Két évvel ezelőtt ugyanitt, a debreceni MODEM-ben, két szinttel feljebb láthattunk egy történelemszemléletében némileg rokon szellemiségű anyagot. A Határsértés– Transz(a)gresszív millenium Tara von Neudorf munkásságába engedett betekintést az emberi természet és a természeti környezet, a tradíció és az anarchizmus, valamint a topográfiai táj és az ideológiai manipuláció közti áthágások jelentéslétesítő erejére alapozó anyag – többek közt átfestett térképek, objektek és egy ezekből összeállított különös szentélyinstalláció – segítségével.
A hagyományelvű történelemfelfogás logikájába való agresszív beavatkozás jellemzi A történelem terhe című Roskó-kiállítást is, míg azonban a Diana Dochia által kurált Tara-tárlaton a közeg belógatott térképekkel való tagolása mellett a falak vörös-fekete színvilága is erősítette a bemutatott anyag hatását, Hornyik Sándor kurátor egyszerű összeállításában kevesebb eredeti megoldást találunk: nyitott terek, fehér falakra helyezett festmények, a terem középtengelyére rendezve pedig szoborcsoportok fogadnak bennünket. Az elrendezésnek ez a puritánsága nem ad sok fogódzót ennek a motívumok és alakok történetiségét felülíró vizuális világnak az értelmezéséhez.
Háromkirányok, 1981, olaj, farostlemez
A történelem és kvázi történelem terhelt pillanatainak egymásra montírozása, átírása teremti meg a Roskó-képek sajátos világát, a művekbe kódolt feszültséget pedig legtöbbször az egyszerű, mégis meglepő címek erősítik fel. A Háromkirályok (1981) például a Krisztus születése előtti napok mitikus idejét idézi meg címében, a képen viszont világos hajú, europid típusú karakterek láthatók, ráadásul romantika korabeli lovaglóruhában. Az egyik alak egy székhez rögzített, kitömött állatot visz magával, ami a zsidó-keresztény hagyományhoz címével kötődő kép esetén már-már blaszfémikus gesztusnak tűnik, hiszen joggal gondoljuk: a messiásnak vitt ajándékról, egy bálványról van szó. A három évtizeddel később született Várunk, Messiáson (2011) pedig egy áldozókehely társaságában tűnnek fel öntudatlan állatalakok. Vallási áhítattól kiüresedett, bódult tekintettel néznek felénk a képről, könnyű ezt az egyházi közösség kritikájaként érteni: a dogmáknak alárendelt, vakhitben az ember feladja egyéniségét, s ezzel a gondolkodás, a döntésképesség privilégiumát is, kiszámíthatóvá válik, mint egy állat.
A kiállítás izgalmas – ám kissé perifériára került – része, a 9×9 ZOO (2001) című tusrajzsorozat szintén erre a nagyon aktuális, az irodalmi és képzőművészeti munkákban egyaránt gyakran tematizált kérdéskörre, az állati és az emberi attribútumok egymásra vetítéséből fakadó feszültségre koncentrál. Az A/4-es lapokból hatalmas négyzetté összerendeződő sorozat állatalakjaihoz mindig egy-egy szöveg társul, amely a képileg már egyébként is antropomorfizált lények karakterét pszichológiai dimenziókra is kiterjeszti. A képi cselekvések mellé állított szövegek sokszor egy belső monológ filozófiai érvényű felismeréseinek tűnnek, a többszereplős képszekvenciákon pedig az állatalakok vallomásaként érthetőek.
Osama után, 2012, magastüzű kerámia
Az egyik rajzon például, ahol a róka borotvál egy nyulat, ezt a megjegyzést olvassuk: „Azt gondolom, a nyelv használata csak eltávolít minket egymástól”, s ebben a kijelentésben sokkal nagyobb feszültség rejlik, mint azt elsőre gondolnánk. A róka mint borbély, a nyúl pedig mint kiszolgált vendég tűnik fel a képen, s mivel a szöveget itt leginkább a rókához társíthatjuk, a mondat az állatiságtól való elszakadásra utalhat. Éppen az egyéniség megjelenésének, s a párhuzamosan kifejlődő nyelvi döntésképességnek tudható be, hogy a róka már nem vadásza, hanem kiszolgálója annak, aki a természeti törvények szerint az áldozata is lehetne. Az emlegetett „távolság” közte és a megszólított nyúl közt nem csak arra utal, hogy a nyelv egyénre szabott jelentésekben létezik és alakul. „Távolság” az is, hogy a róka – amint az önreflexiónak ebben a nyelvi aktusában felismerhetővé teszi – nem fogja saját teste részévé tenni a nyulat, tehát nem eszi meg, pedig az is a távolság egyfajta leküzdése volna. De itt már nem a test irányít, ez már nem a faj döntése, hanem a nyelvet használó személyiségé, s az, hogy a róka beszél is erről a kérdésről: terápia. Ebből az egyetlen rajzból is sokkal több jelentésréteg volna még előhívható, de most csak egy rövid elemzéssel szerettem volna szemléltetni: érdemes elidőznünk a rajzok előtt. Sajnálatos, hogy ezt a 9×9 képet egyetlen négyzetbe rendezve találjuk a falon – a címből sejthető, hogy az alkotói intenció követelte meg ezt, mégis –, egy körbejárható különterem sokkal több időt és teret engedett volna a nyolcvanegy szöveggel ellátott rajz értelmezésére.
Az állati és emberi testek keverése a – mitológiai alakok nevével ellátott – kerámiaszobrokon is visszaköszön, egymást váltják a gnómszerű figurák és az antropomorfizált ősatyákat megtestesítő állatalakok – mint Káin és Ábel, Mózes, Ábrahám és Izsák, vagy Jákob –, a tárlat bejáratától balra található Osama után (2012) című kerámia pedig a mezopotámiai kapuőrző démonokat idézi fel. Fogad minket a tárlaton, bebocsájtást enged a félreértések szentélyébe, ahol megfér egy történelmi ringben két populáris figura a Madonna vs. Oroszlánkirály (2002) meccsen; miközben egy szinkretista vízióban Ulysses zsidó hitre tér (2002); a Figyelj, Barátom (2012) című képen pedig a keresztmedálos láncot szájukból lógató, szerelmes ördögöcske szív alakú keretbe foglaltatnak.
Debrecen, MODEM, július 28-ig.
Figyelj, barátom, 2012, olaj, rétegelt lemez