A PHOTOVILLE-t, New York City évente megrendezésre kerülő nagy fotós eseményét szeptember harmadik és negyedik hétvégéjén látogathatják az érdeklődök a Brooklyn-híd közvetlen szomszédságában. A környezet tényleg olyan elképesztően szép, mint a képeslapokon. A konténerekbe installált programsorozattal, melyet a United Photo Industries szervez, több mint 80000 embert tudnak elérni évente. A cél, hogy legyen egy hely, ahol a világ bármely tájáról érkező fotográfusok találkozhatnak és megoszthatják egymással a szakmai kérdéseket, beszélhetnek a kihívások sokféleségéről, és persze ahol a művészet iránt érdeklődők is jól szórakoznak.
Az esemény méretét tükrözi, hogy idén több mint 500 művész munkái láthatók, a válogatásban több mint 90 kurátor működött közre, akik – átfutva a látható anyagot – ritkán nyúltak mellé. A kiállítások mellett éjszakai veítések, workshopok, edukációs programok, beszélgetések és előadások is akadnak a kínálatban. A programok között lazíthatunk egy sörkertben, és nézelődhetünk a közösségi könyvesboltban. A belépés ingyenes ugyan, de a támogatási kedv előmozdítására a kapuban ügyes önkénteseket mozgósítanak, akiket nehéz kikerülni némi pénz bedobása nélkül.
A helyi szakma egy része bírálja a kezdeményezést, mert miközben nagyon nagy a merítés, sok New York-i alkotó kiszorul a város egyik legnagyobb fotóművészeti megmozdulásából. A fogyaszthatóság szempontjából nehezményezik, hogy nem könnyű befogadni a projekteket a konténerek egymásutánjában, illetve maga a konténer, mint tér is erősen meghatározza a minikiállítások jellegét. Való igaz, mindezek miatt tényleg úgy távozik az ember a Photoville-ből mintha több órán keresztül pörgős tévéhíradót nézett volna pislogás nélkül. Ami viszont mindenképp a projekt mellett szól, hogy a konténerekben sokszor találkozhatunk magukkal az alkotókkal, így ha kérdésünk van a látottakkal kapcsolatban, egyből válaszokat is kaphatunk, illetve a konténer szélén ülve cseveghetünk velük a projektek háttértörténetéről.
Sötétedés után kezdődnek a vetítések a sörkertben. Az épp akkor zajló New York Fashion Week eseménysorozatának apropóján kapott meghívást a New York Magazine és vezető képszerkesztője, Jody Quon, hogy a lap történetéről és a divat összefüggéseiről beszéljen. A vetítések között kiemelt projekt volt Holly Andres The 43-Day Fashion Shoot című munkája. Az alapvetően divatanyag készítése során az egész USA-t bejárták az alkotók a magazin megbízásából. Az ilyen hosszúságú és költségvetésű fotózás innen Magyarországról nézve teljesen sci-fi.
A sörkertben nem éppen sörkorcsolyának való projekteket is bemutatnak a szervezők a kihelyezett diszpléjeken. Az egyik ilyen a WHAT WE SHARE. Az ENSZ (azon belül is az OCHA) megbízásából fotósok vizsgálták a szolidaritás témáját. Vincent Tremeau Nigériában dokumentálta az ottani befogadó családokat, akik a számukra is szűkös tereket osztják meg az ország bizonyos részein állandósult erőszak elől menekülőkkel. A képen egy Irakban készült sorozat látható, mely Stefano Carini és Rawsht Twana együttműködésében jött létre. Az iraki történelmet és közös emlékezetet helyezi középpontba, egy olyan országban, ahol az emberek már több hullámban megtapasztalták az otthon elhagyásának élményét.
A bemutatott képanyag nagy része konténerekben szerepel, igencsak változatos formában és minőségben. A meghívott alkotók, kurátorok szabad kezet kapnak konténerük kialakításában, ezért is szembetűnőek azok a változatos módok, ahogyan a kiállítók a fotó médiumához kötődnek. Vannak itt többek között iskolák, szervezetek, fesztiválok, alkotócsoportok és egyéni kiállítók nagymúltú intézmények támogatásával vagy éppen anélkül. A kevésbé erős kiállítások között volt a The International Photo Festival Leiden tárlata, mely az Európai Unió húsz tehetséges, öt évnél kevesebb szakmai tapasztalattal rendelkező fotóművészét vonultatatta fel.
Az Ordinary egy negyedévente megjelenő fotós magazin, mely mindig egy-egy teljesen hétköznapi tárgyat küld az együttműködő művészeknek azzal a felkéréssel, hogy valamiképp tegyék azokat szokatlanná. A magazin ez esetben egy fiktív bolt termékeinek címkézésére kérte fel az alkotókat.
Barack Obama 2017 januári búcsúbeszédében szólt arról, hogy gyermekeinknek már nem lesz idejük, hogy a klímaváltozás létezéséről vitatkozzanak, mert nekik már a következményekkel kell számot vetni. Josh Haner sorozatán belül a nagyon közeli perspektívát váltogatja a drónnal készített, drámai látványokkal, és a klímaváltozás életünkre gyakorolt hatásaira mutat rá a világ különböző közösségeiben. A ritmusosan változó nézőponttal azt sugallja, hogy a bolygónkat érintő kérdésekben a távol is közel van.
A hiteles történet alapja, hogy az alkotó sok időt töltsön a témájával és a szereplők között. Ez akkor a legkönnyebb, ha ő maga is az érintett csoport tagja és az események szerves része, bár az ilyen szintű elköteleződés olykor nehézséget is jelent a pillanatok megörökítésében. A United States Marine Corps katonáinak munkái saját narratíván keresztül mesélnek a harcmezőn töltött mindennapokról. A tengerészet kötelékében harcoló bakák saját bevallásuk szerint leírhatatlan fizikai, pszichés és érzelmi változáson mennek keresztül harc közben, a fotók erről az átalakulásról szólnak és persze arról a haza iránti elköteleződésről, mely az amerikai háborús filmekből már ismerős lehet. Az ugyan nem derült ki, hogy az alkotók mennyire sikeres katonák, de fotózni tényleg tudnak.
A “Contact High” olyan fotóművészek képeit mutatja be, akik aktívan dolgoztak, hogy a világ megismerje a hip-hop zenéhez kapcsolódó kultúrát. A kiállítás egy folyamat eredménye és egyben ábrázolása is. Az összegyüjtött rengeteg fotókontakt közül a kurátorok válogatták ki azokat általuk Cartier-Bresson alapján meghatározónak nevezett pillanatokat, melyek a színfalak mögött formálták a hip-hop vizuális megjelenését.
Afrikában a népesség több mint fele nő, gazdaságilag mégis itt a legkiszolgáltatottabbak a nők a világon. Legtöbben a mezőgazdaságban dolgoznak: a nők termelik Afrikában az élelem kilencven százalékát. A cégek egyharmadának van női tulajdonosa. A nyugat-afrikai otthonokban, mint a világ más részein is, egy család jólétének szerves része a nők bevétele, mégis kevesen kerülnek vezető pozícióba közülük.
A korlátozó kulturális normák és a gazdasági élet területén működő korlátok, a diszkrimináló törvények gátolják a nőkben rejlő produktív potenciál felszabadulását. A kiállítás, melyhez egy dokumentumfilm is tartozik, öt nyugat-afrikai nő mindennapjait követi végig, hangsúlyozva a közvetlen környezetük fejlődésében betöltött fontos szerepüket. A Guineában, Libériában, Nigériában, Nigerben és Szenegálban készült fotók Sylvain Cherkaoui munkái, a filmet Nick Loomis készítette.
Mianmar Dél-Ázsia második legnagyobb országa. A változatos táj sokféle természeti kincset rejt, van olaj, gáz, drágakő, a folyók által adott a vízenergia lehetősége és itt van a régió legnagyobb érintetlen esőerdeje is. A korrupt katonai diktatúra évtizedei alatt mindennapos volt a természeti források szabályozatlan kizsákmányolása, az emberi jogok megsértése. A források nagy része etnikai kisebbségek területén helyezkedik el és ezek a helyek brutális konfliktusok színterei voltak a közelmúltban. Az UNEARTH projekt 2015-ben jött létre hat dokumentarista fotós és a Natural Resource Governance Institute (NRGI) együttműködésével, Myanmar természetes forrásaiért.
A projekt független fotográfusok, filmesek és írók történeteinek egyre nagyobb gyűjteménye, egy platform, ahol az erőforrások kitermelésének következményeiről lehet beszélni, miközben az országban soha nem látott változások mennek végbe.
A Legújabb amerikaiak a U.S. News & World Report szerint az Egyesült Államok legváltozatosabb táborában élő bevándorlók tapasztalatairól mesél. Newark városát az ország jövőbeli etnikai megoszlásának megfelelő előképnek tekintik, ezért a projekt a nemzet kisebbségi-többségi viszonyainak átalakulását is vizsgálja.
A konténer mint tér használatának egyik érdekes példája a Cardboard Castle. Damaszkusz háború előtti városképének elengedhetetlen részévé vált Bassár el-Aszad szír elnök képe. A portré állandó jelenlétének köszönhetően elért mindenkit, aki a városban élt és a vezető képe beégett az emberek agyába. Az 1986-os születésű és a háború elől az Egyesült Államokba költöző Alaa Hassan hang- és fotóinstallációja újrateremti ezt az élményt. A konténerben ferdén elhelyezett vászon egyre szűkíti a teret, miközben a hangszóróból növekvő hangerővel szól a propaganda, végül beszippant a képek látványa.
Utolsóként íme egy igencsak friss esemény kapcsán készült sorozat. Augusztus 11-én a fehér felsőbbrendűséget hirdetők csoportjai érkeztek az ország egész területéről Charlottesville-be, Virginia államba, hogy a konföderáció műemlékeinek elmozdítása ellen tiltakozzanak. Ezen az estén százak vonultak fel, olyan jelszavakkal mint “blood and soil” vagy “Jews will not replace us”, melyek egyértelműen a náci Németország fogalmait idézték fel. Másnap is hasonló felvonulást tartottak, többnyire fiatal, maszk nélküli demonstrálók fegyverekkel felszerelkezve, neonáci zászlókat hordoztak az utcákon. A nap végén egy neonáci az autójával ellentüntetők fegyvertelen csoportjába hajtott, és megölte a 32 éves Heather Meyer-t, másik 19 embert pedig megsebesített.
2017-ben kik és miért vonulnak fel még mindig gyűlöletkeltő szövegeket skandálva? Hol húzzuk meg a határt szabad véleménynyilvánítás és gyűlöletkeltés között? Ezeken a kérdéseken gondolkodva indult el a United Photo Industries kezdeményezése a DUMBO galériában, egy teljesen más kiállítás tervezése alatt. Ekkor döntöttek a konténerükben kiállító négy fotográfus meghívása mellett, akik nem pusztán a képeiket, hanem történeteiket is megosztják a látogatókkal.
Vége
Fotók: Erdei Kriszta
Nyitókép: The Photoville Festival at Brooklyn Bridge Park, NY © Photoville
