Museum of Modern Art, New York
Újra szólnak az esküvői harangok a Museum of Modern Art-ban. Két éve Matisse és Picasso kelt itt egybe, azelőtt pedig Picasso és Braque. Most az előbbieknél valamivel kevésbé glamúros pár fogja a nyáron át tartó mézesheteit a múzeum hatodik emeletén tölteni. A kiállítás nem azonnal nyűgözi le a szemlélőt, nem egy teljes kórust és nagyzenekart egyszerre bevető kompozíció, mint amilyen a „Matisse and Picasso” volt. Nem nagyopera, inkább lieder recitale. Ugyanannyira szól a nyelvi finomságokról, arról, hogy művészek miképpen dolgoznak ki, cserlélnek, osztanak meg ideákat, mint amennyire a hangzás visszafogottságáról. Amint a szemlélő megszokja a léptéket és eszébe jut, hogyan kell koncentrálni, mélyen szántó, Schubert-i örömök kezdik átjárni.
Matisse és Picasso proteuszi figurák. Nagyrabecsüljük őket, mint nyilvánvalóan nagyszerű jelenségeket. A korai francia modernista sztárok, Paul Cézanne és Camille Pissarro másként szerethetők. Cézanne izolált lelket takaró bolondozásaiért, Pissarro pedig fenntartások és feltétel nélküli kedvességéért. Cézanne áttetsző, festett üvegszerű, zöld és kék palánkjaiért szerethető, Pissarro fényporral borított, szűzies erdőiért, mezőiért. Legjobban azért szerethetők, ahogy szerették egymást, szülői, testvéri és kollegiális szeretettel egyszerre, egymással versengve, ugyanakkor egymást védve. Pissarro-nak köszönhető, hogy a veszélyes magasságokba repülő ifjú Cézanne visszatérve puhán landolt. Cézanne-nak köszönhető, hogy Pissarro megismerte a magasságokat. A 19-ik század közepén egy dekádon keresztül egymás mellett, egymás közelében dolgoztak, telepatikus úton cserélve gondolatokat, mint a szerelmespárok. A Museum of Modern Art kiállítása (kurátor: Joachim Pissarro, a festő ükunokája) ezekre az évekre koncentrál.
