Pionír gyomnövények – Mit tanít a documenta14 a természetről?

documenta14, Kassel
szeptember 17-ig.

A documenta14 kapcsán a művészeti sajtóban eddig megjelent kritikák és recenziók már alaposan körüljárták a Learning from Athens címmel jelzett kurátori koncepció lehetséges motivációit, értelmezési irányait, és a megvalósítás kapcsán számonkérhető hiányosságokat is. (Kemény vélemények is megjelentek, mint pl. a Sleek magazin sok szempontból pontos cikke: How documenta14 Failed Everyone but its Curators?)

Az idén Athénban és Kasselben megrendezett esemény kapcsán az artPortal első írása négy kiemelt projekten keresztül a tanulás-újratanulás-ellentanulás fogalmak felől vizsgálta a kiállítási egységek tanulságait. A második kifejezetten az athéni helyszínnel foglalkozott, azt vizsgálva, a művek tematikus csoportjai alapján igazolható-e, hogy a két helyszín egyenrangúan jelenik meg.

Alább a július közepe óta már csak Kasselben megtekinthető seregszemléből néhány olyan művet emelek ki, amelyek képet adnak arról, mire tanít minket a documenta14 a természethez való viszonyulás lehetőségeiről.

Az ember és a természet kapcsolatát, az ökológiai szemléletet, a biodiverzitást tematizáló munkák már a 2012-es documentán is jelen voltak (lásd ennek kapcsán Szikra Renáta írását az Artmagazin Online-on). Idén az ökológiai fókuszú, és az élővilágot érintő munkák elsősorban a szabadtéri helyszíneken, illetve a helyi természettudományi múzeumban (Naturkundemuseum im Ottoneum) kaptak helyet, ugyanakkor több más helyszín kiállításának – a látogató számára sok esetben nehezen hozzáférhető – koncepciója is lehetővé tette, hogy a témát feldolgozó munkák jelenjenek meg.

Elhanyagolt társadalom

A szabadtéri installációk közül a legtöbbet a Karlsaue parkban találjuk, melynek adottságai révén az alkotások kellő távolságra kerülhettek egymástól, ezzel elkülönülő, saját teret kapva. A belváros felől érkezve, a Westpavillont (Orangerie-t) elhagyva az első munka egy fákkal körbezárt zöldterületen fogad bennünket. A füves területen egy több tíz méter hosszan kiásott sekély árok, illetve az annak végén magasodó földkupac látható.

Első ránézésre folyamatban lévő kertészeti beavatkozásnak tűnhet, másodjára már land art mű gyanúját kelti: nem csak a művész, Lois Weinberger nevének feltüntetése, de az egyenes vonal mentén kiásott árok szabályossága révén is – amely Richard Long A Line Made by Walking című 1967-es land art projektjét is eszünkbe juttathatja. Weinberger Ruderal Society: Excavating a Garden (2017) című installációja az alkotó műleírása szerint a természet és a társadalom közti analógiára kívánja felhívni a figyelmet olyan módon, hogy az ásást mint archeológusi tevékenységet alkalmazva, a park választott részének „urbánus rétegét” lelapátolva, felfedi az alsóbb talajrétegeket, ezzel teret adva az addig elfedett biológiai diverzitásnak. A projekt kezdete óta a Weinberger által exkavált és kupacba hordott földrétegben, illetve az árokban természetes folyamatként a park altalajában megélni képes pionír gyomnövények jelentek meg.

Ezzel a természeti környezet talajrétegei és a társadalom rétegei kerülnek párhuzamba: a rétegek művelésének, tudatos gondozásának fontosságára, és a mesterségesen elfedett rétegek láthatóvá tételének jelentőségére is rámutatva. A szimbolikán túl ugyanakkor a szemléltetés módja etikai kérdéseket is felvet: az őshonos élővilág láthatóvá tétele annak árán volt lehetséges, hogy élő organizmusok, az addig a parkban lévő gyep és annak élővilága pusztultak el. Kérdés, hogy a mű által láthatóvá tett őshonos növényzet és az ahhoz folyamatosan alakuló állatvilág milyen sorsra jut a documenta bezártával, illetve hogy ez milyen üzenetet hordozhat magában.

A dzsungelből a documentára

A Naturkundemuseumban és a Palais Bellevue-ben is megtaláljuk Abel Rodríguez munkáit, aki úgy állít ki a documentán, hogy nem vallja magát művésznek. Rodríguez akvarell-tus-grafit rajzai, illetve a Bellevue egyik neki szentelt termében felfüggesztett objektjei igen népszerűek a látogatók körében is.

A 73 éves kolumbiai származású Rodríguez – eredeti nevén Mogaje Guihu – a mára szinte teljesen kihalt Nonuya törzs szülöttjeként az Amazonas-medence folyói mentén elterülő kolumbiai esőerdők vidékén nőtt fel. A nyolcvanas években Rodríguez egy véletlen folytán találkozott a Tropenbos International (TBI) – egy esőerdők eltűnésének, illetve állat- és növényviláguk kihalásának megelőzése érdekében létrehozott holland alapítású NGO – programigazgatójával, akit azonnal lenyűgözött a kolumbiai férfi trópusi élővilág felőli tájékozottsága, így rövidesen közös munkára hívta a vállalathoz.

Rodríguez ettől kezdve számtalan kutatásban vett részt mint a trópusi növények meghatározásának szakértője. A kilencvenes évektől az Amazonas vidékén zajló harcok elől Bogotába költöző férfi a TBI kutatóinak felkérésére kezdett el emlékezetből rajzokat készíteni az általa ismert dzsungelek élővilágáról. Személyes motiváció is hajtotta, mivel felfedezte, hogy az addig megjelent dzsungel-ábrázolások többsége pontatlan. Így ír a TBI honlapján: „Korábban soha nem rajzoltam, írni sem igazán tudtam, mégis egy egész világ volt a képzeletemben, ami arra késztetett, hogy leképezzem.”

Rodríguez rajzai elsőként 2008-ban a bogotai Museo Botero Historia Natural y Política című kiállításán jelentek meg, ezt követően számos további múzeumi intézmény kezdett érdeklődni a munkák iránt. Az első benyomásra rendkívül stilizáltnak tűnő rajzok valójában igen precízen ábrázolnak minden részletet – a fotografikus ábrázolás helyett ezt a színek, a formák pontos jelzésével, az évszakos változások folyamatának jelölésével, és az egyes területek specifikus növény- és állatfajainak precíz elhelyezésével valósítja meg. Rodríguez története önmagában is szép példája annak, mit tanulhat a nyugati világ a fejlettlenebb civilizációktól, vagy a természethez jobban kötődő lakosoktól.

Munkái kapcsán nem az a kérdés, hogy műalkotásnak szánta-e őket, hiszen Rodríguez eredeti szándékát éri el azzal, hogy minden egyes látogatót a természetről és a természethez való viszonyulásunkról taníthat rajzain és installációin keresztül.

Élő piramis

A magyar származású Agnes Denes az 1970-es évek óta ismert konceptuális indíttatású és egyben ökológiai elköteleződésű munkásságáról. A kasseli Nordstadtparkban található The Living Pyramid (2015/2017) című installáció esetében a művész a munkásságában több évtizede jelenlévő piramisformát használja fel, mely az azt felépítő háromszögek, a szabályosság, a felfelé építkezés, stb. révén az alkotó számára meghatározó jekentőségű művészet- és társadalomfilozófiai kérdéseket is magába foglal. (Bővebben: Thomas McEvilley: Táj-filozófia: Agnes Denes, Balkon, 2005/10. Magyarra fordította Dienes Gedeon.)

Denes munkája egy kilenc méter magas, teraszokkal lépcsőzetessé tett, íves szárú piramis. Az alkotó a lépcsőzetes piramis minden szintjét termőfölddel és különböző növényfajokkal ültette be a nyitóperformansz alkalmával – a Termokiss művészcsoporttal együttműködve. Ahogyan a 2015-ben már New Yorkban, a Socrates Sculpture Parkban is megvalósított Living Pyramid esetében, úgy a művész Kasselben is public art eseménnyé bővítette ki a helyspecifikus installáció felállítását: a piramis beültetése a helyi közönség bevonásával, együttműködés formájában zajlott.

A több ezer elültetett magból napról napra egyre látványosabb formát öltve nőttek ki és fejlődnek tovább a különböző fű- és növényfajok. A növények növekedéséről készült dokumentációkat figyelve észrevehető, hogy a piramis csúcsához közelebb eső „teraszok” hamarabb zöldeltek ki – ez a felsőbb szintek privilegizált pozíciójával analógiába helyezve filozófiai értelmezést is nyer. New Yorkban a mű Manhattan szürke felhőkarcolóinak ellenpontját is ellensúlyozni kívánta, mint a legalapvetőbb természeti létezők – termőföld, magok, víz és napfény – együtteséből létrejövő építmény. Az installáció a természet erejének egyszerűségére és alapvetőségére is rávilágít, továbbá arra, hogy mindehhez az ember tudatos és tevékeny, kooperatív közreműködésére is szükség van.

Bár az ökológiai tudatosság nem volt a documenta14 koncepciójának kiemelt fókuszában, mégis több olyan munka került a kurátori válogatásokba, mely a központi témához, az edukációs folyamatok lehetőségeihez és szükségességéhez az ember és a természet viszonya felől közelít. A válaszott példák egyszerre tanítanak bennünket természeti környezetünkről, és hívnak arra, hogy akarjunk mi magunk is tanítani, példát mutatni, tudásunkat tovább adni. Ez a hozzáállás alapvető fontosságú az itt kiemelt projektek célkitűzése szempontjából, és a környezetünk jövőjének fenntarthatósága érdekében is.