Dér
Menasági Péter és Gálhidy Péter kiállítása
B32 Galéria és Kultúrtér, márc.28-ig
A Dér című közös kiállításon fa munkákat láthatunk, amelyek az ember készítette tárgyakat és természet képződményeit egyaránt megidézik. Természet és művészet, természetes és mesterséges eredendő ellentmondása itt diskurzust teremt a kettő viszonyáról. Élő és élettelen, szellem és natura munkája két pólust alkot, szemlélésük a befogadóban mégis hasonló, vagy akár azonos gondolatokat, benyomásokat ébreszthet, egyrészt, mert mindkettő lehet az esztétikai élmény tárgya, másrészt, mert párbeszédben állnak. A kiállított tárgyakban szétválaszthatatlanul olvadnak egybe, így a művek a megmunkált, szellemmel átlelkesített természet példáivá válnak. A két csoport vagy véglet közötti legelemibb azonosság a mindkettőt körüllengő titokzatosság, ami meggátolja a teljes átláthatóságot és érthetőséget. Egy természeti jelenség és egy műtárgy előtt is sokszor kénytelenek vagyunk elnémulni, ha az élmény túl van a fogalmi megragadhatóságon. Ez a teljességében sohasem feltárható belső mag a rejtélyek megfejtésére ösztönöz. A kiállított szobrok is ebből akarnak valamit feltárni, vagy megsejtetni a fogalmi nyelv korlátaitól megszabadulva. A kiállítás címe találóan utal erre a sejtetésre, ahogy Menasági Péter is említette a megnyitóbeszédben: a dér a természet illékony jelensége, leheletfinom fátyol, ami azonnal eltűnik, elolvad, ahogy az emberi test melege megérinti.
A természetben az elmúlás mindennapi jelenség, nincs semmi rendkívüli benne, az emberi tudat formálta transzcendentális tapasztalattá. A kegyetlen, gyilkos természet képe Gálhidy Péter fenyegetően hegyes tárgyaiban köszön vissza, amelyek kecsességük és törékenységük ellenére is kelthetik egy veszélyes eszköz benyomását. Ezek a fűszálra emlékeztető, élesnek látszó motívumok visszatérő elemek Gálhidynél. Keresztbe tettem (2017) című művén a fűszál naturális formájának kibontakozását a geometrikus elrendezés szabályossága töri meg, a fenyegető jelleget az ember ismerős, ugyanakkor kérdéseket ébresztő közbeavatkozása oldja fel. A Csorgó (2016) című szoborművön szintén ez a baljóslatú hangulat uralkodik. A víz puha esését, természetes folyását kimerevítő alkotás ellentmondásokat feszít egymásnak: bizonytalanság és erőszak kifejeződése éppúgy lehet, mint a megtalált egyensúlyi helyzeté.
Konkrét szerves vagy szervetlen képződményekre utal Gálhidy műveinek egy másik csoportja. Támasz (2017)című szobra például egy erdei taplót juttathat eszünkbe, ahogy Életdér (2018) című alkotása egyértelműen egy darázsfészekre emlékeztet, amely annak ellenére, hogy bámulatos építmény, mégis félelmet ébreszt, amit még inkább fokoz a fekete szín, az üresen tátongó lyukakkal.
A Turbinaszárny (2017) és a Fenyőfa (2017) című munkák az ember tárgyi világának töredékei, ahogy az Őrség című szobor is, ami az élet kezdetét és végét megidézve, egyszerre juttathat eszünkbe gyermekjátékot és halotti hajót. A kezeletlen faanyagon megjelenő gombák és pókhálók még inkább megerősítik az elfeledettség és elhagyottság érzetét – miközben a műtárgyba belekódolják a természet és az idő munkáját. Mintha csak egy erdő mélyén bukkantak volna rá, és a környezetbe nem illő, rejtélyes töredékessége emelte volna ki, mint egy titok nyomát vagy tanúbizonyságát.
Menasági Péternek is a megmagyarázhatatlan és a felülírhatatlan természeti rend a témája, naturális és mégis megkonstruáltnak ható tárgyaiban. Physis (2016) című installációja egyszerre emlékeztet sáros pocsolyára és szabályos sírgödörre, egyesítve a szellem geometriai rendre törekvő hajlamát a természet vadságával. Másik kiállított installációja a Naturanaturata (2018) című, egy lebegő, borzas gömb és kocka bizarr jelensége. Olyanok, mint a polihedron, amelynek szoros kapcsolata a melankólia fogalmával Dürer Melancolia I. (1514) című metszetéről híresült el: zavarbaejtően hívogatóak, mégis, a beláthatóság határán túlról küldenek sejtelmes üzenetet.
Természet és művészet párbeszéde ősidők óta zajlik. Ám mintha leginkább a művészet elvont, nem is olyan rég felszabadult formanyelve volna igazán alkalmas arra, hogy ne a kettő különbségét láttassa, vagy egyiket a másikon keresztül ábrázolja, hanem egységbe rendezze őket. Egyik a másikon nyugszik, és együttesen olyan tartalmak közvetítésére képesek, amelyek másképp nem válnának láthatóvá. Sajátos tapasztalatot nyújt a kiállítás a város forgatagában: a gelériatérban csend és a rejtélyesség, odakint Budapest termékeny zűrzavara, amelybe a művek belopnak valami duplán autentikusat.
A nyitóképen Menasági Péter Naturanaturata című 2018-as munkájának részlete látható. Fotó: Erdei Krisztina
