjteményének alapját.
Morozov egy textilnagykereskedő dinasztia sarja volt, aki az 1917-et megelőző másfél évtizedben építette fel legendás gyűjteményét. Minden évben kétszer járt Párizsban: áprilisban a Salon des Independants, októberben pedig az Autumn Salon termeit járta végig és sosem tért haza üres kézzel: kezdetben 3-4, később már több tucat művet is hozott egy-egy útról.
Összesen 278 festményt és 23 szobrot vásárolt másfél millió frank összértékben – azokban az években egyetlen más gyűjtő sem áldozott ennyit szenvedélyére. Kedvence Cézanne volt, akinek 17 munkáját tudhatta magáénak, de alig volt ezeknek az éveknek olyan kiemelkedő francia festője, akitől ne vásárolt volna, sőt, nem egy munka, például Maurice Denis és Henri Matisse faliképei kifejezetten az ő megrendelésére készültek. Szinte napi kapcsolatban állt korának valamennyi jelentős párizsi műkereskedőjével, a Cézanne-ok egy része például Ambroise Vollard közvetítésével jutott el hozzá. Francia gyűjteménye mellett Morozov korának orosz festményeiből is elsőrangú kollekciót hozott létre.
Ivan Morozov. Forrás: Wikipédia
Gyűjteményét, Scsukinnal ellentétben, nem tette nyilvánosan hozzáférhetővé, de feltett szándéka volt, hogy azt az orosz államra hagyja. Az új hatalom azonban nem akart várni, és kisajátította a kollekciót – ugyanez lett Scsukin festményeinek és szobrainak sorsa is. Morozovnak az emigráción kívül nem sok választása maradt; 1918-ban külföldre távozott, de új tervei megvalósítására már nem maradt ideje, 3 évvel később Párizsban, alig 50 évesen elhunyt. Egykori gyűjteményének nagy része ma is a bevezetőben említett két múzeumban található. A Puskin Múzeumban őrzött képek egy részét a magyar közönség is láthatta 2010-ben, a Szépművészeti Múzeum Degas-tól Picassóig című kiállításán.
Néhány képet a szovjet állam az 1920-as – 30-as években külföldre értékesített; ezek közé tartozik Van Gogh Éjszakai kávéház című alkotása is, ami 1908-ban került a Morozov Gyűjteménybe. 1933-ban egy amerikai műgyűjtő, Stephen Clark vásárolta meg a festményt, amit végrendeletében a Yale Egyetemre hagyott, ahol egykor maga is végezte tanulmányait. A festmény azóta is az egyetem múzeumának egyik büszkesége, és a minap született ítélet fényében úgy tűnik, az is marad.
Történt ugyanis, hogy Morozov ükunokája, Pierre Konowaloff, aki maga is műgyűjtő, még 2008-ban pert indított az egyetem ellen és visszakövetelte a festményt, mondván, a bolsevikok azt erőszakkal vették állami tulajdonba. A per, ahogy az ilyenkor lenni szokott, végigjárta az összes lehetséges bírói fórumot, mígnem 8 év után megszületett a jogerős, a felperes igényét végérvényesen elutasító végzés. Az ítélet indoklása az amerikai bíróságok hasonló ügyekben előszeretettel alkalmazott „fegyverét”, az úgynevezett „act of state” doktrínát veti be, aminek évszázados gyökerei vannak.
Ennek lényege, hogy egy amerikai bíróság nem teheti vizsgálat tárgyává a külföldi államok saját területükre érvényes döntéseinek viszonyát a nemzetközi joggal, azaz annak való megfelelésüket vagy azzal ellentétes jellegüket, még akkor sem, ha meg van győződve az utóbbiról. Ebben a konkrét ügyben ez a szovjet állam államosítási döntésére vonatkozik. Indoklásában a bíróság azzal is érvelt, hogy Morozov családja annak idején nem támadta meg az államosítási döntést, ezáltal azt hallgatólagosan tudomásul vette. (Más kérdés, hogy akkor aligha lett volna más lehetősége.) A Yale ügyvédje maga is az „act of state”-re hivatkozott, de hozzátette azt is, hogy amennyiben helyt adnak a felperes keresetének, az beláthatatlan folyamatokat indítana el az amerikai múzeumokban.
Vincent van Gogh: Éjszakai kávéház, 1888, olaj, vászon, 72,4 x 92,1 cm, Yale University Art Gallery
Allan Gerson, Konowaloff ügyvédje érthető módon hitetlenkedve kommentálta a döntést, amit a „jog kudarcának” tart, ám azt végérvényesnek tekinti, megtámadására semmilyen lehetőséget nem lát. Valójában nagyon azért nem lehetett meglepve, mert Konowaloff már egy korábbi, hasonló perből is vesztesen került ki: a tét akkor egy Cézanne-festmény volt, ami ugyancsak Stephen Clark hagyatékából került a New York-i Metropolitan Museumba.
A cikk lejjebb folytatódik.